Volt egyszer egy gazdag kereskedő; annyi volt a pénze,
hogy egy egész főutcát, s még egy kisutcát is kirakhatott volna ezüstpénzzel,
ha úgy tetszik neki. De nem tette ám, mert okosabbra használta a pénzét: ha egy
rézpénzt kiadott, ezüstpénzt vett be helyette - ilyen ügyes kereskedő volt.
Hanem egyszer ő is csak meghalt.
Egyetlen fiáé lett minden vagyona, aki ugyancsak
értette a módját, hogyan kell a pénzt elverni. Bálba járt minden éjjel,
bankóból ragasztott papírsárkányt, s lapos kavicsok helyett aranypénzeket
ugratott a víz színén; el is úszott hamarosan mindene. Végül nem volt többje,
mint négy ezüstpénze, még a ruháit is eladogatta, s nem maradt egyéb rajta,
mint egy pár papucs meg egy viseltes hálóköntös. Barátai szégyelltek mutatkozni
vele, hát szóba se álltak a gazdag kereskedő szegény fiával. Hanem akadt köztük
egy jólelkű ember, az küldött neki egy öreg ládát ezzel az üzenettel: -
Csomagolj be! - Ez nagyon szép is volt tőle, de hát az ifjúnak semmije se volt,
amit becsomagolhatott volna. Gondolt egyet, s ő maga ült bele a ládába.
Csakhogy nem akármilyen láda volt ám az! Ha a zárát
megnyomták, fölemelkedett a levegőbe. Az ifjú meg is nyomta, s a láda - hopp! -
már föl is szállt a kürtőn, föl a felhők közé, egyre magasabbra. Néha nagyokat
reccsent a láda feneke, s az ifjú reszketett, mert ha az öreg láda szétesik a
magasban, aligha marad egyetlen ép csontja az utasának. Isten segíts!
Segített is - az ifjú szerencsésen eljutott a törökök
földjére. Egy erdőben ért földet, a ládát elrejtette az avarban, aztán bement a
városba. Nem bámulta meg senki, mert a törökök maguk is mind papucsban meg
köntösben jártak.
Egy dajkával találkozott útközben, aki kisgyermeket
vitt a karján.
- Állj csak meg egy szóra, török dajka! - állította
meg az ifjú. - Micsoda palota az ott a városszélen? Mért van olyan magasan
minden ablaka?
- A szultán leánya lakik benne - felelte a török
dajka. - Megjövendölték, hogy akit megszeret, az szerencsétlenné teszi. Azért
senki se teheti be hozzá a lábát, csak ha vele van a szultán meg a szultánné
is.
Az ifjú megköszönte a dajka válaszát, azzal
visszasietett az erdőbe, beleült a ládájába, s fölrepült a szultánkisasszony
palotája tetejére. Onnan aztán leereszkedett, bemászott egy ablakon, éppen a
szultánkisasszony szobájának ablakán.
Az a selyempamlagán feküdt, és mélyen aludt. Olyan
szép volt; az ifjú nem tudta megállni, hogy meg ne csókolja. A lány kinyitotta
a szemét, és halálra rémült, de az ifjú azt mondta neki, hogy ő a török isten,
aki leszállt hozzá a magasságból, s ezzel egy csapásra megnyerte a szultánkisasszony
szívét.
Az ifjú odaült mellé a selyempamlagra, s gyönyörű
szépeket mondott a szultánkisasszony szeme párjáról: mint két ragyogó csillag,
mint két sötét vizű tó, amelyen mint a hableányok úsznak a tiszta gondolatok;
aztán a homlokát magasztalta, csodálatos márványpalotához hasonlította.
Szépen beszélt, csodaszépen! Aztán megkérte a
szultánkisasszony kezét, s az nyomban oda is ígérte.
- Látogass meg szombat este! - kérte az ifjút. - Akkor
kávézik nálam apám, a szultán meg anyám, a szultánné. Tudom, büszkék lesznek
rá, hogy a török isten lesz a férjem. Mondj majd nekik szép meséket, mert igen
szeretik: anyám a tanulságos és finom meséket, apám meg a mulatságosakat.
- Akkor azt hozok nászajándékul, egy mesét - mondta az
ifjú, s azzal elbúcsúztak egymástól. A szultánkisasszony előbb még adott neki
egy aranypénzekkel kivert, szép mívű kardot, aminek az ifjú jó hasznát vehette.
Beleült a ládájába, s elrepült, szép új hálóköntöst
vásárolt magának, aztán leszállt az erdőbe, s ott üldögélt, valami szép mesén
törte a fejét, de bizony ugyancsak törnie kellett.
Szombat estére mégiscsak kitalálta.
A szultán, a szultánné meg az egész udvar ott kávézott
a szultánkisasszony palotájában s áhítattal várták a török istent. Nagyon
nyájasan fogadták.
- Mesélhetne nekünk valamit - mondta a szultánné -,
egy szép mesét, de finom és tanulságos legyen!
- De azért nevethessünk is rajta! - fűzte hozzá a
szultán.
- Mesélek én szívesen - mondta az ifjú -, de jól
figyeljen mindenki! Azzal belekezdett.
"Volt egyszer egy csomag kénes gyufa; szerfelett büszkék voltak előkelő származásukra, ugyanis az erdő legöregebb fenyőfájából készítették valamennyit. A kénes gyufák egy tűzszerszám meg egy ócska vasfazék között feküdtek a konyhán, s szomszédaiknak elmesélték ifjúkorukat. - Hej, amikor még a fenyő zöld ágán voltunk! - sóhajtottak fel. - Akkoriban senki se mondta, hogy nem tudunk zöld ágra vergődni! Reggel meg este gyémántteát ittunk - az emberek harmatnak nevezik -, egész nap verőfényben fürödtünk, s az erdő minden madara nekünk mondott mesét. Mi voltunk a leggazdagabbak az erdőn: a többi fának csak nyári ruhára telt, de a mi családunk télen-nyáron sötétzöld ruhában pompázott. Aztán jött a favágó, a nagy világrengés, széjjel hasogatták egész családunkat; apánk mint főárboc egy nagy hajóra került, s most az egész világot körülhajózhatja, ha akarja. Testvéreink, a többi ágak, szétszóródtak a világban. Nekünk jutott az a feladat, hogy a halandó embernek világítsunk, mi vagyunk hát a legelőkelőbbek itt a konyhán.
- Nekem másképpen alakult az életem - mondta az egyik
szomszéd, a vasfazék. - Amióta az eszemet tudom, csak súroltak és főztek
bennem. Nélkülem nem lehetne fenntartani az életet a házban, ahol természetesen
a legmegbecsültebb személyiség vagyok. Nincs nagyobb élvezet, mint ha ebéd után
fényesre súrolják az embert, megpihenhet, és okosan társaloghat a barátaival.
De azért mi nagyon elzárkózottan élünk valamennyien, talán csak a dézsát
kivéve, amit néha mégiscsak levisznek az udvarra! Újságot se hord ide senki,
legföljebb a piaci kosár, de az mindig olyan nyugtalanítóan beszél a kormányról
meg a népről! A múltkor úgy megijedt tőle az egyik öreg köcsög, hogy lezuhant
és ezer darabra tört. Azt hiszem, a piaci kosár túlságosan szabad szellemű!
- Te meg túlságosan sokat fecsegsz! - mondta a
tűzszerszám, s acélja akkorát ütött a kovára, hogy csak úgy szikrázott. -
Mulathatnánk este egy jót!
- Nagyszerű! Beszéljünk arról, hogy ki a legelőkelőbb
közöttünk! - kaptak rajta a kénes gyufák.
- Én nem szeretek sokat beszélni magamról - kiáltott
közbe a cserépfazék. - Találjunk ki más mulatságot! Majd én kezdem. Mesélek
valami olyat, ami mindnyájunkkal megtörténhet, azt szívesen hallgatja és átérzi
mindenki. Volt egyszer valahol a kék tenger partján, a dán öblök vidékén...
- De szépen kezdődik! - csörömpöltek közbe a tányérok.
- Biztosan tetszik majd nekünk!
- Igen, a dán öblök vidékén, ott nevelkedtem én,
csöndes családi körben. A bútorokat szépen kifényesítették, a padlót
felsúrolták, s kéthetenként kimosták a fehér függönyöket...
- Milyen nagyszerűen tudja előadni! - lelkesedett a
seprő. - Kiérezni belőle, hogy asszony mondja. Valami megható tisztaság van
benne.
- Én is azt érzem! - kiáltotta a dézsa, s akkorát
ugrott örömében, hogy a padlóra loccsant belőle a víz.
A cserépfazék tovább mondta a mesét; a vége éppen
olyan szép volt, mint az eleje.
A tányérok megcsörrentek lelkesedésükben, a seprő
kihúzott a homokból egy szál zöld petrezselymet, és megkoszorúzta a
cserépfazekat csak azért is, hogy a többit megbosszantsa. »Ma én koszorúzom meg
őt - gondolta magában -, holnap majd ő koszorúz meg engem.«
- Én meg táncolok! - kiáltotta a csípővas, s már ki is
perdült a konyha közepére. Teremtőm, hogy kirúgta a lábát! Az ócska székhuzat
kettérepedt irigységében, amikor meglátta.
- Engem is megkoszorúztok? - kérdezte a tánca végén.
Megkoszorúzták.
- Micsoda csőcselék! - fintorogtak a kénes gyufák.
Aztán a teafőzőt kérték fel, hogy énekeljen, de az
kimentette magát: azt mondta, hogy megfázott, s nem tud tűzbe jönni, de ezt
csak nagyképűségből mondta. Az az igazság, hogy ő csak odabenn szeretett
énekelni az uraságok asztalán.
Az ablakpárkányon egy régi Lúdtoll merengett. A
szolgáló szokott vele néha levelet írni. Nem volt rajta semmi nevezetes,
legfeljebb, hogy egyszer igen mélyen mártották a kalamárisba - éppen erre volt
büszke. Most ő is közbeszólt
- Ha a teafőző nem akar énekelni, akkor hagyjátok
békén! Kinn a kalitkában ül egy kanári, az szebben énekel. Tanulni ugyan nem
tanulta, de ma este ezt megbocsáthatjuk neki.
- Én nem tartom illendőnek - szólalt meg a teáskanna,
aki a konyha énekese volt és féltestvére a teafőzőnek -, hogy külországi
madarat kérjünk fel szereplésre. Hazafiság is van a világon! Döntsön a
kérdésben a piaci kosár!
- Eh, én csak bosszankodom! - kiáltotta a piaci kosár.
- Ha tudnátok, mennyire bosszankodom! Hogy lehet ilyen haszontalanságokkal
tölteni egy estét? Mennyivel szebb lenne színdarabot játszani! Ki-ki álljon a
helyére, s én leszek a rendező. Különb mulatság lesz!
- Nagyszerű! Játsszunk komédiát! - örvendezett a
konyha népe.
De nyílt az ajtó, belépett a szolgáló, s egyszerre
elcsöndesedett valamennyi, zörrenni se mertek. Azért nem volt ott egy repedt
bögre se, aki ne érezte volna magát előkelőnek és tehetséges színésznek. »Csak
rajtam múlott - gondolta -, s igazi vidám estét csaptunk volna!«
A szolgáló kapta a kénes gyufákat, megrakta a tüzet.
Uram, teremtőm, milyen fényesen lobbantak; s milyen egykettőre tüzet
gyújtottak!
»No, most aztán láthatja a konyha népe - gondolták -,
ki itt a legelőkelőbb! Micsoda fény! Micsoda ragyogás! Ezt csinálják utánunk!«
- S azzal kilobbantak."
- Gyönyörű szép mese volt! - kiáltott fel a szultánné. - Magam is ott voltam abban a konyhában, láttam a kénes gyufákat. Tiéd a lányunk keze.
- Tiéd hát - mondta a szultán -, hétfőn megülhetitek a
lakodalmat. - Már tegezték, mert félig-meddig a családhoz tartozott.
Kitűzték hát a menyegző napját, s előző este fényben
úszott a szultán városa. Mézeskalácsot meg perecet dobáltak a nép közé, az
utcagyerekek lábujjhegyre álltak, éljent rikkantottak, szájukba dugták az
ujjukat, és fütyültek. Mondom, minden csupa pompa volt meg ragyogás.
"Én is mulattatom valamivel a népet" -
gondolta a szultánkisasszony vőlegénye. Röppentyűket, petárdákat vásárolt,
megrakta velük a ládáját, beleült maga is, és fölemelkedett a levegőbe.
Ó, hogy sziszegett, ropogott, tündöklött, szikrázott
az a sok petárda!
A törökök nagyokat ugrottak elragadtatásukban, még a
papucs is leröpült a lábukról - sose láttak még ilyen csodálatos égi tüneményt!
Most már aztán csakugyan elhitték, hogy maga a török isten ül menyegzőt a
szultán leányával.
A török isten elröpült a ládájában az erdő fölé, s ott
leereszkedett, hogy megpihenjen. Aztán azt gondolta: "Bemegyek a városba,
megkérdezem a népet, tetszett-e a tűzijáték." Hát hiszen nem csoda, hogy
kíváncsi volt rá!
Tyűh, mi mindent összehordtak azok a törökök! Akárkit
megkérdezett, mindenki mást látott, de valamennyinek igen-nagyon tetszett.
- Maga a török isten volt, elhiheted! - mondta az
egyik. - Olyan volt a szeme, mint két fényes csillag, a szakálla meg, mint a
felhő.
- Lángokból volt szőve a köpenye! - tódította a másik.
- És a köpenye ráncaiból szép kis tündérek kukucskáltak elő!
Csodálatos dolgokat hallott hát magáról - a nép,
persze, nem ismerte meg. Másnap lett volna a menyegzője a török szultán leányával.
Visszasietett az erdőbe, kereste a ládáját, de hol volt az már! Egy marok hamu
lett belőle. A tűzijáték után benne maradt egy kis szikra, tüzet fogott tőle, s
míg gazdája a városban járt, hamuvá égett. A török isten így hát nem tudott
többé repülni, s nem térhetett vissza mátkájához.
A szultánkisasszony egész álló nap kint várta a
háztetőn, nézte az eget, leste-várta mátkáját, a török istent, lesi-várja mind
a mai napig. De ugyan hiába, az már a világot járja, s meséket mond, majdnem
olyan mulatságosakat, mint a kénes gyújtókról szóló mese.