Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is
túlnan volt, volt egyszer egy szegény ember meg egy szegény asszony. Nagyon
nagy szegénységben éltek. Mégis mindig azon tűnődtek, hogy őnekik miért nem
lehetett gyerekük.
Volt egy almafájuk.
Egy szép őszi napon kiment az asszony a kertbe. Amint
az almafa mellé ért, egyszerre lepottyan arról három alma. A földön pedig csak
kettéválik a három alma, és három egészséges, gyönyörű kis csecsemő fordult ki
belőlük. Mind a három fiúgyermek volt.
No, lett nagy öröme az asszonynak! Vitte nagy boldogan
a gyerekeket a házba:
- Nézd csak, apjuk, az Isten megáldott bennünket három
makkegészséges gyerekkel!
Elmondta azután úgy, ahogyan történt: amint megy a
kertben, egyszerre csak lepottyan három alma, és három fiúgyerek terem ott az
alma helyett Most már, csak az volt a tennivaló, mi legyen a gyerekek neve.
Abban állapodtak meg, hogy mindnek Almafi lesz a neve:
első Almafi második Almafi és harmadik Almafi.
Nőttek a gyerekek, nődögéltek, egyik jobban, mint a
másik. Úgy hasonlítottak egymásra, hogy a szomszédok nem tudták
megkülönböztetni, melyik másik.
Csak a szülők tudták, más senki. Mikor a fiúk elérték
a tizennyolcadik évet, azt mondja az édesapa egy napon az első Almafinak, a
legöregebbnek:
- No, fiam, a tizennyolcadik éved betöltötted. Látod,
szegénységben vagyunk. Eredj világot próbálni, szerencsét keresni.
Az édesanyja sütött neki útravalóul egy árpacipót.
Első Almafi búcsút vett a szülői háztól, búcsút a testvéreitől.
Ment, ment egész nap. Estefelé már nagyon elfáradt,
meg is éhült. Leült az út szélére egy kőre. Elővette a tarisznyából az
árpacipót, falatozni kezdett. Alig evett néhány falatot, egyszerre ott terem
előtte egy igen ősz öregember.
Köszönti az öregember:
- Adjon a jó isten jó estét, fiam!
- Azt már megadta, kedves öregapám! - mondta a fiú.
- Látom, fiam, hogy neked megadta - válaszolta az öreg
-, mert jóízűen falatozol. De én már három napja egy betevő falatot sem ettem.
- Elég baj az, kedves öregapám, hanem segíthetünk
rajta. Nekem sincsen sok, de amim van, azt megfelezzük.
Avval a fiú kettétörte az árpacipóját, s felét
átnyújtotta az öregnek. Az öreg - hamm! - szinte egy falatra lenyelte. Aztán
így szólt:
- Köszönöm, fiam, hozzámvaló szívességedet, talán még
visszaszolgálhatom. Kérdezném, hogy mi járatban vagy, de hát úgyis tudom,
kedves fiam, hogy szerencsét próbálni jöttél. Éppen jó helyre vetődtél. Várd
meg este a Kaszáscsillag feljöttét; majd amerre a nyele áll, abba az irányba
indulj utadnak. Arra találod meg a szerencséd! Hanem egyre figyelmeztetlek,
fiam. Elérsz majd egy rohanó patakhoz, vad sebesen sodródik a vize, de te csak
menj bátran a vízre, ne félj tőle. Bűvös patak az: mihelyt rálépsz, mintha
száraz mezőn mennél.
A fiú figyelmesen hallgatott. Az öreg meg így
folytatta:
- Mikor annak a folyónak a közepe tájára jutsz, nagyon
szép vízirózsákat látsz. Egyik szebb, csábítóbb lesz, mint a másik, de akárhogy
tetszenek is azok a rózsák, le ne szakítsál belőlük egyet sem, mert vesztedet
okozzák. Ha pedig általérsz a vízen, találsz egy ezüstrétet. Ott minden szál fű
és rózsa ezüstből van. Azok is nagyon megtetszenek, de a világért le ne szakíts
belőlük egyet sem, mert az is vesztedet okozza. Ha szerencsésen átjutottál,
aranyrétet találsz. Ott meg minden szál fű és rózsa aranyból van. Az is csábít
majd, de abból se szakassz le, mert az is vesztedet okozza! Ha azon is
átjutottál, ott már megtalálod a szerencsédet!
A fiú megköszönte az öregnek a szíves útbaigazítást.
Az öreg aztán elbúcsúzott a fiútól, és rögtön úgy eltűnt, mint a kámfor.
Észrevétlenül jött, észrevétlenül ment.
Az első Almafi megvárta a csillagok följövetelét.
Ismerte a csillagok járását, így nyomban nekiindult az útnak, abban az
irányban, ahogy az öreg magyarázta. Meg is találta a rohanó patakot. Habozott,
hogy az öreg talán nem is mondott igazat, mert hogy tudná a víz őt fönntartani.
De aztán eszébe jutott az öreg biztató szava, hogy csak bátran lépjen rá.
Gondolta, lesz, ami lesz. Nekiindult, és valóban! Amikor az első lépést tette a
vízen, mintha száraz mezőn járna. Mikor elérte a folyó közepét, hát valóban
gyönyörű szép rózsák nyiladoztak előtte. Emlékezett az öreg óvásaira, de akár
a vizet, ezeket is kétkedve nézte. „Mit árthat nekem ez a gyönyörű szép rózsa?
- gondolta. - Leszakítom, milyen szépen illik a gomblyukamba!” - Le is szakította,
beletűzte a gomblyukába a rózsát. Abban a pillanatban hallá változott, belecsobbant
a bűvös patakba, és eltűnt. Múlik az idő, az első Almafi csak nem tér vissza.
Azt mondja az apa a második Almafinak:
- No, fiam, rajtad a sor! Eredj te is szerencsét
próbálni, keresd meg a bátyádat!
Útrakelt a második Almafi.
Ő is kapott egy árpacipót útravalóul. Hogy, hogy nem,
ő is éppen arra az útra talált, amelyiken a bátyja ment. Elfáradt, megéhült,
leült ő is ugyanarra a kőre, amelyen a bátyja falatozott. Ott termett őelőtte
is az ősz öregember. Neki is panaszkodott, s ő is megosztotta vele az árpacipóját,
éppúgy, mint a bátyja, az első Almafi. Az öreg neki is ugyanazt az
útbaigazítást adta. Öt is figyelmeztette a bűvös patakra és a bűvös rétre, hogy
le ne szakítson egy rózsát se. Ezt mondta:
- A jó múltkor itt járt a bátyád, annak is vesztét
okozta a leszakított rózsa. Vigyázz tehát, kedves fiam, nehogy a bátyád sorsára
juss!
Az öreg aztán őtőle is elbúcsúzott, s eltűnt, mint a
kámfor.
Útnak indult a második Almafi. A bűvös patakon
keresztülment szerencsésen. Már nyúlt le ő is a vízirózsáért, hogy leszakítsa,
de eszébe jutott a bátyja sorsa. És bárhogy csábították a rózsák, nem szakított
le egyet se. De mikor az ezüstrétre ért, tovább nem tudta magát türtőztetni,
ott leszakított egy ezüstrózsát, betűzte a gomblyukába. Abban a pillanatban
ezüstgyíkká változott, s azonmód besiklott a kövek közé.
Most már két Almafi tűnt el.
Telnek-múlnak az idők, nem jön a két fiú. Azt mondja
az édesapjuk a harmadik Almafinak:
- No, fiam, rajtad a sor! Eredj te is szerencsét
próbálni, keresd meg a két bátyádat!
Az is kapott, szegény, útravalóul egy árpacipót. Ő is
azon a nyomon ment, amelyen a két bátyja. Azon a kövön is falatozott, ahol
azok. Előtte is megjelent az öreg, ősz ember, és ő is megosztotta vele az
árpacipót. Azt mondja neki az öreg:
- Látom, jószívű vagy, fiam, te talán majd okosabban
cselekszel, mint a két bátyád!
Elmagyarázta neki is a bűvös patakot, a rétet, meg
hogy nagyon vigyázzon, nehogy a bátyjai sorsára jusson. A fiú megfogadta az
öreg, ősz embernek, hogy majd mindenre vigyáz.
Odaért a bűvös patakhoz. Ő is akart szakítani a
rózsából, de emlékezett az öreg tanácsára. Szerencsésen át is kelt a bűvös
patakon. Át az ezüstréten is. De mikor az aranyrétre ért, ott már ő is alig
tudta magát türtőztetni. Már nyúlt is a rózsáért, hogy leszakítsa, de akkor megint
eszébe jutott az öreg figyelmeztetése.
Ment hát, ment, s egyszerre csak hova jutott az
aranymezőről? Egy puszta homoksivatagra. „No - mondja magában -, igazán
eltalálta az öreg, hogy hol találom meg a szerencsémet, mert itt aztán éhen
pusztulok! Se fű, se fa, se semmi nem látszik, semminek semmi nyoma.”
Nagy búsan mégiscsak folytatta az útját. Gondolta, míg
bírja az éhséget, addig megy, mert úgyis éhen kell elpusztulnia ezen a halott
homoksivatagon.
Három nap, három éjjel mindig gyalogolt, éhen-szomjan.
Már közel volt ahhoz, hogy összeesik. De egyszerre csak meglát igen messziről
egy borzasztó nagy házat. Talán a házban csak lesz lakó! S talán odáig még
eljut az éhségtől.
- Mikor a ház elé ért, akkor esett csak csodálkozásba.
Egy ablak, de egy picinyke sincs azon a borzasztó nagy palotán. Csak elrejtve
egy egész kis ajtó. Mindegy, amit az Isten ád! Benyit a fiú a palotába, hát egy
rettenetes nagy terembe jut.
Olyan fényesség volt benne, hogy kápráztatta a szemet,
pedig a falán egy ablak sem volt. Körülnéz a fiú, asztalokat lát, sorban.
Odalép az első asztalhoz, egy tál kása van rajta, a kása mellett táblácska, a
táblácskán írás, hogy ez a kása a tündérek kásája, és aki ezt a kását megeszi,
az soha többé meg nem éhezik. Több se kellett a fiúnak, hozzáfogott nagy
étvággyal, bekebelezte a tál kását. Bekebelezte, s valóban úgy érezte, hogy
örök időkre jóllakott.
Ment a második asztalhoz. Azon meg egy üvegben valami
folyadék volt. Az üveg mellett aranytáblácska, az aranytáblán írás, hogy ez az
ital a tündérek itala, aki ezt kiissza, az soha többet meg nem szomjazik.
Szomjas volt a fiú, nem tétovázott, fölhajtotta az italt. Olyan jólesett neki,
hogy igazán azt hitte, hogy soha többet nem kíván italt.
Ment a harmadik asztalhoz, azon meg egy kis
tálacskában valami kenőcsféle volt. A tálacska mellett rubintáblácska, a
rubintáblácskán írás, hogy ez a kenőcs tündérek kenőcse, aki evvel bekeni a
testét, az ezer ember erejét kapja. A fiú nem hagyta érintetlen a kenőcsöt, jól
bekente magát belőle.
Úgy ment a negyedik asztalhoz. Azon egy kard, a kard
mellett smaragdtáblácska, a smaragdtáblácskán írás, hogy ez a tündérek kardja,
aki az oldalára csatolja, az ne féljen semmiféle ellenségtől, mert ez a kard
legyőzhetetlen. Persze hogy magához vette a fiú a kardot. Aztán ment az ötödik
asztalhoz. Azon egy korsócskában szagos olaj. A korsó mellett gyémánttáblácska,
a gyémánttáblácskán írás, hogy aki evvel a szemét bekeni - az mindent lát, le a
mélységbe, a föld gyomrába, mert ez a láthatóság olaja, a tündérek
használatára. Gondolkodás nélkül megkente a szemét az olajjal.
Most ébredt rá Almafi, hogy minek is jutott a
birtokába. Az öreg igazat szólt. Hiszen ahogy bekente magát avval a kenőccsel,
rögtön érezte, milyen borzasztó erő szállja meg. És ahogy a szemét is bekente
és a padlóra nézett, hát meg is látott menten a föld gyomrában mindenféle
szörnyeteget. Mivel nagyon ki volt merülve, s most már jól evett is, ivott is,
lefeküdt a padlóra, és azon nyomban elaludt.
Hogy meddig aludt, azt nem tudta: csak rettenetes nagy
zúgásra ébredt föl. Azt hitte, talán a ház omlik össze. Kiszaladt a szabadba,
nézelődött jobbra-balra, hogy mi is az a nagy morajlás. Egyszerre aztán, ahogy
néz-néz a levegőbe, egy gyönyörű szép repülő kastélyt pillant meg ott. Annyira
elbámult azon a szép repülő kastélyon, hogy az utolsó pillanatban vette észre,
hogy a kastély erkélyén egy gyönyörűséges szép lány ül. Abban a pillanatban
halálosan beleszeretett.
A kastély máris tovatűnt a levegőben, de a fiú
megfogadta, hogyha életébe kerül is, addig nem nyugszik, míg azt a repülő
kastélyt meg nem találja.
Ment, mendegélt abba az irányba, amerre a kastélyt
repülni látta. Teljes három hónapig utazott. Egyszer csak beért Tündérországba.
Ez olyan ország volt, hogy a fákon levelek helyett húszkoronás körmöci aranyok
csillogtak. A patakoknak az egyik felén tej folyt, a másik felén meg tokaji
bor. Egyszóval abban az országban ugyancsak mesés volt minden. Már egy álló
napot utazott harmadik Almafi Tündérországban. Este odaért egy házhoz.
Táncmulatság volt ott, gyönyörű szép lányok táncoltak körben. Almafi szemrevaló
fiatalember volt, odavegyült a többiek közé, s ő is táncolt a tündérlányokkal.
Mikor vége lett a mulatságnak, kérdezősködni kezdett, nem hallották-e hírét a
repülő kastélynak. Nem tudtak neki útbaigazítást adni. Szegény megint csak
ment, ment nagy szomorúan, maga se tudta, merre. Amint ment, mendegélt, most
egyszerre csak egy nagy erdőbe ért. Kiszemelt magának egy szép nagy terebélyes
fát. Mivel már este volt az idő, s nagyon el volt fáradva, gondolta, kipiheni
ott magát. Lefeküdt hanyatt a fa alá, s azon gondolkozott, hogy meddig kell
neki még barangolnia, míg azt a repülő kastélyt megtalálja.
Álomba merült, de kevés ideig aludt,
kakaskukorékolásra riadt. Néz föl a fiú a fára, hát a feje fölött egy kinyúló
ágon egy aranytarajú kakas ül.
Azt mondja Almafi:
- Ej, ej, aranytarajú kakas, neked is valami nagy
bánat nyomhatja a szívedet, hogy ilyen szomorúan kukorékolsz.
Megszólal erre az aranytarajú kakas:
- Bizony, földi halandó, elég szomorú a dolgom!
Kérdi a fiú:
- Miért, ha szabad kérdeznem? Hátha segíthetnék a
bajon!
- Nem hiszem, földi halandó - feleli a kakas -, hogy
az én bajomon segíteni tudnál.
- De csak szólj bátran, aranytarajú kakas - válaszol
Almafi -, nem bántalak! Gyere le a fáról, panaszold el a bajod.
A kakas nekibátorodott, lerepült a fáról Almafi elé.
- Elmondhatom a bajom, bár úgyse segíthetsz rajta!
Szerelmes voltam egy tündérlányba, és szerencsétlenségemre az Ármányosság
tündére is szerelmes volt belé. Én is tündér voltam, de a jó és szegény
tündérek fajtájából. A lány énhozzám húzott, nem az Ármányosság tündéréhez. Már
jegyben is voltunk a menyasszonyommal. Már az esküvőre készültünk, mikor valami
bűvös vízzel az Ármányosság tündére befecskendezett, és elátkozott, hogy örökké
ezt a kakasalakot viseljem. Az aranytarajt azért adta, hogy mégis különbség
legyen köztem és a rendes kakasok közt.
Azt felelte erre Almafi:
- Csak azt mondd meg, hogyan tudnám visszaszerezni
neked emberi alakodat!
Az aranytarajú kakas azt mondta:
- Az Ármányosság tündérének a kertjében van egy kút,
abban a kútban bűvös víz van. Ha onnan tudnál hozni egy pohár vizet, és azzal a
vízzel háromszor beföcskendeznél, de úgy, hogy én ne vegyem észre, akkor
visszanyerném régi alakomat. Csakhogy azt a kutat tizenkétfejű sárkány őrzi, s
oda nem lehet bejutni, mert a sárkány minden kis neszre fölfülel, és azon
nyomban fölfalja az embert.
A fiú bátor volt, nem ijedt meg ettől, hisz övé volt a
legyőzhetetlenség kardja. Ezt azonban az aranytarajú kakasnak nem árulta el.
Azt felelte:
- Csak azt mondd meg, hol találhatnám én meg az
Ármányosság tündérének kertjét!
- Van egy beszélő hegy - mondta az aranytarajú kakas
-, abban a hegyben van egy márványtábla: aki azt megláthatná, és elolvashatná,
hogy mi van arra fölírva, az megnyithatná annak a hegynek a torkát, mert az a
torok emberi hangon beszél.
- Még csak azt mondd meg most, hogyan tudok én
odamenni! - mondta erre a fiú.
- Szakíts le a tarajomból egy darabot!
- Nem fog fájni? - kérdezte Almafi.
- Csak szakíts le egy darabot belőle, ne törődj az én
fájdalmammal! - válaszolta a kakas.
A fiú kitépett egy darabot a kakas tarajából. Azt
mondja az erre:
- Dobd föl a levegőbe azt a tarajdarabkát, és az majd
mindenütt megy előtted. Ha az megáll majd a levegőben, arról megtudhatod, hogy
megérkeztél. A többi már a te dolgod.
Úgy is lett, az aranytaraj szállt, szállt a fiú előtt
vagy három méterrel, vezette. Három nap, három éjjel mentek. Egy nagy erdőbe
értek. Az erdő közepén egy magas hegy volt. Az aranytaraj megállt a hegy
felett. Almafi megértette, hogy a célnál vannak.
Nézelődött a hegy körül, meglátja végül a táblát. Mi
van ráírva? Az, hogy aki ennek a hegynek a torkát meg akarja nyitni, annak a
saját erejéből föl kell hoznia az erdőből tizenkét szál szagos fenyőfát,
máglyába kell raknia, és meg kell gyújtania. Mikor az utolsó szikra kialszik,
akkor megnyílik a hegy torka.
Mi volt az őneki? Fogta, és tövestül szaggatta ki a
fenyőfákat, megcsinálta a máglyát, alágyújtott szépen. Gyönyörű szép illat
áradt ki a fenyőből. Mikor aztán az utolsó sziporka is kialudt, mert nagy tűz
volt ebből a tizenkét szál fenyőből, egyszer csak mély, dörgő hangon megszólalt
a hegy:
- Mit kívánsz, te földi halandó, aki saját erődből
hoztad a tizenkét szál rózsafenyőt, és avval megnyitottad a torkomat?
Felelt erre a fiú:
- Csak azt mondd meg, merre van az Ármányosság
tündérének a kertje, s hová lett a kakassá varázsolt dalia menyasszonya?
A hegy így felelt:
- Üveghegy támadt a tenger fenekén, abban van a
menyasszony.
- És az Ármányosság tündérének a kertje?
- Menj mindig csak kelet felé! Nézd fölötted a
tarajdarabkát.
A taraj erre rögtön megindult. Három hétig
éjjel-nappal utazott, alatta a fiú. Akkor a taréj megint megállt. Ott volt a
kert.
A fiú bement a kertbe. A kutat csakugyan tizenkétfejű
sárkány őrizte. Mikor meglátta a fiút, már ordított is a sárkány, csak úgy
rengett bele az egész kert. Az Ármányosság tündére nyomban fölébredt, de azt
gondolta, valami madár repült el, azért ordít a sárkány.
Közben a sárkány már tüzet okádott. Hiába volt, a fiú
kirántotta a kardját, s a kard magától működött: a sárkánynak egyszerre három
fejét is levágta. Négyszeri vágásra mind a tizenkét fej lehullott. Az
Ármányosság tündére csak akkor nyitott be a kertbe. A fiú ki volt merülve,
lefeküdt, elaludt: észre se vette, hogy az Ármányosság tündére megkötözte. Csak
akkor riadt fel, amikor a sárkány a pincébe dobta. Azt mondta neki, csúnyán
röhögve:
- No, öcsém, majd három hét múlva találkozunk! De
addig egy falatot se kapsz.
Almafi csak fütyörészett: oda se neki, hogy be van
zárva, hogy se enni, se inni nem kap. Kibírja!
Mikor a három hét letelt, Ármányosság tündére ment a
pince felé. Azt hitte, Almafi már éhen pusztult. A szolgákkal nagy máglyát
rakatott, hogy majd elégeti az Almafi testét. Mikor a pincéhez ér, mit hall?
Hogy Almafi nagyban fütyörész!
Elfutotta a harag.
- Arra készültem, hogy rég elpusztultál, s a testedet
kell elégetnem. Élsz? Hát akkor elevenen égetlek el.
S indult feléje, hogy a máglyára vigye.
No, de Almafi se volt rest. Elkapta az Ármányosság
tündérét, megkötözte kezét-lábát, és vitte, mint a pelyhet, ki az udvarra.
Közben azt mondta neki:
- Tudod, hogy aki másnak vermet ás, maga esik bele? El
akartál égetni, hát most én égetlek el téged.
És elégette ott a máglyán, a hamuját meg
nekieresztette a szélnek. Azóta terjedt el az ármányosság az egész világon.
Kerített aztán egy korsót Almafi, megmerítette a bűvös
kútban, és útnak indult. Jó csillagja, az a tarajdarabka, még mindig várta az
égen. Megint utaztak, most már visszafelé: három hétig éjjel-nappal mentek.
Akkor odaértek abba az erdőbe, ahol az aranytarajú kakas élt. A csillag itt
eltűnt, Almafi pedig lefeküdt aludni.
Virradatig aludt. Virradatkor megint a kukorékolásra
ébredt. Meglátta a kakast egy fán. Odaszólt neki:
- Gyere le a fáról, aranytarajú kakas!
Leröpül a fáról az aranytarajú kakas, s kérdi a
fiútól:
- Szerencsével jártál?
Sajnos - feleli a fiú -, nem segíthetek rajtad, nem
tudtam hozzájutni a varázsvízhez!
De ezt csak azért mondta, hogy a kakas ne is sejtse,
hogy le akarja őt föcskendezni a varázsvízzel.
Az aranytarajú kakas elszomorodott, lehajtotta fejét.
Almafi észrevétlenül elővette a korsót, és háromszor befecskendezte a vízzel a
kakast. Megriadt erre a kakas, megrázkódott, és helyette egy daliás, csinos
fiatalember termett Almafi előtt. Átölelte Almafit, megcsókolta, és megköszönte
neki a szolgálatot.
Azt mondja akkor Almafi:
- Tudod-e, hogy a menyasszonyoddal mi történt?
- Nem tudom - felelte a szegény tündér -, mert én már
akkor el voltam varázsolva.
- Én kérdeztem a hegytől, s az azt mondta, hogy egy
tengerben egy üveghegyben van bezárva. De hogy az a tenger hol van, arról
semmit se mondott.
- Én tudom, hol van az a tenger - mondta a jó tündér
-, de nem sokat érek vele, mert ki láthat le a tenger fenekére? Én nem. Így meg
hogyan találjuk meg?
- Azt csak bízd rám! - mondta Almafi. - Induljunk
mindjárt!
Mentek egy darabig gyalogosan. De a tündérnek megvolt
a hatalma, hogy repülni tudott. Azt mondta Almafinak:
- Tudod mit? Ülj föl a hátamra, röpülök veled.
- De nehéz leszek - mondja Almafi.
- Nem számít semmit - mondja a tündér. - Ha elfáradtam
a röpülésben, ismét leszállunk, gyalog megyünk.
Röpültek egy jó ideig, aztán ismét gyalog folytatták
útjukat. Három nap, három éjjel mindig mentek, hol gyalog, hol röpülve. Egyszer
aztán a tenger szélére értek.
- No - azt mondja a tündér -, itt vagyunk, Almafi, a
tengernél. Mit látsz?
Azt mondja Almafi:
- Röpüljünk csak a tenger közepéig, hogy mind a két
partig elláthassak.
A tenger fölé repültek. Egyszer azt mondja Almafi:
- Nyomon vagyunk, tündér barátom! Nem csodálom, hogy
el akarta rabolni tőled az Ármányosság tündére a menyasszonyodat - gyönyörű
szép lány!
- Hát már látod, barátom?
- Igen, látom - mondja Almafi -, épp most fésülködik
bent az üveghegyben! Szálljunk le a partra! Hanem itt már nemigen segíthetek
rajtad. Az már terajtad áll, tündér barátom, hogyan szabadítsuk ki a vízből.
Mert én nem mehetek le a vízbe.
- Az a fő, hogy látod, hol van. A többit én elintézem!
Lehajolt a tündér a vízbe, és lekiáltott egy csukahalnak,
mivel az volt a legügyesebben úszó hal, hogy szedje össze a haltársait, és ezt
az üveghegyet onnan a tenger fenekéről emeljék föl a víz színére.
A csuka rögtön bejárta a halak birodalmát. Nem telt
bele jó negyedóra, már emelkedett föl a hegy. Mikor a halak annyira felemelték
a hegyet, hogy el lehetett érni, Almafi megfogta, egyetlen rántással partra
teremtette. Aztán egy óvatos ökölcsapással kettétörte az üveget, úgyhogy a
tündérkisasszony sértetlenül kiszabadult belőle.
Lett nagy öröm. A szerelmesek boldogan ölelkeztek.
Hiszen azt gondolták, hogy az életben már sohasem találkoznak. Mikor megint
összeölelkeztek, abban a pillanatban arra szállt egy sólyommadár. A tündérfiú
észrevette, magához intette, és megkérte, hogy röpüljön haza, vigyen hírt az ő
édesanyjának, hogy itt meg itt vannak, küldjön értük fogatot, hogy mentől előbb
hazaérhessenek, mert ők tudnak ugyan röpülni, de Almafi nem tud. Meg is
érkezett a fogat, négy rénszarvas húzott egy aranyhintót, beleültek mind a
hárman, és a tündérlakhoz utaztak.
Lett otthon is nagy öröm. A fiú bemutatta az
édesanyjának s a húgainak, hogy ez a fiú mentette meg a varázslat alól őt is, a
menyasszonyát is. Almafi most már el akart búcsúzni, de a tündérfiú nem
engedte:
- Maradjál itt, barátom, a menyegzőmön is. S válassz
te is menyasszonyt magadnak a két húgom közül.
Három nap múlva megtartották a menyegzőt. Almafi volt
a tanú az esküvőn. Ott volt Almafi számára is az alkalom, hogy megházasodjék,
de ő nem tudott senkibe szerelmes lenni, csak abba a repülő kastélyos kisasszonyba.
Megnézte a két tündérkislányt. „A két bátyámnak szánom őket” - ezt gondolta
magában.
Mikor aztán elmúlt a lakodalom, a tündérfi csak akkor
kérdezte Almafitól, hogy hát mi tulajdonképpen az ő utazásának a célja. Almafi
elmondta neki, hogy ő a repülő kastélyt keresi. De ennek a tündérek sem
hallották a hírét. A tündérfi azonban így szólt:
- Te segítettél rajtam én is segítségedre lehetek
talán. Utazzunk együtt.
Útnak is indultak aztán mind a ketten. Megint csak úgy
utaztak hogy hol röpültek, hol gyalogoltak. Három teljes hétig mentek. Bejártak
már hetvenhét országot.
Amint véletlenül ismét a tenger fölött röpültek
egyszer csak a távolban Almafi mit pillant meg? A repülő kastélyt! Meglöki
rögtön a barátját, hogy abba az irányba röpüljön. De még három nap, három éjjel
kellett röpülniük, míg összetalálkozhattak a kastéllyal, mert hiszen Almafi
csodásan messze ellátott.
Most már látták a kisasszonyt is az erkélyen. De hogy
jussanak észrevétlenül hozzá?
Azt mondja a tündérfi:
- Tudod mit, barátom? Fölröpülök a kastély fölé,
leereszkedünk az udvarba, az udvarban leteszlek téged a hátamról, s együtt majd
csak betörünk a szobákba.
Almafi azonban így szólt:
- Köszönöm a szívességedet, barátom. De neked már van
feleséged, ne kockáztasd az életed. Csak egyet kérek még tőled. Öreg szüleim
vannak, meg két bátyám. Menj el értük, vidd el magadhoz őket, s a két öregebb
Almafihoz add hozzá a te két húgodat.
Azzal elbúcsúztak. A tündérfi ment, amire kérték.
Almafi pedig leszállt a kastély udvarára. Indult azonnal a palotába. Betörte az
ajtót, sorra járta a szobákat. Hamar rátalált arra az erkélyre, ahol kinn ült a
kisasszony. Éppen akkor is sírdogált, mikor Almafi odatoppant.
Azt mondta neki Almafi:
- Szívemnek szép szerelme, miért sírsz?
Azt mondja a kisasszony:
- Hogyne sírnék, mikor ide vagyok láncolva három éve
már ehhez a kastélyhoz, ehhez az erkélyhez.
Nézi az Almafi, hát csakugyan oda van láncolva a lány
keze-lába erős lánccal. A láncon nagy lakatok. Fogta magát, lecsupálta a lány
kezéről-lábáról a láncot.
Nem kereste a lakat kulcsát, van-e vagy nincs. Az
ereje volt hozzá a kulcs.
- Most mondd meg, szívemnek szép szerelme, hogyan
kerültél ide, ebbe az elátkozott kastélyba!
A lány erre ezeket mesélte:
- Én egy királynak a lánya vagyok. Édesapám egyszer
kiment vadászatra a közeli erdőbe, de nem ejtett semmiféle vadat. Amint a
vadászatról visszatért, egy szörnyeteggel találkozott. Fogta a nyilát,
belelőtte a szörnyetegbe. A szörnyeteg elment, de azt mondta az apámnak, hogy
még drágán fogja ő megfizetni, amiért megsebesítette, mert akárhogy vigyáz,
elviszi majd egyetlenegy lányát. Apám csak mosolyogta, hogyan bírna egy királyi
kastélyhoz jutni egy szörnyeteg, mikor ott van az a sok testőrség! De aztán
otthon csak elfogta a nyugtalanság. Nekünk nem szólt, de láttuk, hogy mind
jobban búsul. Hiába ostromoltuk kérdésünkkel, búsulásának okát nem árulta el
előttünk. De aztán úgy-ahogy megfeledkezett a dologról, vagy tán gondolta, hogy
a szörnyeteg úgyse váltja be a szavát. Egy szép napon azonban én kiszöktem
sétálni a királyi kertbe, pedig apám nagyon őrzött, minden lépten-nyomon
kísérőkkel jártam. Hogy, hogy nem, egyedül mentem le a kertbe. Egyszer csak
mire lettem figyelmes? Valami nagy zúgásra. Mire körültekintettem, hogy miféle
zúgás az, észrevettem a repülő kastélyt. A kastély szemlátomást egyenest hozzám
szállt. Mikor egy méterre szállt a föld színéhez, kiugrott belőle egy
szörnyeteg, engem nyalábjába kapott. Mire magamhoz tértem ijedtségemből, itt
találtam magamat ezen az erkélyen. Kezdetben nem voltam ideláncolva, szabadon
járhattam a kastély lakosztályában, de a szörnyeteg mindennap fölkeresett, és
azzal ostromolt, hogy legyek a felesége. Nem hallgattam rá, el akartam szökni,
azért láncolt ide, ehhez az erkélyhez. De nem bánt velem gorombán, nem
hiányzott semmim, csak nem járhattam szabadon. Máig is mindennap megjelenik,
és megkérdezi, meggondoltam-e már magamat. De ha ítéletnapig röpülünk, akkor
sem leszek a felesége.
- No - mondja válaszul Almafi -, hol találhatnám én
meg azt a szörnyeteget?
Feleli erre a királylány:
- Ez a kastély száz szobából áll. A szörnyeteg épp a
századik szobában lakik. Azt hiszem, most épp déli álmát alussza.
Legyőzhetetlenül erős. Mégpedig azért, mert van a kastély pincéjében egy hordó,
annak a borát itta. Ha meg akarsz küzdeni vele, eredj le, és igyál te is az
italából, akkor tán legyőzheted.
Almafi megtalálta a pincét, meg az akós hordót. Nem
keresett poharat, hanem fogta magát az akós hordót, és jó nagyot ivott belőle.
Egyszerre úgy érezte, hogy izmai szinte vasból vannak, mert hiszen eddig is
ezer ember ereje volt benne. Indult rögtön megkeresni a szörnyeteget.
A hetvenedik szobába érve már hallotta a nagy
hortyogást. Ment a hortyogás irányába, beért a századik szobába, ott volt a
szörnyeteg. Megrúgta csak úgy a fekvőhelyén:
- Ébredj, szörnyeteg!
Fölébred a szörnyeteg, dörzsöli a szemét. Látja, hogy
egy földi halandóval van dolga. Csak úgy fektéből mondja neki:
- Hogy mersz te álmomban háborgatni?
- Azért, mert kettőnk közül az egyiknek pusztulni kell
- mondja Almafi.
- Jól van - mondja az -, látom, ember vagy a talpadon,
bátor fickó vagy! Hát mindjárt próbára megyünk!
Volt ott egy métermázsás vasgolyó. A
szörnyeteg fölkel, s azt mondja:
- Amelyikünk ezzel a vasgolyóval keresztül tudja törni
a falat, az lesz a győztes.
- Dobj te előbb, szörnyeteg! - mondja Almafi.
A szörnyeteg fogja a golyót, fél kézzel belevágta a
falba, úgy, hogy a golyó félig belement. Almafi sem volt rest, kikapta a falból
a golyót, úgy belevágta, hogy keresztültörte a falat, és kiesett az udvarba. A
szörnyeteg csak most nézte meg, kivel is van dolga. Azt mondja:
- Látom, erős ember vagy. Gyerünk ki az udvarra,
birkózni.
Az udvaron rögtön összefogóztak. Almafi ezer
embererővel birkózott, a szörnyeteg ezerkétszáz ember erejével. Ezért aztán
Almafit úgy vágta földhöz, hogy majd széjjelmállott. Nagy nehezen
föltápászkodott Almafi. Összeszedte magát ezerötszáz embererővel, a szörnyetegnek
csak ezerkétszáz embererővel tellett. Ezért aztán most Almafi úgy vágta földhöz
a szörnyeteget, hogy palacsintává lapult, kiadta a gonosz lelkét.
Almafi nyomban szaladt az erkélyre a lányhoz. Megállt
előtte, s így szólt:
- Szívemnek szép szerelme, ha akarod, ásó, kapa,
nagyharang választ csak el bennünket egymástól! Már két éve bolyongok utánad!
Aztán elmesélte neki, hogyan látta meg őt, röptében a
kastéllyal. Most már a lány is beleszeretett Almafiba, hiszen az életmentője
volt, de amúgy is nagyon csinos egy gyerek volt. Rögtön ott a repülő kastélyon
hűséget esküdtek egymásnak.
De Almafi nem szerette ezt a folytonos repülést.
Megkérdezte a lánytól, hogyan lehetne ezt a kastélyt megállítani. A lány tudta,
hogy a kastélynak a két oldalán egy-egy szárny van. De azt már nem tudta,
hogyan lehet a szárnyakat megállítani.
- Ha másképp nem megy - mondja a fiú -, elvágom a két
szárnyát! El én, mihelyt valahol földet látok!
Egyszer éppen az erkélyen beszélgettek, Almafi
hirtelen felugrik, aztán azt mondja a királykisasszonynak:
- Szívemnek szép szerelme, nemcsak földet, valami
várost is látok!
A királykisasszony még másnap sem látott semmit.
Harmadnap, amikor a kastély a város fölé ért, s már jól leereszkedett, Almafi
kirántotta a kardját, és egy csapással levágta a kastélynak először az egyik
szárnyát, azután a másikat. Épp jó helyen, mert a város a lány apjának a
fővárosa volt.
Míg a lány odavolt, immár harmadik éve, az egész város
fekete gyászba borult. Mindenkinek fekete zászlót kellett a házára kitenni,
éjjel-nappal. A király olyan szigorú rendeletet adott ki, hogy még mosolyogni
sem volt szabad senkinek se; akit rajtakaptak, hogy a száját csak egy kicsit is
mosolyra húzta, megbüntették.
A király fölfigyelt a zúgásra. Megy ki az udvarra,
akkor látja a repülő kastélyt! Meglett az öröm, mikor aztán még azt is látták,
hogy az elveszett lány ugrott ki egy fiatal, daliás emberrel. A királylány
mindjárt bemutatta szüleinek a vőlegényét, az ő életmentőjét.
A gyász mindjárt megszűnt a városban. A király kiadta
rendeletben, hogy mindenki vonja be a fekete lobogót, és örvendjen! Aztán
megtartották az esküvőt, meghívták a tündérfit, a két másik Almafit, az öreg
szülőket, nagyszerű lakodalmat csaptak.
Még most is élnek, ha meg nem haltak!