Zsuzsika
csöndeskén sírdogált. Mikor jön már az anyukája?
- Már megint
az egereket itatod - mondta neki Murmura néni. - Micsoda egy kölök vagy te!?
Legjobb lenne, ha elvinne a zöld lific, az ilyen sírós gyerekeket eszik
reggelire. Ha bőgsz, szólok neki!
Jaj, a zöld
lific! A zöld lificnek zöld az orra, zöld a keze, zöld kezén zöld karom, zöldek
a hegyes fogai, s mint a viharos, zöld tenger, úgy lobog a zöld haja, s zöld az
óriás zsákja is, amibe a Zsuzsikákat rakja.
Zsuzsika
abbahagyta a sírdogálást. Jaj, de félt. Ült összeszorított szájjal. Mikor jön
már az anyukája?
- Mit ülsz
ott, mint egy fatuskó? - mordult rá Murmura bácsi. - Az ilyen fatuskó
gyerekeket mind elviszi a konkó. Mars ki az udvarra, mert szólok a konkónak!
Jaj, a
konkó! Hallod, hogy duhog? Bumm-bumm! Zuhog-buhog. A föld alatt? Vagy a
padláson? Bumm-bumm, a konkó. Akkora a keze, mint egy péklapát, a lába, mint
egy halászladik. Jaj, a hóna alá kap, jaj, elvisz.
Kiszaladt
Zsuzsika az udvarra, sírni se mert, ülni se mert. Mikor jön már az anyukája?
- Mindig láb
alatt vagy - horkantott egyet kinn az udvaron Burbura néni. - Sose hagyod az
embert nyugton. De majd jön a mumus, és elvisz. Zutty, bele a fekete zsákjába,
ott aztán majd lábatlankodhatsz.
Jaj, a
mumus! Fekete, kerek feje van a mumusnak, szőrös mancsa, a füle hegyes. A
zsákja szurokszagú. Hű, de sötét lehet a zsákjában!
Zsuzsika
átszaladt a szomszéd kertbe, fölmászott a cseresznyefára. Mikor jön már az
anyukája?
Kár, hogy
még nem érik a cseresznye, de legalább itt nem lesz senkinek láb alatt.
Nana! Már
ordít is Burbura bácsi. Micsinász ott, te! Letördeled a fám ágait! Hogy vinne
el a bákász! Majd szólok a bákásznak, hogy vigyen el, az szereti az ilyen
ágtördelő rosszcsontokat.
Jaj, a
bákász! Fekete, loboncos. Három lába van, olyan, mint egy kutya, de mégse
kutya, hanem bákász. Csattogtatja a fogát, viszi a Zsuzsikákat. Gyorsan le a
fáról, gyorsan be a házba, a legbelső szobába, ott is a nagy karosszék mögé,
hogy senki se lássa. Mikor jön már az anyukája?
És akkor,
kipp-kopp, valaki ott motozott a szobában. Jaj, nagyon összeszorult Zsuzsika
szíve. S akkor az a valaki vékony, sírós hangon megszólalt:
- Segítség!
- Ki az? -
suttogta Zsuzsika.
A fotel lába
mögül előóvakodott egy szurokfekete, macskaforma lény.
- Én vagyok
- mondta.
- Jaj, de
helyes kis cica vagy - örvendett Zsuzsika.
Ami igaz,
igaz, a macskaforma lénynek helyes, kerek feje volt, bájos, hegyes fülecskéje,
és nagy, szomorú szeme.
- Nem vagyok
cica - mondta mélabúsan, és még mélabúsabban folytatta:
- Segítség!
Zsuzsika
önkéntelenül megsimogatta a macskaforma lény selymes fejebúbját.
- Hát akkor
ki vagy, és miért kiabálsz segítségért?
-
Megmondhatom, ki vagyok, de ugye nem fogsz halálra rémülni tőlem?
- Tőled, te
kis butus? - nevetett Zsuzsika.
A
szurokfekete lény suttogóra fogta.
- Én vagyok
a mumus.
- Jaj, de
aranyos - örvendett Zsuzsika.
- És azért
kiáltozok segítség után, hogy segíts.
- Mindenben
nagyon szívesen segítek neked. Mi a baj?
- Bömböl a
barátom. Bömböl bújában.
- Mi a nagy
bánata?
- Gyere,
majd elmondja maga.
A mumus
kézen fogta Zsuzsikát, és átosontak a másik szobába. Már az ajtóból hallani
lehetett a bömbölést: Böm-böm-böm.
A barna
komód tetején egy zöld emberke ült, zöld volt a haja, zöld a szeme, még a
kisujja körme hegye is zöld volt. Ő bömbölt nagy zöld bömböléssel, zöld
szeméből zöld könnyek patakja áradt, megzöldítette Murmura néni szép, cifra
szőnyegét.
- Jaj, ha
ezt Murmura néni meglátja, elvitet a zöld lificcel - sóhajtott Zsuzsika.
- Még hogy a
zöld lificcel!? - óbégatott a zöldhajú -, hiszen az én vagyok!
Zsuzsika
boldogan összecsapta a tenyerét.
-
Üdvözöllek, kedves zöld lific!
- Tényleg
kedves vagyok? - kérdezte gyanakodva a zöld lific.
- De még mennyire
- mondta Zsuzsika.
- Nem félsz
tőlem?
- Már hogy
félnék egy ilyen kedves mukitól! Sőt, akármi a bajod, nagyon szívesen segítek,
ha tudok.
- Már
segítettél - mondta a zöld lific, és kidörgölte a szeméből a könnyeket. - Az
nekem aranyat ér, ha nem félsz tőlem. Azért bömböltem, mert velem ijesztgetik a
gyerekeket. Pedig én vigasztalni szeretném őket. Hogy azt mondják az emberek a
síró gyerekeknek: Na, ne itasd az egereket, mindjárt jön a zöld lific, és
megvigasztal.
- Na, még
ilyet! A végén még a konkóról meg a bákászról is kiderül...
- Jaj! -
hallatszott ekkor egy kétségbeesett hang. - Jaj! - egy másik hang.
- Hát ezek?
- Az egyik
jaj a konkó, a másik jaj a bákász.
- Jaj, de
félek - szeppent meg Zsuzsika. - Mért jajgatnak?
- Félnek
tőled.
- Tőlem? -
álmélkodott Zsuzsika.
- Na, ugye,
látjátok - mondta a mumus az asztal alá -, tudtam én, hogy Zsuzsikától nem kell
félni. Gyertek csak elő.
Az asztal
alól előmasírozott a konkó és a bákász. Igaz, a konkónak a szokásosnál egy
kicsit nagyobb lába volt - bumm-bummozott minden lépésnél, de azért nagyon
helyre legény volt. A bákászról nem is beszélve, mert az meg olyan volt, mint
egy pulikölyök. Három láb ide, három láb oda. Bemutatkoztak Zsuzsikának. Ő meg
táncra perdült örömében. Táncra perdült a mumus, a konkó, a bákász és a zöld
lific is. Nagy volt az öröm. Mire - dömm - az ajtó. Dömm-dömm - jött Murmura
néni.
- Gyorsan
bújjunk el!
- Hol van
már megint ez a lány - dübörgött Murmura néni -, most már aztán nincs kegyelem,
elvitetem a zöld lificcel!
Még hogy a zöld
lificcel! Pukkadoztak a visszafojtott nevetéstől. Még szerencse, hogy Murmura
néni kiment, kitörhetett belőlük a harsogó hahota. Hihihi-hahaha! Zsuzsika
boldogan magához ölelte új barátait.
- Alig várom
már, hogy jöjjön az anyukám - mondta -, hogy megmutassalak neki benneteket.