Volt egyszer valahol egy rátarti teáskanna. Majd
felvetette a büszkeség, mert finom porcelánból égették, mert hosszú csőre és
széles füle volt, méghozzá elöl a csőre és hátul a füle. Ez egész ritka dolog,
emlegette is a teáskanna, hacsak tehette. Hanem a födeléről nem beszélt soha.
Tudta, mért nem: a födele törött volt, s ha megragasztották is, csorba maradt.
Minek beszéljen hát az ember a hibáiról, mikor azt úgyis megteszik helyette
mások? A csészék, a tejszínes kancsó meg a cukortartó - a teáskészlet többi
tagja - úgyis többet gondolnak csorba födelére, többet is beszélnek róla, mint
szépen ívelő füléről és pompás csőréről. Ezt a teáskanna nagyon jól tudta.
- Ismerem őket! - sóhajtotta. - Ismerem a hibáimat is,
be is látom, s éppen ezért vagyok szerény és alázatos. De hát nemcsak hibái -
erényei is vannak az embernek. A csészéknek fülük van, a cukortartónak födele,
de nekem ez is, az is, s ráadásul még valami, ami nekik nincs: csőröm. Ezért
vagyok én a teásasztal királynője. A cukortartó és a tejszínes kancsó inkább
csak a jó ízlést szolgálja, de az adakozó, az uralkodó én vagyok. Áldás lehetek
a szomjazó emberiségre! Az ízetlen forró víz bennem dolgozza fel zamatos itallá
a kínai leveleket.
Gondtalan, vidám ifjúságában így elmélkedett magában a
teáskanna. Ott díszelgett a terített asztalon, s a legszebb kéz emelgette; de a
legszebb kéz ügyetlen volt, s elejtette a rátarti kannát.
Ott hevert a teáskanna ájultan a földön, a forró víz szétfolyt
belőle, letörött a csőre, letörött a füle - a födeléről ne is beszéljünk, arról
már elég szó esett. Rettenetes csapás volt ez neki, s ami a legszörnyűbb:
mindenki rajta nevetett, rajta, s nem az ügyetlen kézen.
- Sohasem felejtem el azt a pillanatot! - sóhajtotta a
teáskanna, amikor később elbeszélte élete történetét. - Azt mondták rólam, hogy
rokkant vagyok, félreállítottak egy sarokba, másnap aztán odaajándékoztak egy
szegény asszonynak, aki zsírt kunyerált a konyhán. Koldusbotra jutottam, nem volt
tartalma az életemnek, nagyon elkeseredtem. És mégis - akkor kezdődött az én
igazi életem. Mert a világon mindenki máshová ér el, mint ahova elindult. Belém
földet tömtek, s ez egy teáskannának annyi, mintha eltemetnék. De a földbe
aztán virághagymát dugtak, hogy kicsoda, nem tudom, ajándékba kaptam, a kínai
levelekért meg a forró vízért kárpótlásul, meg hogy elfelejtsem letört
csőrömet, letört fülemet. A földem befogadta a hagymát, s az az enyém lett, a
szívemmé vált, eleven szívemmé - addig, tudjátok, nem volt szívem. De akkor
élet támadt bennem, élet és erő. Nedvek keringtek a bensőmben: a hagyma csírába
szökkent, aztán virágot bontott, s én hordoztam, én voltam a bölcsője. Néztem,
nem tudtam betelni a szépségével - boldog voltam, mert boldog, aki másnak tudja
áldozni az életét! A virág nem mondott köszönetet nekem, nem is gondolt velem.
Mindenki megcsodálta, mindenki megdicsérte. Én meg örültem - bizony, megérdemli
a dicséretet a szépséges virág!
Egy nap aztán azt mondta valaki: "Jobb cserepet
érdemelne!"
Akkor kettétörtek, ami nagyon fájt, de a virág sokkal
szebb cserépbe került, s ez megvigasztalt. Most itt heverek a szemétdombon,
törött cserép vagyok. De az emlékeimet nem veheti el tőlem senki.