De szép is volt azon a nyáron a határ! Sárgultak a
búzatáblák, a zab még zölden bólogatott, a kaszálókon petrencékbe hordták a
szénát; piros lábú gólyák lépdeltek méltóságteljesen a réteken, és egyiptomi
nyelven kerepeltek - ez volt az anyanyelvük. A gabonaföldeket, kaszálókat sűrű
erdők övezték, s az erdők ölén mély vizű tavak csillogtak. Szép volt, nagyon szép
volt a határ!
Mély árkokkal körülszegett, régi udvarház melengette
öreg falait a napsütésben. Környékét fölverte a lapu, falai tövétől az árkok
széléig kedvükre nőttek-terpeszkedtek az óriási lapulevelek; egy-egy magasabb
bokor alatt kényelmesen megállhatott volna egy kisgyerek.
Ez a zöld sűrű valóságos rengeteg erdő volt annak a
kacsának, amelyik itt ült a fészkén, hogy tojásait kiköltse. Sokáig kellett
melengetnie a tojásokat, s a kacsa sokat unatkozott: vendég ritkán vetődött el
hozzá, a társai meg az árkok vizében bukdácsoltak, nem szívesen totyogtak ki a
szárazra, hogy a világ folyásáról társalogjanak vele a lapulevelek alatt.
Egy nap aztán fölpattant az első tojáshéj, utána a
második, s a többi. "Sip-sip!" - örültek meg a világnak a fiókák, s
kigombolyodtak a tojásból, mint megannyi megelevenedett tojássárgája.
- Háp-háp! - az öreg kacsa csak ennyit mondott. A
kiskacsák ott nyüzsögtek körülötte, kíváncsian nézték a lapulevelek zöld
sűrűjét, s az anyjuk hagyta, mert a zöld szín jót tesz a szemnek.
- Ó, micsoda óriási nagy a világ! - álmélkodtak a
kicsinyek; persze itt már másképp érezték magukat, mint benn a szűk tojásban.
- Azt hiszitek, ez az egész világ? - kérdezte az
anyjuk. - A kert túlsó fele is hozzátartozik, de még a pap földje is. De ott
még én se jártam. No, megvagytok-e valamennyien? - Kinyújtotta a nyakát, és
végignézett a kis seregen. - Dehogy vagytok, hiszen lám, a legnagyobbik tojás
még ott hever a fészekben. Jaj, meddig melengessem még? Most már igazán unom! -
De mit tehetett, visszaült a tojásra.
- Hogy vagyunk, szomszédasszony? - kérdezte egy öreg
kacsa, aki látogatóba jött hozzá.
- Annyi bajom van ezzel az egy tojással - panaszkodott
a kacsa. - Nem győzöm kivárni, hogy felpattanjon. Hanem nézd meg a többit! Soha
életemben nem láttam különb kiskacsákat. Egytől egyig arra a semmirekellő
apjukra ütöttek. Még csak el se jött hozzám.
- Hadd látom azt a csökönyös tojást! - mondta a
kacsanéne. - Alighanem pulykatojás, nekem elhiheted! Én tudom, mert egyszer én
is megjártam. Pulykatojásokat költöttem ki, s mennyit vesződtem a kicsinyekkel!
Mert a pulyka mind retteg a víztől. Nem mentek azok a vízbe, se szép szóra, se
parancsra! Mutasd csak azt a tojást! Hát ez bizony pulykatojás! Hagyd csak itt
a fészekben, s inkább a többit tanítsd úszni.
- Még elüldögélek rajta egy kicsit - mondta a kacsa -,
most már nem hagyom itt, ha már ennyit melengettem.
- Ahogy tetszik! - mondta az öreg kacsanéne, azzal
eltotyogott.
Végre-végre megpattant a nagy tojás héja. - Pip, pip!
- sipogta a fióka, és kikászálódott a nagyvilágra. Milyen rút volt szegény, és
milyen nagy! Az anyja jól szemügyre vette. "igen nagy ez kacsának -
gondolta magában. - Egészen más, mint a többi. Kispulyka volna? Majd elválik
mindjárt, gyerünk csak a vízhez! Úsznia kell, ha másképp nem, hát magam lököm
bele!"
Verőfényes, szép idő volt másnap, a lapulevelek közé
betűzött a napfény. A kacsa lerándult kicsinyeivel a vizesárok partjára.
Zsupsz! - már bele is csobbant a vízbe. A kiskacsáknak nem kellett sok
biztatás, vígan loccsantak utána; a víz összecsapott a fejük fölött, de nyomban
fölbukkantak, és úgy úsztak, hogy gyönyörűség volt nézni: a lábuk magától
gyúrta a vizet; mind jól érezte magát benne. És a rút kiskacsa is ott lubickolt
közöttük.
- Mégsem pulykafi ez - mondta a kacsa -, lám, milyen
pompásan evez, és milyen szépen tartja a nyakát! Hiába, az én vérem! Ha jobban
megnézem, egészen takaros formájú. Háp-háp! Gyertek hát, hadd mutatom meg
nektek a világot! Be kell mutatkoznotok a réceudvarnak, de mindig mellettem
maradjatok, nehogy rátok taposson valaki. Különösen pedig a macskától
óvakodjatok.
Elvezette hát őket a réceudvarba. Ott éppen hangos
csetepaté volt: két récecsalád összemarakodott egy halfejen, amit végül is a
macska kaparintott meg.
- Látjátok, ilyen a világ sora! - mondta oktatón a
kacsa, és megvakarta a csőre tövét, mert maga is nagyon megkívánta a halfejet.
- No, szedjétek a lábatokat, menjetek oda ahhoz az öreg kacsahölgyhöz, és
hajoljatok meg szépen előtte. Ő a legelőkelőbb az egész udvarban: spanyol
származású, azért olyan kövér, s nézzétek, piros rongyot visel a lába szárán.
Ez rendkívül nagy kitüntetés, nem is kívánhat többet egy kacsa; azt jelenti,
hogy vigyáznak rá, azt akarják, hogy ember, állat mind megismerje. Sipogjatok
neki illedelmesen, s a lábatok fejét kifelé rakjátok! A jól nevelt kiskacsa nem
rakosgatja csámpásan a lábát, úgy jár, ahogy a szüleitől tanulta, így ni!
Hajtsatok szépen fejet, és mondjátok: "Sip!"
A kicsinyek szót is fogadtak; az udvar népe mind őket
szemlélgette, aztán megmondták, amit gondoltak: - Még ez hiányzott! Nem vagyunk
elegen, most ezek is a nyakunkra jönnek! Hát az meg miféle, az a rút jószág?
Ezt már nem tűrhetjük! - Egy kacsa mindjárt neki is ugrott, és megcsípte a
nyakát.
- Ugyan, hagyjátok! - védte az anyja. - Nem vét ez
senkinek!
- De nagyobb, mint más becsületes kiskacsa, és rút is!
Ezért bizony verést érdemel! - kiáltotta az indulatos kacsa.
- Olyan szép a többi fiókád! - mondta a piros kapcás
kacsahölgy. - Takarosak és jó növésűek. Csak ez az egy ilyen szerencsétlen
formájú. A legjobb volna, ha újra kiköltenéd.
- Azt nem lehet, kegyelmes asszonyom - felelte a
fiókák anyja. - Rút kis jószág, az igaz, de jólelkű teremtés, úszni meg éppen
úgy úszik, mint akármelyik, sőt, bátor vagyok kijelenteni, hogy még különbül.
Remélem, majd kikupálódik, vagy kisebb lesz idővel; túlságosan sokáig kuporgott
a tojásban, azért ilyen formátlan. - Csőrével egyenesre igazította a rút
kiskacsa nyakát, és anyai gonddal rendezgette a pihéit. - Különben is, gácsér -
folytatta -, hát nem olyan fontos, hogy szép legyen. Erős legény lesz, úgy
nézem, megállja majd a helyét az életben.
- A többi kicsinyed takaros - mondta kegyesen az
előkelő kacsa. - Érezzétek hát otthonosan magatokat, és ha véletlenül halfejet
találtok, elhozhatjátok nekem.
De a szegény kiskacsát, amelyik utolsónak bújt ki a
tojásból, szünetlen csípték, rúgták, tépázták és csúfolták a többiek, nemcsak a
kacsák, de még a tyúkok is. "Túlságosan nagy!" - vélte mindenki; a
pulykakakas meg, aki sarkantyúval jött a világra, és legalábbis császárnak
képzelte magát, földuzmaszkodott, mint egy dagadó vitorla, nekirontott a rút
kiskacsának, és olyan dühösen hurukkolt, hogy belekékült a vörös bőrlebernyege.
A szegény kiskacsa azt se tudta, hová legyen ijedtében, de meg búsult is,
amiért olyan rút, hogy az egész baromfiudvar őt csúfolja.
Így telt el élete első napja. A többi még keservesebb
lett. A szegény kiskacsát mindenki üldözte, még a tulajdon testvérei sem
állhatták, s ha szóltak hozzá, csak így: - Bárcsak elvinne a macska, te
utálatos szerzet! - Az anyja se volt jobb hozzá: - Ó, csak már ne látnálak! - A
kacsák csípték, a tyúkok vágták, még a szolgáló is rúgott rajta egyet,
valahányszor etette az aprójószágot.
Egy nap aztán nem bírta tovább a szerencsétlen
kiskacsa, nekifutott a világnak, s átröppent a kerítésen. A kerten túl, a
bokrosban ijedten rebbentek szét közeledtére az apró madarak. "Még ők is
megrémülnek tőlem, olyan rút vagyok" - gondolta a szegény kiskacsa, és
szégyenletében lesütötte a szemét, de azért csak szaladt tovább. Így ért el egy
sűrű nádasba, ahol vadkacsák tanyáztak. Meghúzódott a nád között, és
elcsigázottan pihent egész éjszaka. Nagyon fájt a szíve.
Reggel, mielőtt a vadkacsák szárnyra keltek volna, jól
szemügyre vették az idegent.
- Hát te miféle szerzet vagy? - kérdezték tőle; a
kiskacsa jobbra-balra köszöngetett, illedelmesen, ahogy az anyja tanította.
- Fertelmes rút vagy! - mondták meg kereken a
vadkacsák. - Szerencséd, hogy nekünk mindegy. Csak nehogy beházasodj a
családunkba!
Szegény, rút kiskacsának esze ágában sem volt
házasodni, beérte annyival, hogy tanyát verhetett a nád között, s ihatott a láp
vizéből.
Már két napja tanyázott a nádasban, amikor elébe állt
két vadgácsér; nemrég bújhattak ki a tojásból, mert igen hetyke legények
voltak.
- Ide süss, pajtás! - szólították meg a rút kiskacsát.
- Olyan csúf vagy, hogy szinte tetszel nekünk! Állj be közénk, vándorolj
velünk. Nem messze innen van egy másik nádas, ahol szemrevaló kis vadlibuskák
lubickolnak. Kisasszony valamennyi, s olyan szépen tudják mondani:
"Gi-gá-gá!" Ott talán szerencséd akadhat, ha még olyan csúnya vagy
is!
- Dirr! Durr! - dördült valahol a közelükben, s a két
hetyke kisgácsér holtan fordult bele a vízbe; pirosra festették a vérükkel. -
Dirr! Durr! - hangzott újra, s a vadludak népes csapatban menekültek föl a
magasba. Aztán újra eldördült a rémséges hang. Vadászat volt a vidéken; a
vadászok körülcserkészték a nádast, néhányan meg lesből lőttek a víz fölé hajló
füzek ágai közül. Felhőkben gomolygott a lőpor kék füstje, megakadt a sűrű lomb
között, aztán rátespedt a vízre; vizslák caplattak az iszapban, törték a nádat,
a sást, szimatoltak. A szegény kiskacsa iszonyúan megijedt, rémülten forgatta a
fejét, s éppen a szárnya alá akarta dugni, amikor egy irdatlan nagy kutya
termett előtte. Hosszan lógatta vörös nyelvét, rémítően villogtatta a szemét,
az ínyét felhúzta; már-már fogai közé ragadta a kiskacsát. De aztán, mintha
hirtelen mást gondolt volna, megfordult és otthagyta.
- Ó, hála istennek! - lélegzett föl a kiskacsa. - Úgy
látszik, olyan rút vagyok, hogy még a kutya is átall a fogai közé kapni.
Most már megnyugodott, nem moccant, míg a feje fölött
sörét kaszálta a nádat, és lövések döreje verte föl a vidéket.
Csak estefelé ültek el a félelmetes hangok. A szegény
kiskacsa még mindig nem mert mozdulni, órákig gubbasztott a nád sűrűjében, míg
végre előmerészkedett. Akkor aztán futásnak eredt, ahogy csak a lába bírta,
menekült a nádasból. Nekivágott a réteknek-mezőknek, de olyan vihar érte utol,
hogy alig bírt vánszorogni.
Estére mégis elért egy rozzant kis parasztházikóhoz.
Olyan volt az a kis ház, hogy a falai csak azért álltak, mert még nem tudták
elhatározni, merre dőljenek. Úgy dühöngött a szél, hogy a kiskacsa leült a
farkára, s a földhöz támaszkodott, nehogy elröpítse a vihar. Ahogy ott várta a
szél szelídülését, elnézte a rozzant viskót: látta, hogy az ajtaja kifordult az
egyik sarokvasból, s a résen éppen besurranhatna a házba. Úgy is tett.
A rozoga házikóban egy öreganyó éldegélt kandúrjával
meg tyúkjával. A kandúrnak - akit az anyóka fiacskámnak nevezett - sokféle
tudománya volt: föl tudta görbíteni a hátát, tudott dorombolni; még szikrát
hányni is, ha visszájáról simogatták a hátát. A tyúk csak arról volt nevezetes,
hogy kurta kis lába volt, s ezért az anyóka kurta lábú tyúkocskámnak
becézgette. Igaz, ennek is volt egy tudománya: szép nagy tojásokat tojott; az
anyóka úgy szerette, hogy édes gyermekét se szerethette volna jobban.
A háznép csak reggel vette észre a kis jövevényt. A
macska hangos dorombolással, a tyúk kárálással jelezte, hogy idegen van a
házban.
- Mi az? - tekingetett körül az anyóka. Aztán meglátta
a kiskacsát, de mert gyönge volt a szeme, úgy látta, hogy egy szép, hízott
kacsa tévedt a házába. - Ez aztán a szerencse! - örvendezett. - Most majd lesz
kacsatojás a háznál. Ha ugyan nem gácsér. No, majd megtudjuk.
Három hétig leste a kiskacsát, de az bizony nem
tojott. A házban a kandúr volt az úr, a tyúk pedig a gazdasszony. Ez volt a
szavuk járása: "Mi ketten meg a világ másik fele!" Mert hát azt
hitték, hogy ők a világ egyik fele, mégpedig a jobbik. A kiskacsa úgy vélte,
hogy nem egészen ez az igazság, de a tyúk mindig letorkolta:
- Tudsz tojni?
- Azt bizony nem!
- Akkor fogd be a csőrödet.
A kandúr meg azt kérdezte tőle:
- Föl tudod-e görbíteni a hátadat? Tudsz-e dorombolni
meg szikrát hányni?
- Bizony azt sem!
- Akkor ne ellenkezz az okosabbakkal!
A kiskacsa hát behúzódott a sarokba, és ott
búslakodott. Maga sem tudta, mi ütött belé: egy napon igen megkívánta a friss
levegőt meg a napfényt; víz után vágyakozott, úszni szeretett volna.
Addig-addig sóvárgott, míg végül kiöntötte szívét a tyúknak.
- Mi bajod? - ámult el a tyúk. - Már belehibbantál a
semmittevésbe! Tojjál tojást, vagy tanulj meg dorombolni, meglátod, kigyógyulsz
a bolondságaidból!
- De mikor olyan nagyszerű úszni! - áhítozott a
kiskacsa. - Milyen felséges érzés, amikor a víz összecsap a fejem fölött, aztán
újra fölbukkanok!
- Nagy élvezet lehet, mondhatom! - mondta kicsinylően
a tyúk. - Alighanem megháborodtál. Kérdezd csak meg a kandúrt, ő a legokosabb
állat a világon. Kérdezd meg, szeret-e úszkálni, vízben lubickolni? Magamról
nem is beszélek, de kérdezd meg az úrnőnket, az anyókát, akinél aztán csakugyan
nincs okosabb a földön, örömét lelné-e az úszkálásban, meg hogy a hullámok
összecsapjanak a feje fölött?
- Nem, ti nem érthettek meg engem! - sóhajtotta a
kiskacsa.
- Ki ért meg akkor, ha mi sem? Talán okosabbnak
képzeled magad a kandúrnál meg az anyókánál, hogy magamról ne is beszéljek? Verd
ki a fejedből ezeket az ostobaságokat, s köszönd meg a teremtődnek, hogy ilyen
jó helyre vezérelt! Itt meleg szobád van s olyan társaságod, hogy elég
bölcsességet tanulhatsz. De te hetet-havat összehordasz, mondhatom, nem könnyű
boldogulni veled! Nekem elhiheted, hogy jóakaród vagyok; megmondom az
igazságot, ha neked rosszul esik is. Ilyen az igazi jó barát. Hát igyekezz;
tanulj meg tojást tojni, szikrát hányni, vagy legalább dorombolni!
- Inkább kimennék a messzi világba - mondta sóvárogva
a kiskacsa.
- Hát csak eredj, ha nincs maradásod! - mérgesedett
meg a tyúk.
Neki is vágott a kiskacsa a messzi világnak; sok vízen
úszkált, kedvére bukdácsolhatott, a többi állat békében hagyta, mert olyan igen
rút volt. Megérkezett az ősz, csupa rozsda meg arany lett az erdő, szél markolt
a levelekbe, és megforgatta őket a levegőben. Odafönn a magasban egyre hidegebb
lett, jégszemek, hópihék nehezítették a szürke felhőket, s egy palánk tetején
gyászos hangon kiáltotta egy holló: "Kár! Kár!" Aki hallotta, végig
szaladt a hideg a hátán. Komor lett a messzi világ a szegény kiskacsa körül.
Egy este csodálatos színekben bukott le a nap, s a
rózsás fényben egy sereg pompás, nagy madár szállt föl egy bokrosból. A
kiskacsa még sohasem látott efféle madarakat: ragyogó fehér volt a
tolluk, a nyakuk karcsú és szépen ívelő - hattyúk voltak. Különös volt a
hangjuk is, az is, ahogy meglendítették karcsú szárnyukat, és szálltak a hideg
ég alól meleg ég alá, tengerek partjára. Magasan repültek, igen magasan, s a
rút kiskacsát különös érzés járta át, szédelegve forgott a vízben, nyakát
nyújtogatta a pompás madarak után, s felrikoltott, de olyan furcsa hangon, hogy
maga is megrémült tőle.
Nem tudott másra gondolni, csak a ragyogó tollú,
boldog madárseregre; amikor eltűntek a szeme elől, lebukott a mélybe, s amikor
felmerült, egészen különös érzések kerítették hatalmukba. A nevüket sem tudta
azoknak a madaraknak; azt se sejtette, hová repültek, mégis úgy megszerette
őket, mint még senkit a világon. Nem irigyelte őket, hogy is vágyakozhatott volna
arra, hogy hasonló legyen hozzájuk! Hiszen azzal is beérte volna a szegény, rút
kiskacsa, ha a baromfiudvar népe megtűri!
Aztán lehullott a hó, beköszöntött a hideg-hideg tél.
A kiskacsának szakadatlan úszkálnia kellett, hogy be ne fagyjon körülötte a
víz, de a lék, ahol úszkált, minden éjjel keskenyebb lett. Olyan kemény hideg
volt, hogy a jég ropogott, mint az üveg, s a kiskacsa már a lábával törögette a
lék vékony jéghártyáját. A végén minden ereje elhagyta, s belefagyott a jégbe.
Másnap reggel egy paraszt ment arra, meglátta,
fabocskorával föltörte a jeget, és hazavitte a kiskacsát a feleségének. Ott a
melegben aztán feléledt a dermedt kis jószág.
A gyerekek játszani akartak vele, de a kiskacsa azt
hitte, hogy ők is bántani akarják, riadtan fölröppent, de egyenesen a tejes
köcsögbe esett, és szétloccsantotta belőle a tejet. Az asszony sápítozott,
összecsapta a kezét; a kiskacsa akkor a vajasbödönbe röpült ijedtében, onnan a
lisztesszuszékba, s újra ki. Ó, istenem, milyen tépázottan került elő! Az
asszony mérgesen vágta utána a piszkavasat, a gyerekek egymás hegyén-hátán
rohantak, hogy megfogják, kacagtak és visongtak; szerencse, hogy az ajtó nyitva
volt, s a szerencsétlen kiskacsa kimenekülhetett a bokrok alá, a frissen esett
hóba. Ott kimerülten leroskadt.
Nagyon szívfájdító volna elmondani, mennyi ínség meg
nyomorúság jutott azon a kemény télen a szegény rút kiskacsának!
Aztán végre kisütött a jó meleg nap, pacsirta
szántotta az eget - tavasz volt! A kiskacsa ott feküdt a nád között, ahol
tanyát vert.
Egyszerre csak kiterjesztette a szárnyát, és suhogva
fellendült a magasba repült! Még magához sem tért, egy pompázó kertben találta
magát, ahol almafák virultak, orgonabokrok illatoztak, s hosszú, zöld ágaikat
kanyargó patak vize fölé nyújtották. Milyen szép, milyen üde volt itt a tavasz!
A vízre hajló ágak közül három gyönyörű hattyú siklott
elő; hófehér tolluk halkan zizegett, s könnyedén ringatóztak a patakban. A rút
kiskacsa tudta már a pompás madarak nevét, s most nagyon megsajdult a szíve.
- Leszállok közétek, királyi madarak! Azt se bánom, ha
halálra vagdaltok, amiért ilyen rút létemre közétek merészkedtem! Inkább ti
öljetek meg, mint kacsák csípjenek, tyúkok vágjanak, szolgáló rugdosson, vagy a
kegyetlen tél végezzen velem! - Azzal letelepedett a patak vizére, s a hattyúk
felé úszott. Azok észrevették, és sietve siklottak elébe. - Csak öljetek meg! -
mondta a szegény kiskacsa, és fejét a víztükörre hajtotta, úgy várta a halált.
De mit pillantott meg a tiszta vízben? Nem a hajdani idomtalan, szürke tollú,
rút kiskacsa képét, hanem egy pompás, gyönyörei hattyúét - tulajdon képe mását.
Ha valaki hattyútojásból kel ki, hattyú marad, ha
baromfinép között nevelődik is!
Most már örült a hattyú, hogy annyi bajt és
nyomorúságot ért; így tudta igazán értékelni a boldogságot. Hattyútársai körébe
gyűltek, gyöngéden simogatták csőrükkel.
Gyerekek szaladtak a kertbe, morzsát meg búzát
vetettek a vízbe, s a legkisebb így kiáltott fel:
- Nézzétek, új hattyú! - És a többiek vele
örvendeztek: - Új hattyú érkezett! Tapsoltak, ugráltak örömükben, futottak
apjukért, anyjukért, fehér kenyeret meg kalácsot szórtak a vízbe, és azt
hajtogatták:
- Ez a legszebbik, ez az új. Olyan fiatal és olyan
gyönyörűek a hófehér tollai!
És az öreg hattyúk fejet hajtottak a hajdani rút
kiskacsa előtt.
A fiatal hattyú azt se tudta, hová legyen a nagy
megtiszteltetéstől. Fejét a szárnya alá dugta, úgy megszégyenítette a dicséret.
Boldog volt, nagyon boldog, de mégsem fuvalkodott fel, mert a jó szív sohasem
kevély. Arra gondolt, mennyit üldözték és csúfolták, most pedig mindenki a
szépséges madarak legszebbikének mondja. Az orgonabokor ágai lehajoltak hozzá,
megsimogatták; melegen, nyájasan sütött a tavaszi nap, s a fiatal hattyú szíve
csordultig telt örömmel. Megrázta finom tollait, karcsú nyakát magasra emelte,
s forró hálával mondta:
- Álmodni sem mertem volna ennyi boldogságról, amikor
még rút kiskacsa voltam!