Az utcasoron állt egy régi-régi ház. Csaknem háromszáz
esztendő vonult el fölötte; ezt le is lehetett olvasni az oromzatáról, ahol
faragott tulipánok meg komlóindák között volt bevésve az évszám, amelyben a ház
épült, alatta egy ódon betűkkel vésett, rövidke vers. Az ablakok fölött kőből
faragott, torz arcok vigyorogtak, a felső emelet magasan fölébe tornyosodott az
alatta levőnek; a tető párkányzata alatt sárkányfejben végződő ólomcsatorna
húzódott. Valamikor a sárkány tátott szája okádhatta az esővizet, de most a
gyomrából zúdult, mert az ólomcsatorna réges-rég kilyukadt.
Az utcasor többi háza mind új volt és takaros: nagy
ablakú, sima falú, látszott rajtuk, hogy a régi házzal nem vállalják a
rokonságot.
- Ugyan meddig éktelenkedik itt szégyenszemre ez a
rozzant vénség? - mondogatták egymásnak bosszankodva. - A párkánya olyan messze
kiugrik, hogy nem láthatjuk tőle az ablakainkból, mi történik odalenn az utcán.
A lépcsője meg széles, mint egy várlépcső, és magasak a fokai, mintha toronyba
kapaszkodnának. Vaskorlátja akár a temetők kerítése, s nagy rézgombok
éktelenkednek rajta. Csak már ne látnánk!
A túlsó soron is szép új házak büszkélkedtek, s ezek
is azt tartották a régi házról, amit a szemköztiek. Hanem az egyikük ablakában
egy hamvas arcú, rózsás bőrű, fénylő szemű kisfiú üldögélt naphosszat, és nézte
a régi házat; nagyon tetszett neki, különösen amikor napfény vagy holdsugár
ragyogott az ódon tetőn. Nézte, nézte a málló vakolatú, régi falakat, s a
legcsodálatosabb képek jelentek meg előtte. Elképzelte, milyen lehetett ez az
utca valamikor régen, amikor csupa ilyen ház sorakozott benne,
kocsifelhajtóival, széles párkányaival, kecses tetőivel; alabárdos katonákat
képzelt maga elé, sárkányt meg kígyót ábrázoló esőcsatornákat - olyan jó volt
elnézni a vénséges vén falakat!
A régi házban egy öregember lakott; bársony
térdnadrágot meg rézgombos kabátot hordott, és parókát viselt, amelyen
látszott, hogy igazi paróka. Minden reggel megjelent nála egy öreg szolga, aki
takarított a házban, és elment ezért-azért a boltba; különben egy szál egyedül
volt a bársonynadrágos öregember.
Néha odament az ablakhoz, és kinézett, a szemközti
házból fejbólintva átköszönt neki a kisfiú, az öregember visszaköszönt, s így
lassan barátságot kötöttek. Szót ugyan még nem váltottak egymással, de erre nem
is volt szükség.
A kisfiú sokszor hallotta a szüleitől: "Az öregúr
semmiben nem lát szükséget, csak olyan nagyon elhagyatott!"
A legközelebbi vasárnapon a kisfiú becsavart valamit
egy darabka papirosba, lesietett a kapuba, s amikor az öreg szolga elment a ház
előtt, megállította - Elvinnéd-e ezt a kis csomagot a régi házba, az öregúrnak?
Mondd meg neki, hogy én küldöm: két ólomkatonám van, neki adom az egyiket, mert
tudom, hogy olyan nagyon elhagyatott.
Az öreg szolgának mosolyra derült az arca. Bólintott,
és átvitte gazdájának az ólomkatonát. Hamarosan visszatért, és hozta a
kisfiúnak az öregúr üzenetét: menjen át, ha kedve van, látogassa meg. A szülei
megengedték neki, s a kisfiú átindult az öregúrhoz a szemközti házba.
A lépcsőház vaskorlátján mintha fényesebben ragyogtak
volna a rézgombok, mint máskor; talán a vendég tiszteletére fényesítették ki? A
kapu fölött a trombitások - mert kőből faragott trombitások álltak ott,
tulipánszirmok között - mintha még buzgóbban fújták volna, mint azelőtt, az
arcuk is pufókabbnak látszott. "Tra-ram, tra-ram! Jön a kisfiú! Tra-ram,
tra-ram!" - azt fújták kőtrombitájukon.
Aztán kitárult a nehéz kapu. A tornác mind a négy
falán páncélruhás lovagok és selyemuszályos dámák arcképei függtek, s ahogy a
kisfiú belépett, megzörrentek a vértek, s halkan zizegni kezdtek a
selyemuszályok. Aztán lépcső következett: egy darabon fölfelé vezetett, majd
egy kicsit lefelé, s egy erkélybe torkollott; ódon volt ez az erkély is, csupa
rés, hasadék, s a réseken kisarjadt a fű meg a repkény, de olyan dúsan
zöldellt, hogy az erkély valóságos kertnek látszott. Öreg virágcserepek
sorakoztak itt, az egyiknek emberi ábrázata volt, a másiknak szamárfüle, és
kedvükre nőhettek, nyílhattak bennük a virágok. Volt, amelyikben szegfű
nődögélt, buján sarjadtak a hajtásai, s egészen érthetően suttogták:
"Levegő simogatott, napfény csókolt, s vasárnapra nyíló virágot ígért, egy
nyíló kis virágot vasárnapra"
Most egy szobába ért a kisfiú; a szoba falai
aranyvirágokkal telehintett bőrrel voltak kárpitozva.
Aranyfüst eltűnő,
bőrön nem fog az idő...
bőrön nem fog az idő...
- mondogatták a falak.
Magas támlájú, faragott karosszékek álltak a szobában.
"Ülj le! Ülj le!" - kínálgatták öblüket. - "Jaj, hogy
recseg-ropog minden csontom! Biztosan köszvényt kapok, mint az öreg almárium. A
köszvény hasogatja a hátamat. Jaj!" Végül abba az erkélyes, nagy szobába
nyitott be a kisfiú, ahol az öregúr üldögélt.
- Köszönöm az ólomkatonát, kis barátom! - fogadta az
öregúr. - És köszönöm, hogy átjöttél.
- Köszönjük! Köszönjük! - mondták recsegő hangon a
bútorok is, de lehet, hogy nem is köszönetet mondtak, hanem a köszvényt
panaszolták. Egymás hegyén-hátán tolongtak, mindannyian kíváncsiak voltak a
kisfiúra.
A szemközti falon egy nagy arckép függött - szép és
vidám ifjú hölgyet ábrázolt, aki a régi-régi idők abroncsos szoknyáját viselte,
és rizsporos haja tornyosra volt fésülve. Szelíd szeme egyenesen a kisfiú
arcába tekintett, s ő nyomban meg is kérdezte az öregúrtól:
- Hol szerezted ezt a képet?
- A sarki zsibárusnál vettem - felelte az öregúr. -
Sok régi arckép van a boltjában, de ügyet se vet rájuk senki, mert akiket
ábrázolnak, már rég sírjukban nyugosznak. Én ismertem ezt a hölgyet, ő is
meghalt már régen, vagy ötven esztendeje.
A kép sarkában, az üveg alatt, fonnyadt kis
virágcsokor sárgult, lehetett az is vagy ötvenesztendős. És a nagy falióra
ingája ide-oda lendült, a mutatók meg-megcsikordulva vánszorogtak körbe, s
egy-egy fordulásukkal megint öregebb lett valamivel a szoba, de ezt nem vette
észre senki.
- Odahaza azt hallottam - szólalt meg a kisfiú -, hogy
te igen nagyon elhagyatott vagy.
- Ó, nem - felelte az öregúr -, hiszen meglátogatnak a
régi emlékek, s annyi mindent hoznak magukkal! Aztán te is átjöttél hozzám.
Látod, mennyi örömöm van!
Egy képeskönyvet emelt le a polcról, de micsoda
képeskönyvet! Díszes fölvonulások voltak benne, gyönyörű hintók, amilyeneket
már nem is látni manapság; masírozó katonák - olyanok mint a kártyalapon a
filkók -, zászlókat lengető céhmesterek. A szabók zászlóján ollót tartott két
oroszlán, a csizmadiákén páros fejű sas büszkélkedett, mert mesterségükben
minden páros. De nagyszerű képeskönyv volt az!
Az öregúr átment a másik szobába befőttért, almáért
meg dióért. Szép, nagyon szép volt az élet a régi házban!
- Én nem bírom tovább! - fakadt ki az ólomkatona, aki
a komódon állt feszes vigyázzban. - Olyan elhagyatott, rideg ez a régi ház! Aki
megismerte a családi életet, nem tud itt megszokni semmiképpen. Nem bírom
tovább! Olyan hosszú a nap, s az este még hosszabb! Itt nem úgy van, mint odaát
nálatok, ahol a szüleid este nyájasan elbeszélgetnek, s te olyan vidáman
lármázol a kisebb testvéreiddel. Milyen magányos, szomorú az élet itt az
öregúrnál! Azt hiszed, megcsókolja őt valaki? Azt hiszed, kap valakitől egy
barátságos pillantást vagy egy szép karácsonyfát? Nem is vár semmit, csak a
halált. Én nem bírom ki nála!
- Ne vedd úgy a szívedre! - vigasztalta a kisfiú. -
Nekem úgy tetszik itt minden, s látod, a régi emlékek is ellátogatnak ide, és
annyi mindent hoznak magukkal!
- De én nem látom őket, nem is ismerem! - panaszkodott
az ólomkatona. - Nem, nem bírom tovább!
- Pedig bírnod kell - felelte a kisfiú, s aztán meg is
feledkezett az ólomkatonáról, mert visszatért az öregúr, és pompás befőttet,
almát meg diót hozott kis vendégének.
Boldogan és jókedvűen ment haza a kisfiú; szálltak a
napok, múltak a hetek, s a régi meg az új ház két lakója sokszor integetett át
egymásnak. Egyik nap aztán megint átment a kisfiú az öregúrhoz.
A kapu fölött megint azt fújták a kőtrombitások:
"Tra-ram, tra-ram! Jön a kisfiú! Tra-ram, tra-ram!" A régi képeken
megint megzördültek a vértek, zizegni kezdtek a selyemuszályok, a bőrkárpit a
maga versét mondta, s a karosszékek köszvényüket panaszolták.
Minden, minden olyan volt, mint első ízben, hiszen a
régi házban egyformán peregtek az órák, a napok.
- Most már igazán nem bírom tovább! - kiáltotta az
ólomkatona, amikor a kisfiút megpillantotta. - Már ólomkönnyeket sírtam. Olyan
szomorú itt minden! Hadd menjek inkább háborúba, azt se bánom, ha golyó találja
a karomat vagy lábamat, az legalább változatosság! Megtudtam már, milyen az,
amikor régi emlékek látogatják meg az embert. Engem is meglátogattak, s hidd
el, csak szívfájdalom, ha soká tart a látogatás. A végén már majdnem levetettem
magamat a komódról. Elképzeltem a szemközti házat, a szobátokat, s olyan
tisztán láttalak benneteket! Láttam a vasárnap reggeleteket, amikor ti,
gyerekek, körülálljátok az asztalt, és eléneklitek a reggeli zsoltárt; komoly
arccal, összekulcsolt kézzel álltatok ott szüleitekkel együtt. Aztán kitárult
az ajtó, és behozták a kicsi húgodat, aki még kétesztendős sincs, de akármilyen
zenét vagy éneket hall, mindjárt táncolni kezd, az a mulatsága. Ahogy
meghallotta a zengő zsoltárt, megint táncra illegette a kis lábát, de sehogy
sem találta el az ütemet, mert ti lassan, ünnepélyesen énekeltetek, s ő először
fél lábra állt, és előrenyújtotta a nyakát, aztán a másik lábára állt, és megint
kinyújtotta a nyakát, de a tánca sehogy sem illett az énekhez. Ti meg ott
álltatok az asztal körül komoly arccal, ami biztosan nagyon nehezetekre esett.
Bezzeg én nevettem akkor úgy, hogy le is fordultam az asztalról, meg is ütöttem
magam, máig is kék az oldalam, de hát csúnya dolog is volt, hogy nevettem! Ez a
vasárnap reggel meg a többi szép óra, amit köztetek átéltem, újra és újra
megjelenik előttem; ezek lehetnek azok a régi emlékek, s ezt hozzák magukkal.
Mi újság nálatok? Most is énekeltek vasárnap reggelente? És beszélj a kicsi
húgodról - táncol-e még? Hát a pajtásom, a másik ólomkatona, hogy s mint van? Ő
biztosan boldog! Jaj, nem bírom itt tovább!
- Téged az öregúrnak ajándékoztalak - mondta neki
szigorúan a kisfiú. - Itt kell maradnod! Értsd meg már végre!
Belépett az öregúr, s egy ódon szekrénykét hozott be,
ami csupa érdekességgel volt tele: festékes dobozokkal, balzsamszelencékkel meg
régi kártyákkal; aranyozott, nagy kártyák voltak - ilyet se látni manapság.
Feneketlen fiókokat húzogattak ki, a zongorát is fölnyitották; belül tájkép
volt a födelére festve, s rekedt hangon pendültek a húrjai, amikor az öregúr
eljátszott rajta egy régi dalt, és halkan dúdolt is hozzá.
- Ezt a dalt énekelte ő! - mondta, s fölnézett sugárzó
szemmel a zsibárustól vásárolt arcképre.
- Hadd menjek a háborúba! A háborúba! - kiáltotta
torka szakadtából az ólomkatona, azzal levetette magát a komódról.
Ugyan hová lett? Kereste az öregúr, kereste a kisfiú,
de mintha a föld nyelte volna el. - Majd megkerül - mondta az öregúr, de nem
találta meg soha többé, mert az ólomkatonát csakugyan elnyelte a föld, vagy
inkább a padló: az egyik padlóhasadékba esett, és úgy feküdt ott, mint egy
nyitott sírban.
Beesteledett, a kisfiú hazament, eltelt a hét, aztán
még néhány hét. Jégvirágos lett az ablak, s a kisfiúnak rá kellett lehelgetnie
az üvegre, hogy egy tenyérnyi darabon leolvadjon róla a jég, és ő átnézhessen a
régi házra. Annak díszeit, cirádáit belepte a hó, széles lépcsőjén is vastag
hótakaró fehérlett, mintha egy lélek sem élne a házban. Nem is élt, mert az
öregúr halva feküdt.
Este kocsi állt meg a ház előtt, s föltették rá a
koporsót, hogy elvigyék messzi vidékre, ahol rég halott ősei pihennek. Elindult
vele a kocsi, de nem kísérte senki, mert a hajdani barátok már valamennyien
sírjukban nyugodtak. Csak a kisfiú intett utána szomorúan.
Néhány nap múlva árverést tartottak a régi házban, s a
kisfiú az ablakból nézte, hogyan viszik el sorra a páncélos lovagokat, az
uszályos dámákat, az emberábrázatú meg szamárfüles virágcserepeket, a
köszvényes karosszékeket meg az öreg almáriumot. Ezer felé vitték szét a sok
holmit; a régimódi hölgy arcképe visszakerült a zsibárushoz, s ott függött
időtlen időkig, mert azt a hölgyet senki sem ismerte, s nem törődtek a képével
sem.
Tavasszal aztán bontani kezdték magát a házat is: már
csak omladék, mondták róla az emberek. Az utcáról beláthattak a hajdani
bőrkárpitos szobába - a kőművesek már leszaggatták a falakról a bőrt -, csak az
erkély dús növényei zöldelltek még, nőttek kedvükre, mintha nem vennének
tudomást semmiről. Aztán elpusztultak azok is, mert a régi házat földig
lebontották.
Rég ideje volt már! - mondogatták egymásnak az utcasor
új házai.
Nagy ablakos, sima fehér falú ház épült a helyén;
előtte, ahol tulajdonképpen a régi ház állt, kis kert zöldellt, vadszőlőindái
felkúsztak a szomszéd ház falára, szép vaskerítése volt és pompás veretű
vaskapuja. Aki arra járt, gyönyörködve állt meg előtte. Verebek telepedtek a
szőlőindákra, összevissza zsinatoltak, de nem a régi házról fecsegtek, arra nem
is emlékeztek, hiszen sok-sok esztendő pergett le azóta. A hajdani kisfiú
embernyi ember volt már, derék, becsületes ember, sok örömet leltek benne a
szülei. Már meg is házasodott, s éppen az új, kertes házba költözött be ifjú
feleségével.
Egy napon megállt a felesége mellett a kertben, és
nézte, hogyan ülteti el azt a kis mezei virágot, ami úgy megtetszett neki.
Elültette, és jót megnyomkodta körülötte a földet. Jaj, mi történt? A
fiatalasszony megszúrta a kezét. A puha kerti földből valami hegyes tárgy
meredt ki. Igen, jól sejtitek: az a hegyes jószág az ólomkatona volt, ugyanaz,
amelyik valamikor régen az öregúr szobájában a padlóhasadékba esett. Sokáig
hányódott a lebontott ház romjai között, aztán a földbe került, és esztendőkig
ott feküdt.
A fiatalasszony megtörülgette a katonát egy zöld
levéllel, aztán tisztára dörzsölte a zsebkendőjével - ó, milyen jó illata volt
annak a kendőnek! Az ólomkatona mintha mély ájulásból tért volna magához.
- Mutasd csak! - kiáltotta a hajdani kisfiú, és
mosolyogva csóválta a fejét. - Nem, nem, lehetetlen, hogy ugyanaz legyen! De
eszembe jut róla egy ólomkatona, ami kisfiú koromban az enyém volt. - És
beszélt a feleségének a régi házról, az öregúrról meg az ólomkatonáról, amit az
öregúrnak ajándékozott, mert az olyan nagyon elhagyatott volt. Apróra elmondott
mindent az ódon házról meg lakójáról, s a fiatalasszony könnyes szemmel
hallgatta.
- Bizony lehet, hogy ugyanaz az ólomkatona! - mondta
az urának. - Elteszem emlékbe, s amit mondtál, megőrzöm emlékezetemben. Mutasd
meg nekem az öregúr sírját!
- Nem tudom, hol pihenhet - felelte a férfi - Amikor
meghalt, már egy barátja sem élt. Én pedig akkor még kisfiú voltam.
- Ó, milyen elhagyatott lehetett szegény! - sóhajtott
az asszony.
- Bizony nagyon elhagyatott volt! - mondta a kezében
az ólomkatona. - De legalább emlékeznek rá, és ez a legszebb dolog a világon.
- A legszebb! - kiáltotta egy hang a közelükben, de
nem látta más, csak az ólomkatona, hogy a bőrkárpit egy foszlánya volt. Az
aranyvirágok rég leperegtek róla, olyan volt már, mint egy nedves kis
földdarab, de még mindig azt vallotta, amit hajdanában:
Aranyfüst eltűnő,
bőrön nem fog az idő...
bőrön nem fog az idő...
Hanem az ólomkatona most már nem hitte el neki.