Abban az
időben, mikor ama nehéz jobbágyvilág volt, az urasági erdő egy kis viskójában
éldegélt egy szegény ember. Őkelme volt abban az erdőben az őr. Egyszer az
uraság kiment az erdőbe. S úgy rémlett neki, mintha az erdőőr uradalmi engedély
nélkül fát adott volna valakinek. Emiatt úgy agyba-főbe verte, hogy halva
maradt ott. Rítt az erdőőr felesége, meg a három-négy év körüli fiacskája, s
kérlelte az uraságot, hogy ne verje tovább a szegény embert, hiszen nemhogy
fát, de még gallyat sem adott az senkinek sem az uraság parancsa nélkül. Hanem
az úr nem akart hinni neki. Miután halálba verte az erdőőrt, nekiesett a
feleségének is, és addig ütötte, amíg az is holtan terült el. A gyermekecskét
elkergette az erdőből, s azt mondta neki:
- Takarodj
innen, menj, ahová látsz. Tartsd el magad, ahogy tudod. Majd ha nagyra nőttél,
jöjj hozzám, s szolgáljál az apád helyén.
Elment hát a
szegény Alexandru – mivelhogy ez volt a neve -, koldulva ment házról házra,
faluból faluba, míg csak a Duna mellett egy halászhoz nem érkezett. Nem volt ez
a halász, Isten tudja, miféle gazdag ember, csak a halászatból éldegélt. De
mivel gyereke nem volt, Alexandrut örökbe fogadta. A halász kunyhójában élt a
gyermek, amíg nagyra nőtt, s ő is megtanulta a halászat mesterségét, öreg lett
ekkorra már a halász, s nem tudott többé halászni, de Alexandru becsületes
gyermek volt, szorgalmas ember lett, s annyit megkeresett, hogy abból ő is, az
öregember is s az öregasszony is nyugodtan megélhettek. Úgy adta azonban az
Úristen, hogy meghalt a halász is meg a felesége is. S Alexandru egymaga
maradt. Most már csak saját magának halászgatott. Azt lehetne hinni, hogy tán
varázslat esett, mert mióta az öreg halász elhunyt, majdnem hogy hal nélkül
maradt a Duna; megesett, hogy szegény fiú egész nap járt-kelt, s a hálója egy
fia halat sem fogott. Kiveti egyszer a hálóját a Dunába, nagy nekikeseredve, s
igen éhesen, de hozzá se ment a hálóhoz másnap délig. Odamegy akkor, s kihúzza
a hálót. Nem volt abban semmi más, csak egy márna, de igaz, hogy az nagyon szép
volt. No, kézbe veszi, s viszi a kalibába, hogy megtisztítsa s szénen megsüsse,
mivel az éhségtől már majdnem elalélt szegény. Hanem, amikor fel akarja
hasítani, kicsúszik a márna a kezéből, s amint a földre pottyan, abban a
nyomban olyan gyönyörűséges leányzóvá változott, mintha napsugárból szőtték
volna, s olyan szép ruhája volt, mint egy tündérnek: az inge fehér, mint a tej,
sárga, piros, kék selyemvirágokkal kihímezve, katrincája volt, mint a mi
leányainknak, virágos az is, szép mellrevalója volt, s a haja a hátára hullott.
- Ne
hasítsál fel, Alexandru - mondta a leány -, mert úgy rendelte az Úristen, hogy
én a te hitvestársad legyek.
- Hogy is
vágnálak én fel, mikor azt látom, hogy olyan ember vagy te is, mint én? -
mondta Alexandru. - Én bizony azt hittem, hogy te márna vagy.
- Én a vizek
tündére vagyok - felelte a leány -, s az Úristen rendeletére bújtam bele a te
hálódba, a te javadra s más emberek javára a feleségednek kell lennem.
- Köszönöm,
én Uram Istenem - szólalt meg újból Alexandru. - Mióta azt látom, hogy leány
vagy, elmúlt az éhségem, el a keserűségem is.
- No,
Alexandru, menjünk hát haza, oda, ahol te születtél!
- Jaj, én
kedvesem! Nem jó nekünk odamenni. Meglehet, hogy oda sem találnék. Kicsi voltam
én, mikor eljöttem onnan; de ha éppen oda is találnék, nem mennék jó szívvel,
mert hogy az az úr, akinél apám szolgált, olyan egy kegyetlen ember volt, hogy
apámat, anyámat megölte, csupáncsak azért, mert úgy rémlett neki, mintha az ő
erdejéből fát loptak volna el.
- Ne törődj
vele, Alexandru, jöjj, menjünk. Mert úgy lesz az, ahogy az Úristen rendeli.
És el is
mentek együtt abba az erdőbe, találtak is abban egy elhagyatott házikót, az a
kaliba volt az, amelyben Alexandru született. Az asszony gyorsan valami
vacsorafélét készített, vagyis hogy megsütötte azt a pár gombácskát, amit az
erdőben leltek - megvacsorázták, s miután elmondották az estvéli imádságukat,
lefeküdtek, és álomba szenderültek. Lefeküdtek, de bizony mindössze a csupasz
kemence padkájára, hiszen nem volt másféle ruhabélijük, csupáncsak a rajtuk
levő. Hanem - halljatok oda -, mikor reggel álmukból felserkentek, még
pompásabb kastélyban találták magukat, mint az urasági udvarház volt,
telisded-teli volt az mindenfélével, ami a megélhetéshez szükséges - volt
böjtös étel, nem böjtös is -, s ez a kastély éppen ott állott az erdőben, a
kaliba helyén. Megköszönték az Úristennek, s elkezdtek szertenézni a
kastélyban, s mikor elemózsiát találtak, ebédhez is telepedtek.
Az uraság
béresei minden áldott nap tízszer is kiszekereztek fáért ebbe az erdőbe, s
mivelhogy az erdő a faluhoz közel volt, még jó időben haza is érkeztek.
Kimentek az
erdőbe ezen a napon is, mikor áthajtottak azon a tisztáson, ahol a kalibának
kellett lennie, tátva maradt a szájuk a szépséges kastély láttán, amelyik
tegnapról mára keletkezett. S a béresek csak körbebámészkodtak a kastély
mellett mindaddig, amíg késő délután nem lett. Úgy elbámészkodtak, hogy csak
akkor jutott eszükbe, hogy milyen gazdájuk van nekik, megrakták erre gyorsan a
szekereket, ostorral hajtották az ökröket, hogy gyorsan hazaérjenek. Hanem
bizony mégis későn érkeztek haza, már jó vacsoraidőben. Az uraság egy
somfabottal várta őket a kapuban, s mikor melyik elhaladt mellette, olyat
húzott annak a hátára, mintha zsákot püfölt volna. Mikor a legutolsó béres is
a kapuhoz érkezett, megszólalt:
- Ne üss,
uram, minket hiába, nem mi vagyunk a hibásak érte, hogy így megkéstünk. Mert
halljad csak, az erdőben, ahol még tegnap - nem régebben - még csak az erdőőr
lakatlan kalibája állott, ma csodálatosabb kastélyt leltünk, mint a nagyságos
úré. S mi bizony úgy elbámultunk, úgy elcsodálkoztunk rajta, hogy nemcsak a
nagyságos úr parancsát felejtettük el, hanem még az evés sem jutott eszünkbe.
Pusztítson el bennünket az Isten, ha egy falatot is ettünk.
- Ugye -
mondotta az úr, visszafojtva a haragját. - No jó. Holnap reggel menj el, s hívd
ide azt a bitangot, aki az én tudtom nélkül házat merészelt építeni az én erdőmben.
Idehívd hozzám. Megértetted?
- Meg,
nagyságos úr!
És másnap a
béres elment az erdőbeli kastélyhoz, és meg is mondta a benne lakó embernek,
hogy a faluba hívják, a bojári udvarba.
- Hát most
mit tegyek, feleségem? - kérdezte Alexandru az asszonytól.
- Mit
tehetnél? Bizony el fogsz menni, mert én tudom, hogy a nagyságos úr nem fog
megenni téged.
És Alexandru
elment az urasághoz a faluba.
- Jó napot
adjon Isten, nagyságos uram.
- Neked is.
Mit keresel te itt? Miért jöttél?
- Azért
jöttem, nagyságos úr, mivel egy bérese azt mondotta, hogy nagyságos úr
ideparancsolt engem.
- Jól van!
Vagyis hogy te vagy az a gazember, aki az én erdőmben házat épített? Hogy merészeltél
te ilyesmit elkövetni?
- Bizony azt
éppen a nagyságos úr parancsolta volt nekem. Emlékezzék csak rá, mikor apámat,
anyámat megölte, mikor azt mondotta nekem, menjek amerre látok, s majd ha
megnövök, jöjjek vissza a nagyságos úr szolgálatába az apám helyére. No hát, én
ehhez tartottam magamat, abba a kalibába költöztem vissza tegnapelőtt a feleségemmel,
ahol születtem volt. Nem én vagyok a hibás benne, hanem az Úristen rendelte
úgy, hogy éjszaka az a kaliba egy pompás urasági házzá változzék.
- Menj, s
holnap reggelig a házadtól lefelé terjedő egész erdő legyen levágva. A tuskók
mind kiszedve, a helyük felszántva. Vesd be apró szemű kukoricával, a kukorica
reggelre érjék meg, s abból hozzál nekem apró szemű kukoricalisztet, hogy
puliszkát főzzenek belőle nekem ebédre. Megértetted?
- Ugyan,
hogy volna lehetséges ilyesmit véghezvinni, uram?
- Hallgass,
lódulj. S ha holnap reggel nem jössz ide úgy, ahogy megparancsoltam, nem ott
fog ülni a fejed, ahol most, hanem a lábaid elé tétetem.
Elindult
Alexandru haza nagy keservesen. Az asszonya várta a kiskapuban.
- No, ugyan
biz a, miért hívatott?
- Jaj, Uram
Istenem, meg akar ez gyilkolni bennünket is éppen úgy, ahogy apámat s anyámat
is megölte.
- Hogy,
ugyan biz a?
- Hát csak
úgy, kedvesem, hogy megparancsolta nekem, hogy holnap reggelig az egész erdőt,
ami a házunktól lennebb terül el, vágjam ki, szedjem ki a tuskókat, a helyét
szántsam fel, vessem be apró szemű kukoricával, a kukorica reggelig nőjön is
meg, érjen is meg, s én abból vigyek neki puliszkalisztet, hogy holnap abból
ebédeljen.
- Ne gyötörd
azért magadat, lelkem párom, úgy lesz az, ahogy az Úristen rendeli.
Mikor eljött
az este, megvacsoráztak, az Úristenhez fohászkodtak, és lefeküdtek. Reggel
aztán az asszony felköltötte az embert, és azt mondta neki:
- No, láss
hozzá, s vidd el az uraságnak az ebédrevaló puliszkalisztet.
Alexandru
fel is kelt, s ameddig a szem a hegyoldalon lefelé a ház alatt elláthatott,
ott, ahol tegnap az az óriási erdő terült el, most csupáncsak szépséges, apró
szemű, megérett kukoricás feküdt. Az átalvető egyik felébe szemeskukoricát, a
másikba apró szemű kukoricalisztet tett az asszony. Álmélkodott Alexandru,
megköszönte az Úristennek, s elment a faluba az urasághoz.
- Jó reggelt
adjon az Isten, nagyságos úr.
- Neked is,
Alexandru. No hát elhoztad az apró szemű kukoricalisztet?
- Hoztam,
uram. Egy átalvető lisztet, s egy átalvetőnyi szemet.
- És milyen
a vetés, ahol az erdő terült el?
- Szép,
nagyságos úr. Az Úristen megengedte, hogy éppen úgy teremjen, ahogy maga parancsolta.
- Jól van,
Alexandru, jól van. Most aztán holnap reggelig a házad felett levő erdőt mind
irtsad ki. A földet műveld meg, rajta a szőlőt kétszer kapáld meg, s aztán
reggelre onnan nekem érett szőlőt hozzál.
- Jaj,
nagyságos uram, hogy lehetne ilyesmit egy éjszaka művelni? Csak magával az
irtással sem végeznék egy esztendő alatt. Még akkor se, ha mellettem legalább
száz munkás volna. Aztán a szőlőskert, hiszen tudja azt a nagyságos úr, hogy
azzal három-négy év alatt is alig lehet annyira jutni, hogy teremjen!
- Hordd el
magad, bitang gazember! Ha holnap reggelig véghez nem viszed, amit neked
megparancsoltam, kitöröllek az élők sorából!
Megint igen
elkeseredetten bandukolt haza Alexandru, elmondta az asszonynak a földesúr
újabb parancsát.
- Egyet se
búsulj, Alexandru, mert az fog történni, amit az Úristen rendel.
S hát mikor
másnap reggel felkelt, a házától felfelé elterülő helyen egy olyan szépséges
szőlőskert keletkezett, hogy ember olyat a két látó szemével még sohasem
látott. Minden sorban érett szőlőfürtök, akkora szemekkel, mint egy-egy malac.
Alexandru újból megköszönte az Úristennek, leszedett egy kosárkára valót, hogy
a bojárnak vigye.
- No látod,
hogy végbe tudtad vinni! Csakhogy kutya disznó vagy, s a munkát kerülni akarod
- mondta a bojár, mikor meglátta, amint a szőlővel belépett.
- Nem én
bűnös ember tettem ezt, hanem az Úristen az ő felséges erejével - felelte
Alexandru.
Az úr pedig
így szólott:
- Bánom is
én, hogy kivel dolgoztál, kivel nem, elég, hogy a parancsomat teljesítetted.
Most aztán lódulj az istállóba. Vigyed a két bivalyt onnan a bikához, holnap
reggelre megelljen az a két bivalytehén. Ott legyen a borjú alattuk, fejd is
meg őket, hozz nekem kávéba való tejet a bivalyoktól. Érted?
- Érteni
értem, uram. De hogy lehetne ilyesmit művelni? Hiszen jól tudja azt a nagyságos
úr, hogy a bivaly tehén egy esztendeig vemhes.
- Fogd be a
szájadat, te bitang - mondta az úr -, s takarodj, de hamar, mert nincs
vesztegetni való időm. Ha nem jelentkezel reggelre, hogy megborjaztak a
bivalyok, tudod, hogy mi vár rád.
Nagy
szomorúan mendegélt haza Alexandru. Hajtotta maga előtt a bivalyteheneket. Az
asszony elébe sietett:
- Ejnye, tán
csak nem ajándékozott meg bennünket a bojár uraság ezekkel a bivalytehenekkel,
te Alexandru?
- Ó, én
Istenem, ez a bojár mégiscsak a fejünket veszi, te asszony.
- Ejnye, na!
Hát miért vagy ismét így nekikeseredve?
- Hogyan
lennék. Hallgass ide: vigyem el ezeket a meddő bivaly teheneket a bikákhoz. De
reggelig ezek meg is elljenek, s tejet is vigyek tőlük, bivalytejet a
kávéjának. Tiszta lehetetlenség ez!
- Ne szólj
így, kedves párom, mert úgy lesz az, ahogy az Úristen rendeli. Jöjj, ebédelj
meg, pihenj le egy kicsit, aztán majd elviszed a teheneket a bikához. Aztán meg
mindent a fölséges Úristen akaratára bízunk.
Szegény
Alexandru megebédelt, elemózsiát tarisznyált, s elhajtotta a teheneket a
bikához éppen a harmadik faluba, mert közelebb nem volt bika, s vacsoraidő
tájban érkezett haza. Falt valamit estebédre, s amilyen fáradt volt, úgy aludt
virradatig, mint a zsák. Akkor az asszony felébresztette:
- Kelj fel,
Alexandru, menj a bivalytehenekkel az udvarra, mert a nagyságos úr felkel, s a
kávéjához kell a tej neki.
Alexandru
felkelt, s kiment az istállóba. S hát, a bivalytehenek megellettek, két szép
kicsi borjú volt alattuk, feketék, mint két ördögfióka, az anyjuk tőgye meg
tele tejjel. Megköszönte Alexandru az Úristennek, behajtotta a teheneket a
faluba, a bojár udvarára. Nagy hosszú pipájával a tornácon ült éppen az úr.
- Itt vagy,
Alexandru?
- Én itt,
nagyságos úr.
- Na látod,
hogy nem is volt olyan nehéz az a parancsolat, amit néked adtam. Tudtam én,
hogy félelmedben készségesen teljesíted te az én parancsaimat. No, most még
csak egy parancsot adok neked. Ha ezt is teljesíted, békében hagylak. De ha
nem, úgy kitekerem a nyakadat, mint egy csirkének.
- Hát mit
kell még megtennem, nagyságos uram?
- Hozd el az
Úristent ide ebédre hozzám, hallod? Ebédre hozd el nekem. Tovább ne is
tétovázz, hordd el magadat. Addig a híredet se halljam, míg ide nem hoztad az
Úristent.
- Hogy
gondolhatnék én, szegény bűnös ember, ilyesmire?
- Hallgass,
pusztulj!
Soha még így
el nem szomorodott Alexandru, s ment hazafelé. A felesége éppen egy szépséges
kicsi fiúcskát szült neki, de olyan szépet, hogy a császár gyermeke sem volt
annál különb. Mikor meglátta nagy búbánatosan Alexandrut, megkérdezte tőle:
- Ismét el
vagy keseredve, Alexandru?
- Jaj, hogy
is ne volnék. Hallgass csak ide, feleség: mikor már azt hittem, hogy azokat az
emberfeletti követeléseit abbahagyja, mikor már megköszöntem az Úristennek,
hogy megsegített, s a bojár minden parancsát teljesíthettem, még kegyetlenebb
paranccsal állott elé.
- Miféle
paranccsal?
- Jaj,
Uramisten, jaj, lelkem feleségem! Még attól is reszketek, hogy csak rágondoljak
ennek a pogány uraságnak őrült parancsolatjára: azt mondta, hogy az Úristent
hozzá, ahhoz a pogányhoz vigyem el ebédre!
- Hát bizony
színigaz, hogy ez nagy dolog, Alexandru. De azért ne emésszed magad szerfelett.
Jó gondviselő az Úristen, majd eligazítja. Te csak láss neki, faljál valamit.
Végy elemózsiát magadhoz, keljél útra, s mindaddig menj, míg valahol az
Úristennel nem találkozol. Mondjad el neki, hogy mit parancsolt a bojár. A
mennyeknek ura sokkal könyörületesebb, mint ezek a földi uraságok.
Így is tett
Alexandru: evett, amit evett, elemózsiát vett magához, kapta a vándorbotot, s
neki az útnak. Addig ment, mendegélt, míg egy nagy folyóhoz nem érkezett. Át is
kelt volna rajta készséggel, de nem volt azon sem híd, sem csónak - nem mert
átúszni rajta, mivelhogy a víz igen széles vala. Gondolkodóba esett, hogy ugyan
mit tegyen. Ekkor a víz megkérdezte tőle:
- Miért
állsz itt, te ember?
- Én azért -
felelte -, mivel a túloldalra kéne mennem, s nincs itt se híd, se csónak, s
úszva félek nekivágni.
- S ugyan
hová mégy, te ember?
- Én oda, s
addig, amíg rá nem találok a fölséges Úristenre. Mert nagy dolgot kell neki mondanom.
- Na, akkor
én átalviszlek. De kérdezzed meg az Istent, miért nincsen bennem se hal, se
béka, se semmiféle élőlény.
- Na, én meg
is fogom kérdezni.
Akkor a
folyó egybe kétfelé nyílt, s Alexandru a víz közepén úgy átalment, mintha egy
kukoricás ösvényen menne.
Átért a
túlsó partra, s ment folyton s mindaddig, míg egy nagy mezőre talált, ahol a fű
derékig ért. Volt ott egy nagy, hatalmas marhacsorda. De olyan soványak voltak
azok, hogy a bőr lötyögött a csontjukon, csak úgy támolyogtak a gyengeségtől.
Elámult Alexandru igen erősen ezek láttán, hogy lehessen az, hogy ezek a nagy
ökrök ilyen jó nagy legelőn a soványságtól majd leesnek a lábukról.
Hanem azért
csak ment tovább, míg csak egy nagy, homokos mezőhöz nem ért. Azon a mezőn csak
itt-ott volt egy-egy fűszál, s ott aprócska ökrökből álló csordát látott. Hanem
azok az ökrök szépek, kövérek voltak, olyanok, hogy azt hitte volna az ember,
majd szétrepednek a kövérségtől.
No, ezen a
látványon még jobban elcsodálkozott Alexandru, de azért tovább ment, míg csak
egy nagy erdőbe nem érkezett. Rengeteg gyümölcs s vetés volt ott, s a fákon
hatalmas madarak rikoltoztak, ahogy a torkukon kifért:
- Jaj
nekünk, jaj nekünk! Rosszat értünk, rosszat érünk, rosszat fogunk érni! -
Mivelhogy ezek a madarak éhségükben rikoltoztak.
Alexandru
továbbment, és egy bozótos részre érkezett, ahol csak legfennebb itt-ott
termett egy-egy mogyoró. Ott bezzeg ezer és ezer madár csiripelte, énekelte: -
Jó dolgunk volt, most is jó van, még jobb sorsot érünk ezután. Mert jóllaktunk!
Elcsodálkozott