-
Múltkorjában azt mondtam - kezdte egyik alkalommal Rémusz bácsi a mesét -, hogy
a Róka nagyon haragudott a Teknősre a görbe-pörge törpe-körte miatt. Képzelheted,
mennyivel inkább haragudott akkor, amikor a Teknős ráadásul még meg is szökött
a zsákból!
- A zsákot a
Nyúl nyitotta ki - mondta a Kisfiú. - Rá nem haragudott?
- A Nyúlra?
Senkire sem haragudott annyira, mint éppen őrá. De ez már igen régi harag volt,
és a Róka lassacskán belátta, hogy hiábavaló minden ravaszsága: a Nyúllal
sehogy sem boldogul.
- És azontúl
nem is bántotta? - kérdezte a Kisfiú egy kicsit aggodalmasan. Mert hiszen ha a
Róka kibékült a Nyúllal, akkor Rémusz bácsi nemigen mondhat róluk több mesét.
- Bántani
nem merte, mert félt tőle - felelte az öreg. - Hanem ehelyett minden eddiginél
furfangosabb furfangot eszelt ki ellene meg az öreg Teknős ellen is. Erről szól
a mai mese.
Volt a Rókának egy meghitt, kebelbéli jó cimborája: a Héja. (Igaz ugyan, hogy valamikor - amikor a Nyúl megszökött a faodúból - alaposan hajba-tollba kaptak, de azóta már régen elfelejtették a haragot.) Ezt a Héját hívta segítségül a Róka. Felbiztatta, hogy pusztítsa el a Teknőst, a Nyulat pedig vigye el olyan messzire, hogy onnan soha életében ne találjon haza.
A Héja
szívesen vállalkozott a feladatra. De hogyan csinálják a dolgot, hogy se a
Teknős, se a Nyúl ne fogjon gyanút?
Vasárnap
déltájt, amikor a városka lakói dologtalanul sétálgattak a piactéren, a Róka és
a Héja kiállt a tér közepére.
- Ide, ide
mindenki! - kiáltotta a Róka. - Ki akar szárnyak nélkül a felhők közé repülni?
Csak egy picula az ára a sétarepülésnek! Kényelmes ülőhely a Héja hátán! Szép
kilátás, friss levegő! Csak egy picula az ára!
- Szeretnénk
repülni! Hadd repüljünk! - kérlelték anyjukat a báránykisasszonyok.
- Még mit
nem! - felelte Mezeiné. - Egy szót se halljak erről a dologról. Fogjátok meg
szépen egymás kezét, és sétáljatok tovább, az való nektek, nem a repülés.
- Nem
kellene egyszer már kipróbálni, hogy milyen az élet odafent? - kérdezte a Mosómedvéné
a férjét.
- Megmondom
én! - felelte a Mosómedve. - Éppen olyan, mint idelent. Csak aki onnan
lepottyan, az igen nagyot pottyan.
A legtöbben
azt hajtogatták, hogy akinek nincs szárnya, ne is repüljön. A Mókus ugyan nem
értett egyet ezekkel a maradiakkal, de azért ő sem bízta a Héjára a kisfiát.
- Ha
mindenáron repülni akarsz - mondta neki -, majd megkérem a Gólyát, hogy vigyen
fel egy kicsit a magasba. Sokkal inkább megbízom benne, mint a Héjában.
De azért
akadt, aki hallgatott a Róka rábeszélésére. A Pocok például befizette a
gyerekeit a sétarepülésre. A Héja, hátán a Pocok-pockokkal, néhányat körözött a
piactér fölött, azután leszállt, és gyengéden lesegítette a földre kis utasait.
- Szép volt?
Jó volt? - érdeklődött az öreg Pocok.
- Gyönyörű!
- kiáltoztak a kis pockok. - Onnan, a magasból nézve, minden állat kicsi!
Arra
döcögött Teknős apó is. Egész életében a földön mászkált (ha Mezeiéknél fel
akart ülni a székre: még ahhoz is segítség kellett), nem csoda hát, hogy most
kedvet kapott a repülésre. Sem a Rókában, sem a Héjában nem volt valami
túlságos bizalma. De mivel látta, hogy a Pocok-fiókák is baj nélkül értek
vissza a piactérre, egy kis habozás után lefizette a piculát, és
felkapaszkodott a Héja hátára.
- Örülök,
hogy felszálltam! - jelentette ki elégedetten a Teknős, amikor a Héja a magasba
emelkedett vele. - Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen széles a világ.
Hanem egy
idő múlva (ismeretlen, sziklás vidék felett repültek éppen), egy kis szél
kerekedett, és Teknős apónak kezdett nehezére esni a kapaszkodás.
- Gyerünk
vissza! - kérte a Héját.
- Én már
fordulok is - felelte a madár. - Te azonban itt maradsz.
- Itt? -
kiáltotta megdöbbenten a Teknős. - A levegőben?
- Az már a
te dolgod, hogy kitartod-e idefent, vagy pedig oda zuhansz-e arra a sziklás
vidékre - vonta meg a vállát a Héja.
- Már hogy
tarthatnám ki idefent? Nem vagyok én madár! Ha ledobsz, végem van!
- Mondtam
már: ez a te gondod - válaszolta a Héja.
Azzal erősen
megrázkódott, billegett egyet-kettőt, bukfencet vetett. A Teknős kapaszkodott,
ameddig bírta. De nem bírta sokáig. Kalimpálva zuhant lefelé.
A Héja hátra
sem nézett. Repült vissza, oda, ahonnan elindult.
Pedig ha
hátranéz, nem lett volna olyan nagyon elégedett. Mert látta volna, hogy a
Teknős addig-addig kalimpál, amíg nem sikerül a hátára fordulnia a levegőben,
és így puffan a sziklára is, lábát, fejét, farkát páncéljába húzva.
Akármilyen
rugalmas is az ilyen páncél, ekkora magasságból a kemény sziklára esni, bizony
nem kicsiség. Teknős apó is jól megütötte magát, ezenfelül pedig még tömérdek
vesződségébe is került, ameddig a hátáról a talpára bírt hengeredni, és arról a
távoli, ismeretlen vidékről elindulhatott hazafelé a fájó tagjaival.
A Héja
leszállt a piactéren. Odakacsintott a Rókára:
- Úgy
történt minden, ahogy meghagytad.
A többieknek
pedig ezt mondta:
- Teknős
úrnak nagyon megtetszett egy szép zöld, langyos mocsár. Megkért, hogy rakjam le
ott. Azt üzeni, hogy egyhamar nem is jön haza.
Ott állt a
Nyúl is a piactéri kíváncsiak között.
- Nem vinnél
el engem is egy kis sétarepülésre? - lépett oda a Héjához.
Most a Róka
kacsintott a madárra:
- Úgy
történik minden, ahogy kiterveltük!
- Elviszlek
szívesen - felelte a Nyúlnak a Héja.
A Nyúl
lefizette a piculát, és felkapaszkodott a madár hátára.
- Mehetünk!
A Héja
(ámbár a Nyúl sokkal nehezebb volt a Teknősnél) egy-két szárnycsapással
felhúzott a magasba.
- Örülök,
hogy felszálltam - szólt a Nyúl. - Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen széles a
világ!
- Ez még
csak a kezdete - felelte a Héja. - A java most következik.
Egy idő
múlva azonban (éppen a fölött a sziklás vidék fölött repültek, ahol a Héja
ledobta a hátáról Teknős apót) egy kis szél kerekedett, és a Nyúlnak kezdett
nehezére esni a kapaszkodás.
Mit csinált
vajon? Talán megkérte a Héját, hogy forduljanak vissza?
Dehogyis!
Elővett egy hosszú zsineget, és mint valami kötőféket, a madár nyakába vetette.
- Így ni! -
mondta. - Most már nem eshetem le. Még ha akarnál, sem bírnál ledobni.
De hát a
madárnak nem is az volt a megbízatása, hogy ledobja a Nyulat, hanem az, hogy
vigye el olyan messzire, ahonnan sohasem talál haza.
Szállt,
szállt a Héja, hegyek felett, vizek felett, idegen városok felett. A Nyúl végül
is elunta a dolgot.
- No, komám,
megszolgáltad már a piculádat - mondta a Héjának. - Éhes vagyok, gyerünk haza!
A Héja
azonban csak szárnyalt tovább, hegyek felett, vizek felett, idegen városok
felett.
- Ejnye! -
szólt a Nyúl bosszúsan. - Nem hallottad, hogy mit mondtam?
De a Héja
csak repült, repült, egyre gyorsabban, egyre magasabban.
Látta már a
Nyúl, hogy a Héja valami csibészségre készül. A Róka meghitt, jó cimborájától
igazság szerint nem is telhetett ki egyéb.
Nem is
kérlelte tovább. Ehelyett bedugta a fejét a madár bal szárnya alá, és lassan,
nyugodtan harapdálni kezdte a hónalját.
A Héja
semmit sem állt ki nehezebben, mint a csiklandozást. Most is nagyot vihogott,
és lecsapta a szárnyát. Mindjárt zuhant is egy sort.
A Nyúl erre
a madár jobb szárnya alá furakodott be a fejével, és a jobb hónaljának esett
neki.
- Hihihihi!
- visított a Héja a nevetéstől (pedig nem volt egy csepp jókedve sem), és most
meg a jobb szárnyát szorította a testéhez. - Hagyd abba, jajjaj, hagyd abba!
- Nem
hagyom, csak ha megígéred, hogy oda viszel, ahová mondom.
A Héja
mindent megígért.
A Nyúlnak
azontúl, ha úgy találta, hogy a madár eltér a megfelelő iránytól, vagy
magasabbra repül a kelleténél, nem volt más tennivalója, mint egy kicsit
megcsiklandoznia a Héja egyik vagy másik hónalját.
A madár
kénytelen-kelletlen leszállt a piactéren. A Nyúl úgy ugrott le a hátáról,
daliásan, mint a huszár a lováról.
- Mondhatom,
pompás lovaglás esik egy ilyen héjamadáron - mondta a Rókának. - Majdnem hogy
kellemesebben ültem rajta, mint amikor téged fogtalak be paripának.
Éppen ott
állt a közelében Mezeiné asszonyság a süldő leányaival.
Egyéb sem
kellett a báránykisasszonyoknak! Eszükbe jutott az a híres történet, amikor a
Nyúl megnyergelte a Rókát. Akármilyen rosszallóan pislogott is rájuk az anyjuk:
tapsolva, térdüket verdesve nevettek a szemébe a Rókának.
Velük
nevetett az egész piactéri sokadalom, még akkor is, amikor a Róka, fülét,
farkát lesunyítva, nagy mérgesen, már régen hazakullogott.
- És a Héja? - kérdezte a Kisfiú.
- Elrepült -
mondta Rémusz bácsi.
- És a
Teknős?
- Mondtam
már - felelte az öreg. - Arról a távoli, ismeretlen vádékről elindult hazafelé
a fájó tagjaival.
A Kisfiú
elégedetlen arcot vágott.
- Látom, nem
tetszik valami - mondta Rémusz bácsi. - Ha úgy találod, hogy ezt vagy azt nem
jól mondtam a mesében, akkor javítsd ki.
- Azt lehet?
- lepődött meg a Kisfiú.
- Már hogyne
lehetne! Most nem én mesélek neked, hanem te mesélsz nekem.
- Akkor ülj
ide a mesehallgató székre.
Rémusz bácsi
helyet cserélt a Kisfiúval.
- Amikor a
Nyúl bedugta a fejét a madár szárnya alá - kezdte a Kisfiú -, nem kicsit harapta
meg a hónalját, hanem nagyon. Nagyon megharapta. Nagyon fájt a Héjának.
- Úgy
kellett neki - felelte Rémusz bácsi. - Megérdemelte, hogy nagyon megharapja a
Nyúl.
- És akkor
leszállt a Héja a Nyúllal együtt, de nem a piactéren, hanem éppen ott, ahol
Teknős apó hazafelé ment. És akkor Teknős apó is megharapta a Héját. És akkor a
Nyúl a hátára vette Teknős apót, és hazavitte. És aztán a Nyúl hazaszaladt.
- Helyes -
bólintott Rémusz bácsi elismerően, és hozzátette: - Nagyon jól tudsz mesélni.
A Kisfiú
leszállt Rémusz bácsi padjáról.
- De azért
holnap mégis te mesélsz? - kérdezte.
- Persze -
felelte az öreg. - Holnap is, máskor is. Hanem ha kedved tartja, hébe-korba te
is segíthetsz.