Amikor a szél elsuhan a rét fölött, lágyan fodrozódik
a fű, mint a hegyipatak vize; ha vetés fölött iramodik el, gömbölyű, nagy
hullámokat vet a gabona, mint a mély vizű tó - ez a szél tánca. Táncolni is
szépen tud, hát még mesélni! Minden szava muzsika, s másképpen zeng az ágak
citeráján, másképpen az ablak résén, a fal hasadékán. Fönn a magasban fütyülve
terelgeti a felhőnyájat, az ajtó előtt hangosan tutul, mint a kürtőjébe fújó
toronyőr. Kísérteties hangon süvít be a kéményen, leszalad a kandallóba;
nyomában sisteregve lángra kapnak a fahasábok, s megvilágítják a homályba
boruló szobát, ahol olyan jólesik ülni a melegben és hallgatni egy régi mesét.
De most meséljen a szél! Többet látott, mint mi valamennyien egész életünkben!
Hallgasd csak, mindig így kezdi a mesét:
- Hu-u-u! Tovább, tovább!
- A széles Belt partján áll egy régi udvarház - kezd a
történetbe a szél -, vastag, vörös falai messzire ellátszanak. Én ismerek ott
minden követ; már akkor ismertem, amikor még Stig várának kövei voltak, s a
hegyormon büszkélkedtek. Azt a régi várat lerontották, de a köveiből más helyen
új falakat emeltek, a Borreby-kastély falait. Ez a kastély még ma is áll.
Jól ismertem hajdani lakóit, a nemes urakat és
asszonyságokat; ismertem utódaiknak számos nemzedékét, de most csak egy
családról mesélek: Valdemar Daa-ról és lányairól.
Magasan hordta a fejét Daa úr, mert királyi család
ivadéka volt, meg azért is, mert nemcsak szarvast űzni, kupát hajtogatni
tudott: máshoz is értett, hogy mihez, azt majd megtudjátok rendre.
Egyenes derekú felesége méltóságosan járt-kelt
arannyal szőtt brokát ruhájában a fényes kastély termeiben. Díszes kárpitok,
faragott mívű drága bútorok pompáztak a kastélyban; ezüst- meg aranyedények
csillogtak mindenütt - az asszony hozta őket a házhoz -, a pincékben német sör
gyöngyözött, az istállókban hollószőrű nemes paripák dobogtak. Bőség és
gazdagság uralkodott a Borreby-kastélyban és környékén, amíg uralkodott.
Gyermekeik is voltak, három szépséges hajadon: Ida,
Johanna meg Anna - emlékszem még a nevükre is. Gazdag család volt, előkelő család;
születésük óta pompa vette őket körül. Hu-u-u! Tovább, tovább! - tört ki a
szélből a szilaj indulat, de aztán megcsöndesedve tovább mesélt.
- Bizony, itt nem úgy volt, mint sok más udvarházban,
ahol az úrnő a szolgálóival együtt pörgette a rokkát a mívesszobában; Valdemar
Daa felesége inkább a lantot pengette, s énekelt is hozzá, külországi dalokat
is, nemcsak hazaiakat. Zajlott az élet, szakadatlan vendégeskedésből állott;
tódultak a vendégek a kastélyba a környékről és messze földről; el nem hallgatott
soha a muzsika meg a pohárcsengés - még én se tudtam túlharsogni. A kevélység
meg a könnyelműség együtt ütött tanyát a Borreby-kastélyban, s azt hitte a
kastély népe, így tart ez örök időkig.
- Egy májusi este - folytatta a szél - hajókat láttam
zátonyra futni Yütland nyugati partja előtt. Fölnyargaltam az erdős partra, s
lihegve, zihálva vágtattam át a széles Belten.
A Borreby-birtok közelében tértem pihenőre, abban a
gyönyörű, sötétzöld tölgyerdőben.
Éppen a tavasz ünnepét tartották azon a napon: az egész
környékről odagyűltek a legények, rőzsét szedtek a tölgyesben, száraz ágakat
tördeltek, és máglyát raktak belőle. Aztán összefogózkodtak a lányok, legények,
és körültáncolták a lobogó tüzet.
- Csöndesen feküdtem - folytatta a mesét a szél -, de
véletlenül meglegyintettem egy ágat; a legderekabb legény ágát, s annak a
lángja csapott legmagasabbra. Ő lett hát a májuskirály, s ő választott először
májusi báránykát magának a lányok seregéből, ahogy ez szokás azon a vidéken.
Nagy volt a vigasság, szép volt ez a tavaszi ünnep; a Borreby-birtokon talán
sohasem vigadtak olyan igazán.
Aranyos cifrájú, hatlovas hintón, eljött a nép közé a
kastély úrnője is a három lányával; szép volt a három hajadon, három gyönge
virágszál: rózsa, liliom meg fehér jácint.
Az anyjuk egyenes szárú, büszke tulipán volt, nem
fogadta a nép köszöntését, pedig a lányok, legények félbehagyták a táncot, s
mélyen meghajolva járultak elébe. Alighanem vasból volt a büszke tulipán szára.
Igen, láttam a három szépséges virágot, a rózsát, a
liliomot meg a fehér jácintot! Eltűnődtem akkor: kinek a májusi báránykái
lesznek, ki lesz az ő májuskirályuk? Aligha adják alább nemes lovagnál; talán
még hercegi kérőjük is akad! Hu-u-u! Tovább, tovább!
Szaporán lépkedett a hat ló, s a tűz körül szaporán járták
a májusi táncot. Tavaszünnepet ült ezen a napon minden falu, minden város.
Éjjel, amikor fölkerekedtem. - folytatta a szél -,
benéztem egy pillanatra a kastélyba, s holtan találtam Valdemar Daa asszonyát.
Este lefeküdt, és nem kelt föl többé.
Az ura fölébe hajolt, és komoran nézte; talán arra
gondolt, hogy az igazi nemes fa csak hajlik, de nem törik, s egy könnyet se
ejtett. A három lány hangos jajszóval siratta anyját; a kastély szolganépe
sóhajtozott, s szemét törölgette. Daané elment, s mentem én is tovább, tovább!
Hu-u-u!
Nagy utat bejártam, s visszatértem; elcsavarogtam, s
megint visszatértem a Belt partjára, a sűrű tölgyerdő közepébe. Sok madár
fészkelt ott: halászsas, vadgalamb, erdei holló, fekete gólya. Éppen akkor
zsendült a tavasz, némelyik madár még a fészkén ült, a másik már kiköltötte a
fiókáit. Nagy volt a riadalom az erdőben: egész nap fejszecsattogás verte föl
az erdő csendjét, s a magasban rémülten köröztek a madarak. Valdemar Daa
vágatta ki az erdejét, halálra ítélte, mert pompás hajót akart építtetni: háromfedélzetű
hadihajót, s magának a királynak akarta eladni. Ezért vágták az erdőt, madarak
tanyáját, hajósok iránymutatóját. Felriasztott gébicsek röpdöstek a pusztuló
erdő fölött, hajlékukat vesztett halászsasok; ott kerengett, vijjogott, sírt
félelmében és haragjában az erdő valamennyi madara. Én értettem, mit mondanak,
mert tudom a nyelvüket. A mező bokrain fészkelő varjak, csókák ricsajozva
csúfolták őket: "Ki a fészekből! Ki a fészekből!"
A kidöntött fák között; a favágók csapatában, ott állt
Valdemar Daa a három lányával, és nevették a madarak riadalmát. Csak a
legkisebbik lánynak, Annának esett meg a szíve azon a fekete gólyacsaládon,
amely alól egy korhadt fát akartak épp kidönteni. A fészekből pelyhes fiókák
dugták ki rémülten a csőrüket, olyan szánni való volt a gyámoltalanságuk! Anna
szívéből megsajnálta őket, és kérte, hogy kegyelmezzenek meg ennek az egy
fának. Meg is tették, hiszen akadt még elég fa az erdőben.
Kivágták hát az erdőt, felfűrészelték a rönköket, s
építeni kezdték a háromfedélzetű hadihajót. A hajóács, aki a munkát vezette,
egyszerű sorból való ember volt, de nemes viselkedésű; szeméből, homlokáról
csak úgy sugárzott az ész; Valdemar Daa szívesen elbeszélgetett vele, s a
legnagyobbik lánya, Ida is; aki akkor töltötte be tizenötödik esztendejét. A
hajóács hajót épített Valdemar Daa-nak, magának pedig csak egy légvárat
építhetett, s álmaiban Idát vitte asszonynak ebbe a légvárba. Megtehette volna
ezt a valóságban is, ha azt a várat kőből építi, sáncokkal veszi körül, és
erdőt meg birtokot szerez melléje. De hát hiába volt nemes lelkű és eszes, nem
volt a világon semmije, s ugyan mit keresne egy szürke veréb a fényes tollú
madarak között? Hu-u-u! Tovább, tovább! Én is továbbrepültem, ő is
továbbrepült, mert ott nem maradhatott. A szegény kis Ida pedig elhallgattatta
a szívét, mert egyebet nem tehetett.
A kastély istállóiban hollószőrű lovak dobogtak;
érdemes volt megnézni, s meg is nézték őket: a tengernagyát küldte el a király,
hogy megnézze az új hadihajót, s kösse meg a vásárt, ha tetszik neki. De a
tengernagy csak a nemes paripákat bámulta - folytatta a szél -, én láttam jól,
mert utánuk futottam az istállóba, és aranypálcikákat, szalmaszálakat szórtam
az útjukra. Valdemar Daa aranyat kért a hajóért, a tengernagy meg a paripákat
áhította, dicsérte is őket nagyon, de nem értették meg a szándékát. Így hát a
hajót se vette meg a tengernagy, a hajó ottmaradt a parton, deszkákkal
beborítva, mint egy szárazon tátogó hal.
Szomorú látvány volt. Hu-u! Hu-u-u! Tovább, tovább!
Elközelgett a tél, hó borította be a mezőket, s én
nagy jégtáblákat sodortam a széles Belten; hollók, varjak keringtek nagy
csapatokban, koromnál feketébbek; leszálltak az elhagyott, néma hajóra, s
rekedt károgással siratták az elzuhant tölgyeket; a szétdúlt fészkeket és sok
földönfutó lakóját, az öreg és fiatal madarakat, akiket az az idomtalan, gőgös
alkotmány tett hajléktalanná. Ez a néma hajó, amely nem száll vízre soha.
Hóörvényt kavartam a hólepte hajó körül. Üvöltöttem
torkom szakadtából, elmondtam mindent, amit a szélnek el kell mondania; ha esze
van a hajónak, okulhat belőle. Hu-u! Hu-u-u! Tovább, tovább!
Repült tovább az idő is, elröpült a tél, a nyár, ahogy
én röpülök; elolvadt a hó, szétpergett az almavirág szirma, lefoszlottak a
lombok. Hu-u-u! Tovább, tovább! Ti is, emberek! Tovább, tovább!
Szállt az idő, de a lányok még fiatalok voltak; Ida, a
szép rózsa; olyan volt most is, mint amikor a hajóács rajta felejtette a
szemét. Sokszor elkaptam selymes, barna haját, amikor tűnődve meg-megállt az
almafák alatt; szirmokat szitáltam kibomlott hajára, de észre se vette, nézte a
kert sötét bokrai között pirosló napot, aranyló égboltot.
Johanna, a húga, a pompás liliom, olyan sudár, egyenes
derekú, tündöklő lány volt, mint az anyja lehetett valamikor. Szeretett
elidőzni a kastély képcsarnokában, sorra nézegette az ősök képeit: az asszonyok
selyemszoknyát, bársonyderekat viseltek a képeken, fonatos hajukat gyöngyös
főkötő fogta össze - de szépek voltak! A férfiak talpig páncélban álltak, vagy
mókusprémmel szegett, drága köntösben pompáztak; szép mívű kard fényeskedett az
oldalukon. Hol függ majd egyszer Johanna képe, s milyen lesz a férfi, aki eljön
érte? Igen, ezen tűnődött, suttogott is róla néha - hallottam, amikor
végigszaladtam a hosszú folyosón és besüvítettem a terembe.
Anna, a fehér jácint, még csak tizennégy esztendős
volt akkoriban; szótlan, tűnődő teremtés, nagy kék szeme csupa titok, de szája
körül gyermekes mosoly; azt nem tudtam lefújni róla, igaz, nem is akartam.
Sokszor találkoztam vele a mezei ösvényeken: füveket
gyűjtött apjának, aki italokat és bűvös cseppeket főzött belőlük. Valdemar Daa
lázas munkában volt éjjel-nappal, de hogy miben fárad, nem árulta el. A
természet erőin némán uralkodjék az ember - azt tartotta -, csak így találhatja
meg a titkok titkát: az aranycsinálás fortélyát.
Ezért füstölt télen-nyáron a kastély kéménye, ezért
lobogott a kandallóban a tűz - én láttam! Tovább, tovább! - ezt zúgtam a
kéményben. - Füstté válik a munkád, salakká meg hamuvá! Hu-u-u! Megégeted
magad, meglásd! Tovább! Tovább! És Valdemar Daa ment tovább, tovább a maga
útján.
Üresek az istállók - hová lettek a hollószőrű paripák?
Üresek a szekrények, a ládák - ki vitte el a kincset érő arany-,
ezüstedényeket? Hát a teheneket ki vezette el a legelőkről? S hová lett a
birtok? Elolvadt, minden elolvadt az aranycsináló tégelyben, de a tégely alján
nem maradt egy csepp arany sem.
Üres a csűr, a kamra, üres a pince, a padlás. Szélnek
eredtek a cselédek, beköltöztek az egerek. Itt megrepedt egy ablaküveg, ott
betörött - nemcsak az ajtón volt bejárásom -, folytatta a szél. Más házban jó
ebédet jelzett a kémény füstje, de itt olyat főztek, ami az utolsó falatot is
fölemésztette.
Úgy zengtem-zúgtam a kastély kapujában, mint az őrök
kürtje - de őr már rég nem állt Borreby-kastély előtt. Megforgattam a
szélkakast a tornyon, úgy recsegett, mintha a toronyőr horkolt volna odafönn,
pedig ott sem őrködött már senki. Csak patkányok meg egerek futkostak a
padláson - nekik terített asztalt a szegénység. Mert az vert tanyát a
kastélyban, a szegénység, az ürítette ki a szobákat, a szekrényeket, a
kamrákat; még az ajtókat is kifordította a sarkukból - jöhettem-mehettem
kedvemre. Ki-be jártam, mindent láttam, és mindent tudok - mondta a szél.
Valdemar Daa szakállát, haját füst meg hamu
szürkítette, álmatlan éjszakák sárgították, fonnyasztották az arcát; s a
szemébe kiült a sóvárgás, a kapzsi vágy az arany, az áhított arany után.
Füstöt meg hamut fújtam az arcába, szakállába, ahogy
ott görnyedt napestig az edényei fölött.
De hiába görnyedt: nem az arany gyűlt, csak az
adósság. Én ki-be sétáltam a törött ablakokon, a rokkant ajtókon, besüvöltöttem
a három Daa-hajadon hálókamrájába, ahol egy-két elrongyolódott, fakó ruha
hevert - azokat hordták mindig, mert újra nem telt. Ott zúgtam-süvítettem az
ágyuk mellett - a bölcsőjük fölött bizony másféle dalt énekeltek! Nyomorúságos
koldusélet lett a hajdani úri módból. A muzsika is rég elhallgatott a
kastélyban, nem énekelt ott más, csak én. Havat szitáltam rájuk, mert azt
hallottam, az melegít. Mert tűzre való fájuk sem volt, az erdejüket rég
kivágták, honnan szereztek volna? Csikorgó hideg tél volt; a folyosókon
futkostam, meg a toronybástyákon, hogy fölmelegedjem. Farkasordító hideg volt a
kastélyban is, a nemes hajadonok ágyban feküdtek egész nap, hogy meg ne vegye
őket az isten hidege. Az apjuk is ott kuporgott prémes takarója alatt. Nem volt
mit enni, nem volt mit a tűzre vetni - ez lett az úri módból! Hu-u-u! Tovább,
tovább! De Valdemar Daanak fogytán volt az ereje.
A tél után tavasz jön, borúra derű, de hát nehéz
kivárni, nagyon nehéz. Valdemar Daa mégsem adta föl a reményt: még egy kevés
türelem, és meglesz az arany! Húsvétra meglesz, bizonyosan meglesz!
Láttam, amint egyszer megállt egy pók hálója mellett
és azt mormolta: "Türelemre, kitartásra adsz példát nekem, fürge kis
takács! Ha a hálód elszakad, nekilátsz, és újra megszövöd, ha megint elszakad,
megint elölről kezded, nem adod fel soha. Így van ez jól, s a jutalmad nem is
marad el!"
Húsvét reggelre virradt, zengtek-bongtak a harangok,
ragyogott a nap. Valdemar Daa egész éjszaka virrasztott, lázasan kevert,
főzött, forralt, párolt valamit kis kamrájában. Hallottam: akkorát sóhajtott,
mint egy kárhozott lélek; aztán imádkozott. A lámpa utolsókat pislogott, de
észre se vette; én megélesztettem a szénparazsat, s annak a világa vetődött
sápadt arcára; szeme mélyen belesüppedt üregébe, de egyszerre tágra meredt,
arca is színesedni kezdett, mintha csodát látott volna.
A tégelyben, az aranycsináló tégelyben csillog valami!
Izzó, tiszta és nehéz. Remegő kézzel emelte a magasba, s remegett az ajka,
amikor fölkiáltott "Arany! Arany!" Úgy elszédült, hogy egy
iramodással föllökhettem volna, de csak az izzó szénparázsra fújtam egy nagyot,
és utána osontam a lányai hálókamrájába. Csupa hamu volt a ruhája, a szakálla
borzas, az is szürke a hamutól. A küszöbön kihúzta magát, s fölemelte a drága
kincset őrző tégelyt. "Megvan! Megvan az arany!" - kiáltotta, s a
magasba lendítette a napfényben tündöklő kristálytégelyt. De megremegett a
keze, s a tégely kiesett belőle, ezer darabra törött a padlón. Elpattant hát a
remény utolsó szappanbuboréka is! Hu-u-u! Tovább, tovább! Rohantam tovább az
aranycsináló szerencsétlen házából.
Vége felé járt az esztendő, amikor újra odavetődtem.
Rövidültek a napok, s a vidékre a köd terítette csatakos lebernyegét, amelyről
hideg csöppek hulltak a pirosodó bogyókra, csupasz ágakra. Friss jókedvvel
érkeztem, kiszellőztettem a tájat, lesöpörtem az eget, s letördeltem a csúnya
száraz ágakat; nem nagy munka, de ezt is el kell végezni.
Nagytakarítás volt Valdemar Daa kastélyában is,
csakhogy egészen másfajta. Akkoriban állított be a kastélyba Valdemar Daa régi
ellensége, s adóslevelet mutatott, amely szerint övé a kastély, a birtok, s
annak minden jószága. Én haragosan vertem az ablaküvegeket, vagdaltam a rozoga
ajtókat, besüvítettem a réseken: Hu-u-u! El akartam venni az új földesúr kedvét
a kastélytól.
Ida és Anna keservesen zokogott; Johanna sápadtan, de
büszkén állt, és az ujjába harapott, hogy elfojtsa szíve fájdalmát.
Az új úr kegyes volt Daahoz és lányaihoz: fölajánlotta
nekik, hogy életük végéig a kastélyban maradhatnak, de ők nem fogadták el, meg
se köszönték. Én odakinn leskelődtem és láttam: a koldusbotra jutott gazda
büszkén fölszegte a fejét, s szótlanul végigmérte ellenségét. Nekirontottam az
udvar vén hársfáinak, hogy még a legvastagabb ágak is recsegtek belé. Úgy
meredeztek a hársak a kastély előtt, mint megannyi seprű, amely csak arra vár,
hogy söpörjenek vele. Söpörtek is nemsokára, amint az új gazda beköltözött.
Nehéz nap volt az, kemény idő, de Valdemar Daa is
kemény ember volt, s nem hajtott fejet senki előtt.
Azonkívül, amit a testükön hordtak, nem maradt
semmijük, csak egy aranycsináló tégely, amibe Daa úr összegyűjtötte a padlón
szerteömlött folyékony aranyat, a titkok titkát, amely mindent ígért, de nem
adott meg semmit. Valdemar Daa csak ezt rejtette a zsebébe, aztán fogta a
botját; a hajdan gazdag úr gyalog indult útnak három lányával a
Borreby-kastélyból. Én ott kerengtem körülötte, hűtöttem égő arcát, ősz
szakállát, haját simogattam, s búcsúéneket fújtam neki: "Hu-u-u! Tovább,
tovább!"
Ida meg Anna ott lépdeltek apjuk mellett; Johanna
megfordult a kapuban, de hiába, ha a szerencse nem fordult meg! Johanna a Stig
várának vörös köveiből emelt kastélyt nézte, s talán a testvéreire gondolt:
talán egy vers néhány sora járt az eszében
Kézen fogja nővére a húgát,
nekivág az irdatlan világnak...
nekivág az irdatlan világnak...
Lehet, hogy erre a versre gondolt. Ott bandukolt a
három nemes hajadon apjával az országúton. Nem a közepén, ahol azelőtt hintó
röpítette őket, hanem a szélén, ahol a koldusok baktatnak. Egy síkság felé
igyekeztek, abba a vályogházikóba, amelyet néhány garasért kibéreltek. Puszta
fal és üres kamra várta ott őket. A fejük fölött egész úton varjak meg csókák
röpködtek, és csúfondáros hangon rikoltották: "Ki a fészekből! Ki a
fészekből!" - Ezt kiáltozták a Borreby-birtok tölgyerdejében is, amikor
döntötték a fákat, madarak tanyáját.
Jól értette a szavukat Daa úr meg a három lánya, mert
a fülükbe fújtam a madárrikoltozást; bánom már, mert nem volt érdemes
meghallgatni őket. Beköltöztek hát a nyomorúságos kis vályogházba, s én
otthagytam őket; elvágtattam mocsarak, síkságok, lecsupált bokrok, erdők
fölött, nagy vizeken át, idegen tájakra. Hu-u-u! Tovább, tovább! Esztendőkig csavarogtam
szerte a világban.
Mi lett a sorsa Valdemar Daanak és három szépséges
lányának? Tovább mesél a szél:
- Annát láttam utoljára, Annát, a fehér jácintot. Öreg
volt már és görnyedt hátú, hiszen ötven esztendő futott el azóta. Ő élt a
legtovább, ő volt, aki mindent tudott.
Viborg városa mellett, kinn a pusztán, szép új
udvarházat építtetett egy lelkész; vörös kövekből emelték a falát, vígan
füstöltek a kéményei. A lelkész felesége meg lányai kinn ültek az erkélyen, s a
kerti fák közül kinéztek a messzi pusztára. Ugyan mit láttak ott? Egy félig
romba dőlt viskót, s egy gólyafészket a tetején. Moha és zuzmó zöldellt a
tetőn; bár a tető nevet nemigen érdemelte meg, mert inkább a gólyafészek födte
és védte a házat. De a tető azért nem szakadt be, mert a gólya igazgatta,
foltozgatta, gondját viselte.
Látványnak bizony érdekes volt az a viskó, de
hajléknak nyomorúságos - folytatta a szél. - Csak azért nem rontották le, mert
gólya fészkelt rajta, különben valóságos madárijesztője volt a pusztának. A
lelkészcsalád nem akarta elűzni a gólyát, ezért állhatott békében a
vályogviskó, s a szegény öreg lánynak továbbra is hajlékot adott. Bizony, ezt a
gólyának köszönhette; talán jutalmazni akarta a madár, amiért valamikor régen,
a Borreby-tölgyesben fekete testvéreinek életét mentette meg Anna, amikor még
fehér jácint volt a büszke nemesúr virágoskertjében.
A szegény öreg Anna el-eltűnődött a múlton.
- Ó, ó! - sóhajtozott napestig. Különös, az emberek
éppen úgy sóhajtoznak, mint a szél, amikor a nádas között szalad. - Ó, Valdemar
Daa, szegény apám! Nem kísért harangszó utolsó utadra; iskolásgyerekek se
énekeltek halottaséneket, amikor Borreby egykori urát eltemették! Eltemették, s
csak úgy szakadt vége a nyomorúságának. Ida egy jobbágyhoz ment feleségül,
szegény apánkat ez búsította a legjobban: lányának ura nyomorult szolga, akit
deresre húzhat a gazdája, ha úgy tetszik neki. Ugye, jobb a föld alatt pihenni,
apám? Ugye, jobb odalenn, szegény Ida? Ó, ó! Az én szenvedéseimnek még nem
szakad vége! Válts meg istenem!
Így fohászkodott Anna a berogyott viskóban, amelynek
csak a gólya kedvéért kegyelmeztek.
Johannát, a legbátrabbik hajadont, én vettem
pártfogásomba - mesélt tovább a szél. - Furcsa dolgot vett a fejébe: férfiruhát
varratott, és elszegődött hajósinasnak; szűkszavú volt és komor, de nagyon
serény a munkában. Hanem árbocra mászni nem tudott, ezért én lesodortam a
fedélzetről, még mielőtt észrevették volna, hogy lány. Ezzel megmentettem a
szégyentől.
Sok-sok esztendő futott el; egy húsvét reggelen -
húsvét volt, mint akkor, amikor Valdemar Daa azt hitte, hogy megtalálta a
titkok titkát - énekszót hallottam a rogyadozó vályogfalak közül: Anna énekelte
a húsvéti zsoltárt, Anna, a hajdani fehér jácint.
Ablak nem volt a falon, csak egy nyílás, azon
ragyogott be a nap, akár egy darab színarany. Micsoda fény áradt a viskóba!
Abban a pillanatban megtört az öreg Anna szeme, megszakadt a szíve, és holtan
bukott a padlóra. Akkor is így történt volna persze, ha nem ragyog be hozzá a
húsvéti nap.
Utolsó pillanatig a gólya fészke födte be, védte az
esőtől a viskóját.
A sírja fölött én énekeltem a búcsúztatót - mondta a
szél. - Én búcsúztattam az apját is, most is tudom, hol a sírja, csak én tudom,
senki más.
Új idők, más idők következnek. Régi utak mezőkké
füvesednek, régi sírok országúttá taposódnak, vagy síneket építenek fölébük, s
gőzmozdony robog el a régi halottak fölött, akiknek már a nevére se emlékszik
senki. Hu-u-u! Tovább, tovább!
Így élt és így halt meg Valdemar Daa és három lánya.
Aki szebben tud mesélni, mesélje el szebben! - kiáltotta a szél, azzal
megfordult és elszáguldott.