Éppen mély
álomból ébredtem. Tudjátok, amikor az ember olyan kótyagos, azt se tudja, hogy
reggel-e, este-e, Alsóküsmödön van-e, vagy Szekeresbogáncson. A világ már kezd
összeállni a szemem előtt, bokrok, füvek, fák, az ég átdereng a
levélrengetegen... de mi az a vörös ott. Hú, milyen vörös, és benne két égőzöld
csillag. De hát akkor én Alsóküsmödön vagyok, és reggel van, és ez a vörös nem
más, mint a zöld szemű rém, a rémszemű róka. Na, minden izmom megfeszül, már
ugranék is, hogy fussak, mint a szélvész, de akkor alázatosan, behízelgő hangon
megszólal a róka.
- Felséges
úr, bocsáss meg a zavarásért, de senki más, csak te segíthetsz rajtam.
Azért
óvatosan hátrálok egy centit. Kettőt.
Mi az, hogy
felséges úr?
A vörösséges
meg folytatja.
- A te
félelmetes fogsorodtól retteg minden állat, neked csak egy intésedbe kerül,
hogy megszűnjék a mostani fejetlenség az erdőn.
Még hogy
félelmetes fogsor? Miféle félelmetes fogsor? Azért egy kicsit összecsikorítom a
fogam. Ki tudja? Igaz is, rendesen csikordul.
- De nem is
kell felvillantanod a fogadat - folytatja a róka -, elég csak megrázintani
hatalmas és királyi sörényedet, máris behúzott farokkal menekül valamennyi
rendetlenkedő.
Királyi
sörény? Hogyhogy királyi sörény? Hátrabandzsítok a nyakam felé, de hiába, ki
láthatja a saját háta közepét? Azért, figyeled, mintha valami súlyos lengene a
nyakam körül. Aha. Lehet, hogy sörény... De hiszen akkor én... Lehetséges?
- Sőt -
folytatja a róka -, ha méltóságodon alulinak tartod sörényed megrázintását,
felséges bojtos farkad egyetlen mozdulata is elegendő.
Az ám, a
bojtos farkam! Na, meg is suhintom. Most suhant vagy nem suhant? Apró mocorgást
érzek ott hátul. Lehet, hogy ez a suhanás? Mindenesetre nem akárki vagyok, az
egyszer biztos. De hogyhogy eddig...
- A füledbe
súgnám a panaszomat - mondja a róka -, mert hangosan nem merem elmondani, de nagyon félek a karmaidtól. Ha megígéred, hogy
nem bántasz, közelebb merek menni hozzád.
- Nem
bántlak - mondom, és megköszörülöm közben a torkom, mert a hangom azért egy
kicsit vékonylom, és még egyszer mondom, megfeszített torokkal, öblögetve, de
bizony így sem valami félelmetes, a vörösség meg már jön, közeledik, egy gyors
pillantást azért vetek a félelmetes karmaimra, hadd lássalak, te félelmetes
karom, a róka meg már tátja a száját, talán súgni akar, vagy valami mást... De
hát ez nyúlkarom... Fölordítok.
- Nyúl
vagyok! Nyúl vagyok!
És máris
futok, mint a nyúl. A róka fogsora összekattan, de csak a semmit harapja.
Futok, a
lábam sem éri a földet.
A nagy
vörösség egy darabig liheg utánam, de csinálok néhány váratlan kanyart, és
lemarad, mint a borravaló.
Még hogy
sörény, karom, bojtos farok, félelmetes fogsor!? Ó, te balgatag, te félküllős,
te lüttyő, te dinnye! Most aztán majdnem megettek.