Két fiatal
lány játszadozott egyszer a tengerparton. A víz mentén szétszórt csontokat
találtak, s a nedves fövenybe alakokat rajzoltak velük. Fiatal vadászok,
harcosok alakjait. A csontok egy része sas csontja volt, a másik része pedig
bálnacsont. Fehérek voltak, ragyogó tiszták, hosszan-hosszan mosta őket a víz.
Az egyik
lány magasra emelte a könnyű sascsontot, mintha próbálná, hogyan repül a levegőben.
Maga sem értette, mért, egyszerre csak azt mondta:
- Szeretnék
a sas felesége lenni!
- Te már
választottál - nevette el magát a másik lány, aki a bálnacsonttal rajzolgatott.
- Én inkább a bálnához mennék feleségül!
Még idejük
sem volt elkomolyodni, egyszerre csak szárnysuhogást hallottak, s egy sas állt
meg a levegőben a fejük felett. Hirtelen lecsapott a lányra, aki a sashoz akart
feleségül menni, felragadta a magasba, s eltűnt vele.
Még abban a
szempillantásban kidugta fejét a tengerből egy bálna, hatalmas vízsugarat
lövellt a levegőbe, s már magával is vitte a másik lányt, le a tenger mélyére.
A parton csak annyit időzött, míg be nem tapasztotta a lány szemét és fülét,
hogy a víz ne árthasson neki.
A sas a
tengerből kinyúló meredek szikla legtetejére vitte menyasszonyát,
megközelíthetetlen fészkébe, és kis madarakat hozott neki eleségül. Szorgalmas
férj volt, hordta egyre-másra a kis madarakat. A lány egy rossz szót sem
szólhatott ellene. Pedig fogoly volt. Ezért aztán a madarak inas szárnyát
eldugta a sziklák közé, s amikor már nagy halom gyűlt egybe, hosszú-hosszú
kötelet font belőlük. Amikor a sas nem láthatta, ki is próbálta, elég hosszú-e,
leér-e a tenger színéig. Aztán várt és várt - volt ideje a fészekben -, és
naphosszat csak a tengert nézte.
Végre-végre
egy nap, amikor a férje éppen nem volt otthon, a szirt közelében megpillantott
egy kajakot. Sebesen leereszkedett hát a kötélen, s a kajakban ülő vadásznak
odakiáltott, hogy jöjjön érte, és mentse meg.
Így került
vissza a szüleihez.
Csakhogy a
sasférj nem tudott belenyugodni, hogy a felesége elhagyta. Egész álló nap ott
körözött az eszkimó falu fölött, leste az asszonyt, és hangos szóval követelte
vissza.
Végre az
egyik eszkimó férfi felkiáltott hozzá:
- Ha be
akarod bizonyítani, hogy csakugyan innen házasodtál, szállj egyenesen a
feleséged háza fölé.
A sas
gyanútlanul hallgatott a szóra, odaszállt a ház fölé, s alacsonyan körözött
felette. Több se kellett, a falu legjobb vadásza fogta a nyilát, s lelőtte. Oda
hullott le a magasból a menyasszonya lába elé. Később a kutyák kivonszolták
tetemét a tengerpartra. Csontjai ott fehérlettek a fövenyen.
A másik
lányt a bálna a tenger fenekén egy hatalmas kőhöz kötözte. Jóltartotta hallal,
vigyázott rá.
Volt ennek a
lánynak két fivére, fortélyos, erős harcosok. Nem nyugodtak bele sehogyan sem a
dologba, elhatározták, hogy ha törik, ha szakad, megmentik a húgukat. Csakhogy
ehhez hajó kellett, gyorsan járó hajó, olyan gyors, mint a madarak röpte.
Építettek is egyet nyomban.
Az új hajó
szelte is a vizet sebesen, mint a madár a levegőt, mégsem voltak vele
megelégedve. Nekik még sebesebb kellett, hogy a bálnától meg tudjanak
menekülni.
Nem
sajnálták a munkát, a fáradságot. Csak amikor a harmadik hajót is
elkészítették, érezték azt, hogy ez talán jó lesz. Kipróbálták, hogy vajon a
tengeren utol tudják-e vele érni a repülő sirályt. Látták, hogy nemcsak
utolérik, de még el is hagyják. Így végre elindultak a húguk megmentésére.
A lány
odalenn a tengerfenéken éppen felpillantott, amikor fivérei a gyors hajón fölébe
értek. „Most vagy soha” - gondolta, és olyan vadul hányta-vetette magát, hogy
elszakította a kötelet, amely fogva tartotta. A kötél maradékát sebtében
rácsavarta még a tengermélyi kőre, majd egyetlen mozdulattal feldobta magát a
víz felszínére. De akkor már jött is a bálnaférj. Nem talált mást, mint a követ
és a köréje csavart köteléket. Feldobta magát ő is a felszínre, látta a
sirálynál is sebesebb hajót, és nyomban utána eredt. Hasította a vizet a
hatalmas bálna, hasította a menekülő hajó. Szinte repültek mind a ketten.
Csakhogy a bálna sebesebben úszott most, mint ahogy a sirály repül. Hiábavaló
volt minden igyekezet, utolérte a hajót. Akkor a lány lekapta magáról a
felsőruháját, és belevetette a vízbe. A bálna megtorpant, utánakapott a
ruhának, s így a menekülők egy kis lélegzethez jutottak. De a bálna ismét a
nyomukban volt. Amikor újra elérte őket, a lány most már a szoknyáját vetette
oda neki. A bálna megint megtorpant, de csak egy pillanat volt az egész.
Harmadízben a lány - nem volt mit tenni - most már az ingét vetette elébe.
Utánakapott ennek is a bálna, de ők abban a szempillantásban már szerencsésen
ki is kötöttek.
Az óriás
szörnyeteg, amikor látta, hogy megmenekültek, eszét vesztette haragjában.
Kidobta magát a partra, és iszonyú csapásokkal paskolta a homokot. Nem is
tudott többé a vízbe visszamenni. Így azután a falu lakói szigonyaikkal
rárohantak, megölték és feldarabolták. Belőle sem maradt több, mint a sasból:
sok-sok fehér, vízmosta csont. Szétszórva, egymással elkeveredve ott fehérlenek
ma is a nedves homokon.