Egyszer
volt, hol nem volt, volt a világon egy király meg egy királyné. Volt nekik egy
igen szép kis fiok, Ferkónak hítták. Ez annyira szerette az anyját, hogy mindig
utána ment, akárhová ment az anyja, úgyannyira, hogy néha a királyné maga is
megsokallta ezt a nagy szeretetet, rá-rákiáltott, hogy: „Mit csikókodol
utánam?” De ez sem használt semmit. Ferkó megfogta az anyja ruháját, s el nem
eresztette volna, tán ha agyonütötték volna is. Egyszer beteg lett a királyné,
Ferkó mindig ott virrasztott az ágya mellett, el nem lehetett onnan vinni se
szép szóval, se fenyegetéssel, mikor pedig meghalt az anyja, a házban is alig
tudták megtartani, mindig arra ment volna, amerre az anyját temették.
Volt abban a
városban egy özvegyasszony, annak volt három leánya, ezek mindig csalogatták
Ferkót magukhoz, addig-addig csalogatták, hogy Ferkó megszerette őket, addig
kérte az apját, hogy vegye el az özvegyasszonyt, hogy a király utoljára rálett
és elvette. Hej, szegény Ferkó nem is gondolta volna, hogy az ő állapotja olyan
hirtelen rosszra fordul, mert alighogy hazavitték a mostoháját, mindjárt
másképp bánt vele, addig mindig tömte belé a legjobb ételeket, aztán meg a
korpakenyeret is darabonként kéztől adta neki. A maga leányait tejbe-vajba
fürösztötte, még a szélre se eresztette ki soha, szegény Ferkót meg kicsapta a
cselédek közé, mindig ott lakott. A király az ország dolgával volt elfoglalva,
nemigen gondolt rá, hogy tartják a fiát, mit adnak neki enni. Hej, pedig ha
tudta volna, hogy a felesége mindig azon mesterkedik, mi módon veszíthetné el
Ferkót, hogy az ország az ő lányaira maradjon - majd másképp vette volna ő is a
dolgot. Itt - lelkemadta - meg se gondolnák kelmetek, mi történt a dologból.
Egy reggel
bement a király udvarába egy szép veres tehén, ment egyenesen az istállóba,
mint aki tudja a járást, megállott a jászol előtt, csak hogy maga-magának a
szarvára nem kötötte a kötelet! A mindenesnek csak elállt szeme-szája, hogy
miféle Isten csodája tehén az. Mit keres az ott? Szaladt egyenesen a királyhoz,
s elmondta neki a dolgot. A király is megörült, amint meghallotta, mert már a
felesége három nap óta azért nyelvelt rá, hogy kevés a fejőstehén,
megparancsolta, hogy kössék a többi tehén közé, ha nem akad gazdája, jó lesz az
is fejőstehénnek. Bekötötték hát az istállóba, pedig az a tehén nem volt más,
mint a meghalt első királyné, a Ferkó édesanyja, ki azért ment veres tehén
képében a királyi udvarba, hogy a fiát táplálja, mert látta, hogy nagyon
rosszul bánnak vele. Már egynéhány napig ott volt, de mégse segíthetett a fián,
mert az felé se ment az istállónak, hanem tán egy hét múlva oda ment be egy
délben a maga ebédjét, a darab korpakenyeret megenni. Az istállóban éppen senki
se volt, a kis Ferkó, amint észrevette, hogy senki se látja, elkezdett sírni,
de oly keservesen, hogy az ellenség szíve is megesett volna rajta. A veres
tehén, amint meglátta, mindjárt magához szólította:
- Édes fiam
- mondja neki -, én vagyok a te édesanyád. Azért jöttem ide veres tehén
képében, hogy téged tápláljalak, mert láttam, hogy milyen rosszul bánnak veled.
Ezután hát sohase edd meg azt a rossz kenyeret, hanem add oda a kutyának, magad
meg, ha megéhezel, csak gyere ide, majd jóltartalak én.
Erre a szóra
megfogta a jobb szarvát, lecsavarta, s olyan terített asztal termett oda, hogy
a királyi palotában sem volt párja soha. Ferkó istenesen jóllakott, azután
kiment, de az anyja erősen ráparancsolt, hogy el ne mondja senkinek a dolgot,
mert akkor akármi úton-módon, de elveszítik mind a kettőjöket. Nem is szólt
Ferkó senkinek, de az naptól fogva olyan pirospozsgás fiú vált belőle, hogy
párját kellett keresni.
A királyné
sehogy se tudta elgondolni, mi dolog az, hogy Ferkó olyan egészséges, pedig
egyebet se kap, mint korpakenyeret, az ő leányai mindig pecsenyével, kaláccsal
élnek, mégis csúnyább színben vannak.
A lányaitól
is kérdezte, nem tudják-e ennek az okát. De azok se tudták. Amint ott
tanakodtak rajta, megint megy be Ferkó, hogy adjanak neki kenyeret, mert
ehetnék; odaadnak neki egy darabot. Ferkó szalad vele egyenesen az istállóba.
Azt mondja a királyné a legkisebb lányának:
- Eredj,
leányom, nézd meg, hová teszi az a kölyök azt a sok kenyeret.
Annak a
leánynak, akinek azt mondta, csak egy szeme volt a homloka közepén, mert - azt
meg el is feledtem mondani - ez a három leány olyan csodálatos teremtése volt
az Istennek, hogy a legkisebbnek egy szeme volt, a középsőnek kettő, a
legnagyobbnak három.
Most hát az
egyszemű ment le meglesni Ferkót, elment az istállóig, megállott az ajtajában,
amint a veres tehén meglátta, rákiáltott:
- Gyere ide,
te kutyának a leánya, hadd tartsalak jól! De elébb hunyd be a szemed; majd ha
kérdik odabent, hogy ki ad Ferkónak enni, meg ne mondd, mert halálnak halálával
halsz meg! Úgyse tudnál semmi bizonyost mondani, mert be volt hunyva a szemed,
nem láttál semmit.
Jóllakott a
leány, hogy alig bírt mozogni, aztán felment az anyjához. Kérdezték tőle, hogy
mit látott. De nem merte megmondani, csak azt mondta, hogy maga eszi meg Ferkó
a kenyeret, leül a jászol mellé, úgy eszi, hogy majd megfullad tőle.
Azt mondja a
királyné a középső leányának, akinek két szeme volt:
- Eredj le
te, leányom, több szemed van, hátha többet látsz.
Lement a
középső leány is, ez is megállott az istállóajtóban, ezt is behítta a veres
tehén:
- Gyere be,
te kutyának a leánya, hadd tartsalak jól téged is. De előbb behunyd a szemed,
hogy semmit se láss! Ha pedig odabent valamit mersz mondani, halálnak halálával
halsz meg! Úgyse tudsz semmi bizonyost, nem látsz semmit.
Teleette
magát ez a leány is, hogy majd kipukkadt, azután felment, de odafent ez se mert
mást mondani, csak azt mondta, hogy maga Ferkó eszi meg mind azt a kenyeret.
Megszólal erre a legöregebb leány, akinek három szeme volt:
- Édesanyám,
majd lemegyek én, nekem három szemem van, jobban észreveszek akármit.
Az anyja azt
mondta rá, nem bánja, ha lemegy is. Lement hát a leány, s megállt az istállóajtóban.
A veres tehén behívta ezt is:
- Gyere be,
te kutyának a leánya, hagy tartsalak jól téged is, de először hunyd be a
szemed!
A leány
behunyta a két szemét, de a harmadikat, amely a tarkóján volt, nyitva hagyta.
Odaáll a veres tehén mellé, hát látja, hogy lecsavarja a jobb szarvát, mire
mindjárt olyan terített asztal kerekedik oda, hogy nem volt párja széles e
világon. Jóllakott a leány, mikor fel akart menni, erre is ráparancsolt a veres
tehén, hogy meg ne merjen odabent mondani semmit, de hiába volt az erős
parancs, mert a leány, hogy mindent látott, alig várta, hogy felérjen a
palotába; mindjárt elmondta az anyjának töviről-hegyire a dolgot.
- Jaj,
édesanyám, nem csoda, hogy Ferkó olyan egészséges! Olyan ételekkel, italokkal
él az, amiknek mi még a hírét se hallottuk, csak a jobb szarvát csavarja le az
a veres tehén - aki pedig nem is tehén, hanem a Ferkó édesanyja, az első
királyné -, mindjárt olyan terített asztal terem a jászol elébe, amilyet még
sohasem látott édesanyám. Ferkó csak úgy turkál a sok drága étel közt; hanem
már most azon gondolkozzunk, hogy veszítsük el azt a veres tehenet, mert ha azt
meg nem öletjük, a nyakunkra neveli ezt a kölyköt.
Megijedt a
királyné, amint ezt meghallotta. Gondolkozóba esett, hogy miképpen kellene
elveszíteni a veres tehenet. Azt tudta, hogy az urának nagyon kedves állatja,
nem egykönnyen lehet majd rávenni, hogy vágassa le, addig gondolkozott, míg
kitalálta azzal a furfangos eszivel.
- No,
leányom - mondta a legnagyobb leányának -, így gondoltam ki a dolgot. Én most
nehéz betegnek tettetem magam, majd ha az uram hazajön a háborúból (mert éppen
háborúban volt a király), mindenképp próbál meggyógyíttatni; de én addig fel
nem kelek az ágyból, míg a veres tehén szívéből nem ehetem.
Mikor azt
beszélte a királyné, a kis Ferkó éppen ott hallgatódzott a kulcslyukon, leszaladt
nagy ríva a veres tehénhez.
- Jaj,
édesanyám, ezt meg ezt beszélik odafent.
Feleli rá az
anyja:
- Sose sírj
azon, édes fiam, jó az Isten, jót ád, majd gondodat viseli, de nem is hagyom én
magam levágni, hanem tudod, úgy tégy, hogy mikor idehívják a mészárost, hogy
engem levágjon, kérd az apádat mennyre-földre, hogy engedje meg, hogy te vágj
le, ha nem akarja megengedni, én nem hagyom magam megfogni, úgy aztán majd csak
megengedi. Akkor te gyere mellém, emeld fel a taglót, de ne üss rám, hanem hajítsd
el messzire; magad meg pattanj fel a hátamra, úgy elviszlek én, hogy sohase
látnak többet ezek a kutyák.
Csakugyan
úgy történt a dolog, amint előre kicsinálták. Hazajött a király a háborúból, s
nagy betegen találta a feleségét. Megijedt szörnyen, hogy már ez is meghal,
mindjárt összehívta az ország minden doktorát, borbélyát, minden kuruzsló
öregasszonyt, minden hetedik gyereket, hogy tudnának rajta segíteni.
Gyógyították
volna is ezek a királynét mindenféle orvossággal, de nem lett semmi látszatja.
Egy reggel
behívatja a királyné az urát magához.
- Hej,
kedves uram - mondja neki -, megálmodtam ám az éjszaka, hogy mitől gyógyulnék
meg, de meg se merem mondani, mert tudom, úgyse engeded megtenni, pedig ha
abból nem ehetem, harmadnapra meghalok.
- Dehogynem
engedem meg, kedves feleségem! Ami csak hatalmamban áll, mindent megteszek,
csak te meggyógyulj. Mi lenne hát az, ami javulásodra szolgálna?
- Nem más,
mint a veres tehénnek a szíve, ha abból csak egy falatot ehetném, mindjárt
meggyógyulnék.
- Ó, ha csak
ez a baj, mindjárt levágatom azt a veres tehenet, délre el is lesz készítve a
szíve. Biz ennek kár is volt olyan nagy feneket keríteni.
El is
küldött a király mindjárt mészárosokért. Odamentek a mészárosok, kivezették a
tehenet az udvarra. Amint kiértek, elszabadult a tehén, sehogy se tudták
megfogni, szaladgált, öklelőzött, meg nem állott egy szempillantásra se. A kis
Ferkó odament az apjához, elkezdte kérni, hogy adassa oda neki a taglót; majd
meglátják, neki megáll; a király eleinte rá se hederített, hogy mit beszélt a
fia, de hogy látta, hogy a vágólegények sehogy se bírnak a tehénnel, odaszólott
nekik:
- Ugyan
adjátok oda azt a taglót ennek a gyermeknek, hadd lássuk, mire megy vele.
A kezébe
veszi Ferkó a taglót, közeledik a tehénhez, hát úgy megáll, mint egy tőke, meg
se mozdul. Elbámult mindenki, hogy mi lesz már ebből? Ferkó egészen mellé ment
a tehénnek, felemelte a taglót, már csak várták, hogy hogy üti le a tehenet;
hát hirtelen elhajította a taglót, felpattant a veres tehén hátára, úgy
elnyargalt rajta, hogy sohase látták többé. Hiába nyargaltak utána lóhátas
emberek, még csak nyomába se hághattak.
Ettől az
órától fogva mindenben szerencsétlen lett a király. A regementjét megverték,
elpusztították, gulyája, ménese mind eldöglött, amije csak volt, mindenének
vége lett, az asszony is pusztította, a három eladó leány is prédálta,
egyszóval, mikor Ferkó elment a királyi háztól, az Isten áldása is otthagyta,
földönfutóvá lett a király is, a királyné is leányaival együtt.
A veres
tehén pedig ment, mendegélt hetedhét ország ellen a kis Ferkóval. Mindaddig
ment, míg a király országából ki nem ért, ott aztán megállott, leszállította
Ferkót a hátáról.
- No, fiam -
mondta neki -, te maradj itt, én elmegyek egy kicsit legelni, mert éhes vagyok,
ha addig keres valaki, mondjad neki, hogy elmentem zöld sásnak zöld sás
idejében zöld sást enni, ha pedig valami bajod lenne, nesze, itt van ez a síp,
azt fújd meg, mindjárt itt termek.
Elment a
veres tehén. De alighogy elment, mindjárt ott termett Ferkó mellett egy nagy
farkas.
- No, te
kutya, hol van az a kutya anyád?
- Elment
zöld sásnak zöld sás idejében zöld sást enni.
- No, ha
hazajön, mondd meg neki, hogy holnap énvelem a rézhídra jöjjön viaskodni.
Mihelyt
elment a farkas, mindjárt megfútta Ferkó a sípot, ott termett az anyja.
- No, fiam,
mi bajod?
- Hát itt
volt egy nagy farkas, kereste kendet, azt mondta, hogy holnap ővele a rézhídra
menjen viaskodni.
- Hadd
beszéljen, rá se hallgatok, hanem még egy kicsit elmegyek legelni, mert még nem
laktam jól.
Alig ment el,
megint ott termett egy nagy medve.
- No, te
kutya, hol van az a kutya anyád?
- Elment
zöld sásnak zöld sás idejében zöld sást enni.
- No, ha
hazajön, mondd meg neki, hogy holnap énvelem az ezüsthídra jöjjön viaskodni.
Megint
megfútta Ferkó a sípot; ott termett az anyja.
- No, fiam,
mi bajod van megint?
- Hát itt
volt egy nagy medve, kereste kendet, azt mondta, hogy holnap ővele az
ezüsthídra menjen kend viaskodni.
- No, fiam,
csak ennél nagyobb bajt ne adjon az Isten soha, akkor még jó lesz. Hanem még egy
kicsit elmegyek, mert mégse laktam jól.
Alighogy
elment, ott termett egy nagy, dühös oroszlán.
- No, te
kutya, kutyának a fattya, hol van az a csatrangós anyád?
- Elment
zöld sásnak zöld sás idejében zöld sást enni.
- No, ha
hazajön, mondd meg neki, hogy itt voltam. De most, ha ezer lelke van is, meg
kell neki halnia, holnap énvelem az aranyhídra jöjjön viaskodni.
Megfújja
Ferkó a sípot; ott terem a veres tehén nagy sárosan, elfáradva.
- No, fiam,
megint baj van?
- Baj
bizony, édesanyám! Itt volt egy nagy, dühös oroszlán, azt mondta, hogy holnap
ővele az aranyhídra menjen kend viaskodni.
- No, fiam,
ha ez is ellenem van, akkor meg kell halnom, mert azzal a dühös állattal nem
bírok. De majd ha holnap kimegyünk az aranyhídhoz, gyere ki te is, állj meg a
híd mellett, mikor majd én látom, hogy csakugyan felülkerekedik az oroszlán,
elhajítom a jobb szarvam, te azt kapd föl, szaladj el vele, de bele ne nézz,
míg valami nagy várost nem érsz, ott aztán belenézhetsz, majd meglátod, mi
lesz belőle.
Másnap
elbúcsúztak egymástól. Kimentek nagy szomorúan az aranyhídhoz, már akkor ott
várta őket az oroszlán, összecsaptak a veres tehénnel, sokáig viaskodtak,
utoljára is az oroszlán kerekedett felül, akkor a tehén elhajította a jobb
szarvát. Ferkó felkapta, szaladt vele, míg egy város alá nem ért, ott
belenézett, hát - hiszitek, nem hiszitek - olyan nagy juhnyáj jött ki belőle,
hogy nem látszott széle-hossza. No iszen meggyűlt a szegény Ferkónak a baja,
nem tudta, hogy mit csináljon azzal a sok juhval, maga nem tudott velök bánni,
juhásza meg nem volt. Amint így töprenkedik, odamegy hozzá egy nagy kutya, azt
mondja neki:
- Látom,
gazduramnak nincs juhásza. Fogadjon meg engem, majd megőrzöm én a nyájat.
- Nem bánom
- feleli Ferkó -, hát mit kérnél?
- Ha
megengedné gazduram, hogy hat juhát megegyem, akkor beszegődném.
- No, nem
bánom, hanem aztán hűségesen szolgálj!
Hozzáfogott
a kutya az evéshez, de mire a hatodikat ette volna, kipukkadt; megint juhász
nélkül maradt Ferkó. Különben is nagyon szomorú volt szegény, hogy így magában
maradt; senkije sincs a kerek ég alatt, ez még jobban elvette a kedvét. Amint
ott búslakodik, odamegy hozzá egy farkas.
- Ejnye, de
szomorú gazduram! - mondja neki.
- Bizony hé,
nem is lesz nekem jókedvem ebbe az életbe soha, látod, most sincs juhászom,
akire ezt a nyájat bízhatnám.
- Az bizony
nagy baj! Hanem tudja mit, gazduram? Gondoltam én egyet, azt mondja kend, hogy
sohase lesz többet jókedve; én hát beszegődöm juhásznak, meg is őrzöm a nyájat
hűségesen, ha megígéri kend, hogy mihelyt legelőször jókedve lesz, nekem adja a
fejét.
- Itt a
kezem - felelt rá Ferkó, mert maga is azt gondolta, hogy neki már nem is lehet
soha többet jókedve.
Attól az
órától a farkas őrizte a nyájat hűségesen, mert úgy gondolkozott, hogy majd
csak lesz egyszer a gazdájának jókedve, akkor aztán megeszi, a nyáj is őrá
marad; Ferkó pedig eladott egy jó csomó juhot, az árából nagy palotát
csináltatott. Élt a nagy uraságban.
Lakott abban
a városban egy igen gazdag király, nem volt neki több gyermeke, csak egyetlen
gyönyörűséges szép leánya. Ez a király egyszer nagy bált adott, Ferkót is
meghívta bele. El is ment Ferkó: csináltatott magának egy öltözet
aranypaszomántos ruhát, azt magára vette, úgy ment el. Mikor belépett az ajtón,
mindenki rábámult, a sok hercegkisasszony mind azt suttogta egymásnak, hogy még
ilyen szép legényt nem látott; de Ferkó rájok sem nézett, hanem ment egyenesen
a királykisasszonyhoz, táncba hívta, tánc után meg beszédbe eredt vele.
Elmondta neki az egész élete történetét, hogy ő is királyfi, meg mindent, ami
csak vele történt, s úgyannyira beleszerettek egymásba még akkor este, hogy
felfogadták, hogy soha többet el nem hagyják egymást.
Másnap meg
is kérte Ferkó a királytól a leányát, az beleegyezett, megesküdtek, nagy
lakodalmat csaptak. Hanem mikor legjobban mulatnak, betoppan a farkas, mondja,
hogy ő a vőlegény fejéért jött, akkor jutott Ferkónak eszébe a fogadása, nagyon
megijedt ő is, a menyasszonya is. Szaladtak nagy ijedten a királyi apjokhoz,
elmondták neki a dolgot. A király nagyot nevetett rajta.
- No, csak
maradjatok itt, majd kifizetem én farkas uramat - azzal kiment; volt neki
kilenc nagy komondora, azoknak odaadott kilenc búzakenyeret, mikor megették,
ráuszította őket a farkasra; úgy széttépték, mint a semmit.
Akkor megint
nagy lakodalmat csaptak. Még most is élnek, ha meg nem haltak.