- Meddig
maradt ott a Tehén az eperfa alatt? - tudakolta a Kisfiú.
- Sokáig -
mondta Rémusz bácsi. - A végén már a lába is reszketett a fáradtságtól, a nyaka
is megfájdult, mert nem jó dolog ám leszegett fejjel, mozdulatlanul ácsorogni
egy fa tövében.
- De aztán
kiszabadult?
- Kiszabadult
- felelte Rémusz bácsi. - Éppen ennek a történetét akarom elmondani.
Lassan besötétedett. Már a méh is elrepült, a lusta béka is elaludt a tocsogóban, de a Tehén még mindig nem bírta kihúzni a szarvát a fából.
Nagyot
bődült, hátha meghallja valaki. De senki sem hallotta meg.
Feljött a
hold. Meglátta egy szúnyograj a Tehenet, leszállt rá, csípte, ahol érte. De a
Tehén csak nem bírta kihúzni a szarvát a fából.
Szél
kerekedett, megeredt az eső. Hanem a Tehén, akárhogy erőlködött is, még akkor
sem bírta kihúzni a szarvát a fából.
Megvirradt,
kisütött a nap, de a Tehén még mindig ott állt, beszorult szarvval, az eperfa
alatt.
Addigra
azonban úgy megkínozta az éhség, hogy még egyszer nekirugaszkodott, erősebben,
mérgesebben, mint eddig bármikor - és egyszerre kiszabadult a szarva az eperfa
törzséből, ő maga pedig a hirtelen rándítástól leült a földre.
Nem gondolt
akkor semmire: sem a hazamenésre (pedig otthon már bizonyosan nagyon várták),
sem a bosszúállásra - csak egyre gondolt: arra, hogy előző nap nem vacsorázott,
aznap nem reggelizett. És amúgy ültében mindjárt nekilátott a harmatos, ropogós
zöld fűnek.
Hanem még
jóformán el sem verte az első éhségét, amikor lépéseket hall: lippiti-klippiti,
lippiti-klippiti. Jött a Nyúl, hogy megnézze, hogyan töltötte az éjszakát a
Tehén az eperfa alatt.
„No,
megállj! - gondolta magában a Tehén. - Most az egyszer én szedlek rá téged!”
S azzal
gyorsan odafutott az eperfához, visszadugta a szarvát a lyukba (persze, csak
gyengén, óvatosan, hogy újra bele ne szoruljon), és megállt a fa alatt,
leszegett fejjel, mintha el sem mozdult volna onnan. Csak éppen azt a kis füvet
rágta meg, nyelte le sietve, ami még a szájában maradt.
A Nyúl
azonban szemfülesebb volt, mint a Tehén gondolta. Már a távolból meglátta, hogy
a Tehénnek mozog a szája és a nyeldeklője. És hogy egy szál fű tapad az orrán.
„Csak
óvatosan! - intette magát. - A Tehén füvet legelt, amíg én nem voltam itt. Ez
pedig nem jelenthet mást, mint hogy sikerült kihúznia a szarvát a fából. Jó
lesz vigyázni, mert a néni valami huncutságot forral. No de korán keljen fel,
aki rajtam akar kifogni!”
Úgy tett,
mint aki nem vett észre semmit.
- Jó
reggelt, nénike! - köszöntötte a Tehenet. - Hogy szolgál a kedves egészséged
ezen a szép, derűs reggelen?
- Rosszul,
nagyon rosszul - felelte a Tehén. - Egész éjjel le sem hunytam a szememet. A
lábam is reszket a fáradtságtól, a nyakam is megfájdult. Vagy talán azt hiszed,
jó dolog leszegett fejjel, mozdulatlanul ácsorogni egy fa tövében?
- Ejnye,
ejnye! - adta a Nyúl a sajnálkozót. - De hát miért nem próbáltad kihúzni a
szarvadat a fából?
- Mást sem
csináltam. Hanem akármennyit próbáltam is, sehogy sem sikerült. Segíts rajtam,
pajtás, hiszen miattad ért ez a szerencsétlenség!
- Mondtam
már, hogy szívesen segítenék - válaszolta a Nyúl -, de sajnos, túlságosan kicsi
és gyenge vagyok. Akárhogy ágaskodom is, nem érek fel a szarvadig.
- De a
farkamat csak eléred?
- Azt igen,
ha nagyon igyekszem.
- Hát akkor
markold meg jól a bojtját, és ha szólok, húzz rajta nagyot.
A Nyúl
kitalálta, hogy mit tervel a Tehén: a közelébe akarja csalni, hogy ha már ott
van, felrúgja vagy felöklelje.
„Ravasz
vagy, Tehén néne - kuncogott magában. - Csakhogy nem könnyű ám túljárni az én
eszemen!”. Ezt felelte:
- Attól
félek, hogy nem sok hasznomat veszed. De ha mindenáron ezt kívánod, megtehetem
éppen.
Feküdt ott
egy hosszú csipkeág, azt felemelte (a Tehén nem látott semmit, mert a fatörzs
eltakarta a szemét), és az ág tüskés végét beakasztotta a Tehén farka bojtjába.
- Húzhatom?
- kérdezte.
- Húzd! -
kiáltotta a Tehén.
A Nyúl jó
messziről meghúzta a tüskés ágat.
A Tehén azt
hitte, hogy a Nyúl ott áll mögötte. Mind a két lábával nagyot rúgott hátrafelé.
De persze csak a levegőt találta.
Dühösen
kirántotta a szarvát a fából, hogy azzal rontson rá a Nyúlra. De hol volt akkor
már a Nyúl? Futott a réten át, jókedvűen, hazafelé - lippiti-klippiti,
lippiti-klippiti -, még csak nem is nagyon szedte a lábát, mert tudta, hogy a
Tehén amúgy sem ér a nyomába.
A Nyúl
felszaladt egy kis dombra, leszaladt a másik oldalon, ott, az ösvény mellett
beugrott egy sűrű bokorba.
Amikor a
Tehén lihegve, fújtatva arra rohant, vastag hangon rákiáltott:
- Hová,
hová, Tehén néne? Kit kergetsz?
A Tehén nem
ismerte meg a hangját, látni meg nem látta, mert a sűrű bokor mindenestül
eltakarta a Nyulat. Megállt egy pillanatra.
- A Nyulat
kergetem - felelte. - Merre futott?
- Színét sem
láttam - mondta a Nyúl - Hanem amott, a domb túloldalán hallottam valami
hajcihőt.
- Onnan
jövök éppen.
- Hát akkor
fordulj vissza - tanácsolta a Nyúl. - Mert mintha most is onnan hallanám a Nyúl
lépéseit: lippiti-klippiti, lippiti-klippiti... Ha nagyon sietsz, talán még
utoléred.
A Tehén
elnyargalt, fel a dombra, le a dombról, vissza a mezőre.
A Nyúl pedig
elnyújtózott a bokor alatt.
„Kifogtam a
Rókán, kifogtam a Héján, kifogtam az irigy Tehénen - nevetett magában
elégedetten. - Rám fér egy kis pihenés.”
Rémusz bácsi elhallgatott.
- Jó lesz,
ha te is aludni mégy - mondta aztán.
- De én nem
fogtam ki a Rókán, a Héján és az irigy Tehénen! - vetette ellen a Kisfiú.
- És azt
hiszed, rajtam kifogsz? - nevetett Rémusz bácsi.
- Hiszen a
szemedet is alig bírod nyitva tartani az álmosságtól. Csak addig el ne aludj,
amíg haza nem érkezel.
Nem, addig
nem aludt el a Kisfiú. De otthon hamar ágyba kéredzkedett.
Csak ennyit
mondott még Anyának:
- A Nyúl
kifogott a Rókán, a Héján és az irigy Tehénen.
És már aludt
is.