Egy jámbor
életű ember minden alkalommal, amikor elindult a mezőre, s amikor onnan
hazatért, istenhez imádkozott.
Azt mondja
neki egyszer a felesége:
-
Férjecském, imáidban miért nem kéred az istent, hogy mentsen meg a feleség
furfangjától?
- Még csak
az hiányzik! Hát miért kellene nekem a feleségtől való félelmemben imádkoznom!
Amikor ezt
hallotta az asszony, elhatározta, hogy móresre tanítja az urát s megtréfálja.
Vásárolt néhány halat, bekötötte őket egy kendőbe, s az ebéddel együtt kivitte
a mezőre. Az alatt az idő alatt, amíg a férje fogta az ételt, és a forráshoz
ment, hogy megebédeljen, ő a halakat egyenként lopva bekaparta a földbe. Ezt így
elrendezte, majd összeszedte az edényeket és hazatért.
Az ember
nekilátott a szántásnak, s egyszer csak látja, hogy a kifordított földből halak
kerülnek elő. Összeszedte a halakat, este hazavitte, s elmesélte a
feleségének, hogyan szántotta ki őket a földből, és kifejezte csodálatát is,
hogy az isten még a földben is képes megteremteni a halakat. Az ember meghagyta
az asszonynak: főzze meg őket, hogy másnapra legyen belőlük ebédje kint a
mezőn. Az asszony megfőzte a halakat, de meg is ette, s az urának ki a mezőre
csupán egy kis levest vitt.
- Hát a
halak hol vannak? - kérdi az ember.
- Miféle
halakról beszélsz?
- Azokról,
amiket a földből szedtem ki.
- Igazán, te
megzavarodtál. Semmiféle halakat nem hoztál haza, és én színüket sem láttam.
Az embert
erre elöntötte a méreg, fogott egy botot, és rá akart támadni az asszonyra, de
az kiabálni kezdett, és segítségül hívta a mezőn dolgozó szomszéd parasztokat.
- Engedjetek
- kiabált a férj -, hadd tanítsam meg ezt a semmiházit! Megette a halaimat, és
még ő mondja rám, hogy megzavarodtam.
A segítségre
jött parasztok kérdezgették az asszonyt, hogy miféle halakról van szó?
- Kérlek
benneteket - felelt az asszony -, kötözzétek meg, ez teljesen megbolondult, és
agyon akar engem csapni. Legjobb lesz, ha őt magát kérdezitek meg, miféle
halakról beszél!
- Azokról a
halakról beszélek, amiket itt a mezőn szedtem ki a földből - felelt a férj.
- Ó, te
szegény szerencsétlen asszony! Igazad van, csakugyan elvesztette az eszét -
állapították meg az egybegyűltek, és azt hívén, hogy a paraszt bolond,
megkötözték a kezét, hazavitték, s ott egy oszlophoz kötötték.
Mikor az emberek szétszéledtek, és az asszony négyszemközt maradt az
urával, azt mondta neki:
- No, mi az,
még mindig nem félsz az asszonyi furfangtól? Tudd meg, hogy ez még a legkevesebb,
ami veled történhetett volna!
- Szépen
kérlek, feleség, az isten nevére - esedezett a férj -, bontsd ki a kötelet, és
szabadíts meg ebből a bajból. Fogadom, hogy a mindennapi imámban elsősorban
azért fogok könyörögni: mentsen meg az ég az asszonyi furfangtól.