Kriszti
királykisasszony nem sajnálta volna érte a fele országát. Kincstárából a
legszebb smaragdot. Karkötőt, gyűrűt, feliratos trikót, akármit! Meg is
hirdette a Királyok Lapjában: „Fele országom, kincstáram legszebb smaragdja,
karkötő, gyűrű, feliratos trikó, akármi annak az embernek, aki megutáltatja
velem a palacsintát.”
Kriszti
királykisasszonynak nyomós oka volt rá, hogy megutálja a palacsintát: Ő maga
volt a nyomós ok. Mert gömbölyű volt, mint egy búbos kemence, széles, mint egy
szalmakazal, és vastag, mint a rácpácegresi Nagyszederfa.
S mindez
miért?
Bizony
azért, mert módfölött szerette a palacsintát. Palacsintával kelt, palacsintával
feküdt, a palacsinta volt a mindene.
Na,
özönlöttek a hirdetésre a különböző doktorok, kuruzslók, kutyapecérek. Egyik
injekcióval próbálkozott, a másik ráolvasással, a harmadik kocsikenőcsös
palacsintával; majd ettől megundorodik, jajdefinom, mondta Kriszti
királykisasszony, és befalt a kocsikenőcsös palacsintából háromszázat, az
injekcióra rá se hederített, a ráolvasás szertefoszlott, mint egy nyár végi
bárányfelhő - csak a palacsinta, a sok palacsinta, meg a palacsinta. - Tessék
velem megutáltatni a palacsintát - toporzékolt Kriszti királykisasszony egy
ízes meg egy mézes palacsinta között. - Karcsú akarok lenni, mint a nádszál,
hamm, egy túrós, lenge, mint a tavaszi szellő, hamm, egy kakaós,
hamm-hamm-hamm.
Már-már úgy
látszott, hogy senki sem tud kifogni Kriszti királykisasszony ádáz
szenvedélyén, amikor az erdő felől megérkezett a legeslegutolsó pályázó is, egy
nagydarab, kövér, sántikáló ember (gondolom, azért sántikált, mert fájt az
Achilles-ina), és azt mondta:
- Kedves
Kriszti királykisasszony, dehogyis kell neked megutálnod a palacsintát, éppen
ellenkezőleg, annyit ehetsz belőle, amennyit akarsz, csak az a fontos, hogy az
én találmányomból egyél, mert tudja meg mindenki, én, a lángelméjű föl- és
kitalálnok, föltaláltam a soványító palacsintát.
Így szavalt
a nagydarab, kövér, fájós lábú - s amint tőle hallottuk: lángelméjű - föl- és
kitalálnok. Kriszti királykisasszony lelkesült arccal a nyakába borult:
- Óh,
megmentőm - sóhajtotta -, ide azt a soványító palacsintát!
- Egy
pillanat - mondta a nagydarab ember, kibontakozott Kriszti királykisasszony
karjai közül, és a zsebéből valami csigaszerkezet-félét, meg egy jó hosszú
zsineget kotort elő. Az egészet fölhajította egy jó magas fa legfelső ágára, s
egy kicsit huzigálta a madzagot.
- Na, most
jó - mondta. - Ide egy palacsintát!
A
palacsintát fölerősítette a csiga zsinórjára, és fölhúzta a fa legtetejére.
- Tessék,
Kriszti királykisasszony, edd meg!
- De hogyan?
- rémüldözött Kriszti királykisasszony.
- Mássz föl
érte! Esküszöm, mire az ezredik soványító palacsintát megeszed, karcsú leszel,
mint a nádszál, és lenge, mint a tavaszi szellő.
-
Brr-krccs-riccs-reccs-zrr - így szóltak az ágak, amint Kriszti királykisasszony
szuszogva, fújtatva, lihegve szuszogott, fújtatott, lihegett fölfelé a fán. Ez
volt ám a mászás! Mint a záporeső, szakadt Kriszti királykisasszony verítéke.
Fogadjunk, fogyott vagy tíz dekát, mire a fa tetejére ért. Szusszant egyet, és
hamm, befalta a palacsintát.
- Én innen
többé le nem megyek - mondta nekikeseredetten. - Húzzatok föl még egy
palacsintát!
- Azt már
nem - mondta odalent magabiztosan a kitalálnok. - De ha lejössz, idenézz, mit
kapsz! - Mutatta, hogy mit. - Lekváros!
- Húúú -
mondta Kriszti királykisasszony, és recsegve, ropogva, szuszogva, fújtatva
megindult lefelé. Zirr-zörr, az ágak, sitty-sutty, a levelek. És lent, hamm, a
lekváros!
- Megy ez,
kérem - vigyorgott a kitalálnok, és ügyes szerkezetével máris húzta a fa
tetejére a következő palacsintát. - Rajta, Kriszti királykisasszony!
De Kriszti
királykisasszony, ahelyett hogy mászni kezdett volna, elfeketedett, ellilult,
elzöldült, és kitört, mint egy gejzír.
- Te hóhér,
te körmönfont csaló - ordította -, még hogy soványító palacsinta! Csak nem
képzeled, hogy ágheggyel böködtetem, fakéreggel horzsoltatom, mászással
gyötörtetem a drága testem! Poroszlók, elő! Vágjatok huszonötöt a háta végire!
A nagydarab
föl- és kitalálnok lángelme nélkül is láthatta, hogy ennek fele sem tréfa,
meglendítette hát súlyos testét, és nyilalló Achilles-inakkal rohant arra,
amerről jött, az erdő felé. Nyomában a poroszlók suhogtatták a pálcájukat.
Futott szegény kitalálnok, ahogy bírt, és közben azt motyogta: - Pedig
ágheggyel böködtetés, fakéreggel horzsoltatás, mászással gyötörtetés nélkül nem
megy. Esetleg egy kis futás sem árt - tette hozzá, és vágtázott a fák közt,
ahogy a lába bírta.
Így történt,
hogy Kriszti királykisasszony máig is gömbölyű, mint a búbos kemence, széles,
mint egy szalmakazal, és vastag, mint a rácpácegresi Nagyszederfa.
Bezzeg
szegény nagydarab, kövér, fájós lábú föl- és kitalálnok! Éppen tíz kilót
fogyott, mire a poroszlók abbahagyták a kergetését. Lihegve és kedvtelve nézte
megkarcsúsodott alakját egy patak tükrében, és azt mondta:
- Mégiscsak
nagy találmány a soványító palacsinta!