Volt egy
szörnyeteg, Aglabem. Ez a világ minden vizét összegyűjtötte, s attól fogva a
folyókban nem folyt többé víz, a tavak kiszáradtak, és az emberek mindenfelé
szomjan haltak. Végül is az emberek követet küldtek hozzá, és kérték, hogy adna
nekik ivóvizet. De a szörnyeteg nem hajlott a jó szóra, csak annyit engedett
meg, hogy a hírvivő a mosdóvizéből igyék egyet. Ez a kicsi víz még arra sem
volt elég, hogy egyetlenegy ember szomját oltsa.
Az emberek
sírtak-ríttak. Az egyik azt mondta: „Olyan száraz vagyok, mint egy partra
vetett hal.” A másik: „Olyan száraz vagyok, mint egy partra vetett béka.” A
harmadik: „Olyan száraz vagyok, mint egy partra vetett teknős.” A negyedik:
„Olyan száraz vagyok, mint egy partra vetett hód.” És így tovább. Panaszkodtak,
mert majd szomjan haltak.
Végül egy
varázslót küldtek Aglabemhez, hogy kérjen ő is vizet az emberek számára.
Aglabem azonban kinevette a varázslót is, és azt mondta, hogy szüksége van a vízre,
mert abban szeret heverészni.
Ekkor a
varázsló a szörnyeteg háta mögött álló hatalmas fát kidöntötte, de olyan
ügyesen, hogy az éppen ráesett Aglabemra, és agyonütötte.
Ebből a
fából hatalmas folyó lett, a kanadai Szent János folyó, a fa ágaiból pedig a
mellékfolyamok. A falevelekből a folyó torkolatánál tavacskák lettek. Amint
a víz elérte a falvakat, az indiánok beleugráltak, hogy igyanak. Azok az
indiánok, akik állathoz hasonlították magukat, állattá is változtak: hallá,
békává, teknőssé, hóddá. Azóta élnek ezek az állatok a vizekben.