Egyszer
volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt is, nem is, de
csak mégis meg kellett annak esni, volt egy fiatal herceg, annak volt egy húga,
de olyan szép, hogy szem nem látott, fül nem hallott még olyat. A homlokán nap
volt, a mellén hold, a két orcáján meg két gyönyörű csillag, a szép aranyhaja a
sarkát érte, ha ki volt bontva, mikor járkált, aranyfolyosó folyt utána, ha
sírt, aranykönyű hullott a szeméből.
A herceg
sokszor órahosszát elgyönyörködött benne, hogy milyen szép; ebből aztán az
lett, hogy addig-addig gyönyörködött, míg bele nem szeretett. Márpedig hiába
szeretett bele, mert testvér testvért csakugyan nem vehet el, így hát a herceg
azt gondolta ki, hogy lefestette magának egy nagy táblára, azt a nyakába
akasztotta, elindult, hogy addig megy, míg egy olyan szép leányra nem akad,
akkor aztán azt elveszi feleségül, de míg nem talál, mindig bujdosik.
Ment aztán,
mendegélt hetedhét ország ellen, egyszer beért egy királyi városba. Nagyon el
volt fáradva, meglátott egy palota előtt egy kőpadot, arra leült pihenni. Az a
palota pedig a királyé volt, akkor is ott nézett ki a király az ablakon,
meglátta a szép képpel a herceget, azt gondolta, valami képáruló, gondolta,
hogy megveszi tőle, leküldte érte az inasát, felhívatta. Felment a herceg; a
király kérdezte tőle, hogy miféle kép az. A herceg elbeszélte, hogy az az ő
testvérje, hogy most azért vándorol, hogy annak párját találjon, de még eddig
bizon hiába volt minden fáradozása.
A király -
aki még maga is csak legény volt -, amint meghallotta, hogy van olyan élő
teremtmény az ég alatt, mint az a kép, mindjárt elhatározta, hogy ő azt veszi
el, akár törik, akár szakad, ha fél országába kerül is. Meg is mondta a
hercegnek is, hogy mit határozott magában, kérte mennyre-földre, hogy ne menjen
most tovább, vezesse vissza őt a maga országába, azután majd elmehet - nem
bánja - feleséget keresni. Hajlott a herceg a jó szóra, visszament a királlyal.
Mikor a palotájához értek, akkor is ott sétált a gyönyörű kisasszony a kertben,
az aranyfolyosó mindenütt folyt utána, amerre járt. A király, amint meglátta,
még jobban beleszeretett, odament hozzá, elmondta neki, hogy mi járatban van,
elmondta, hogy még akkor megszerette, mikor csak festve látta. A
hercegkisasszony is nagyon megszerette a szép királyfit, mert az is olyan szép
volt, hogy ritkította párját, rá is állott az ajánlatra, mindjárt gyűrűt
váltottak; azután még egy darabig együtt mulattak, akkor a király elbúcsúzott,
elment; marasztalta ugyan a herceg is, a kisasszony meg még jobban, de ő azt
mondta, hogy már csak elmegy, elkészül a lakodalomra, meg násznépet is hoz:
„Mert úgy már csak mégse esküdhetünk össze, mint két sátoros cigány, hogy
lakodalmunk sem legyen.”
Elment hát a
király haza, megtette a nagy készületeket a lakodalomra. Volt neki egy vén boszorkány
édesanyja, akiről mind a világ azt tartotta, hogy minden éjjel a Szent Gellért
hegyére jár, de el is lehetett hinni, mert olyan vén volt, hogy tán a Mátra
talyicskázását is megérte, amellett álnok, istentelen volt még a fiához is. Ez
a gonosz vénasszony mikor meghallotta, hogy a fia megházasodott, nagyon
megharagudott érte, mert volt neki egy szobaleánya, aki tudott rá valamit,
annak ígérte meg, hogy ha el nem árulja, elveteti fiával. Most hát azon ijedt
meg nagyon, hogy a szobaleány megharagszik, besúgja a gonoszságát, akkor pedig
vége neki, hanem mégis lekenyerezte a leányt, hogy ne szóljon senkinek, majd fordít
ő egyet a dolgon.
Mikor aztán
menni akart a fia a menyasszonyáért, mondta neki, hogy ő is elmegy, majd a maga
hintójában hozza haza. A király meg megköszönte neki, hogy öreg létére az ő
kedvéért olyan nagy útra szánja a fejét, hej, pedig ha tudta volna, hogy mi
szándékkal indul el az anyja, majd másképp köszönte volna meg!
Elindultak
hát szép békességben, el is értek a herceg országába, ott a fiatal pár
megesküdött, olyan lakodalmat csaptak, hogy hét országra szólott. A királynak
olyan jó kedve volt, hogy madarat lehetett volna vele fogatni; a feleségét úgy
szerette, hogy még a helyét is megfújta, ahová leült.
Mikor vége
volt a lakodalomnak, elindultak hazafelé. A menyasszony a vén királyné hintójában
ült a vén királynéval meg a szobaleányával, a herceg, a király és a többi
lakodalmas legények pedig a hintó körül lovagoltak. Mikor már jó messze
haladtak, egyszer visszakiáltott a király a feleségének:
- Jól
betakarózz, kincsem, magadra vigyázz, meg ne fázz!
Hallotta a
szép menyasszony, hogy mondott valamit az ura, de nem értette, hogy mit.
Kérdezi az anyósától:
- Mit
mondott az uram?
- Azt, hogy
vágjuk le a hajadat tőből.
Kért,
könyörgött szegény, hogy ne tosszák meg attól a szép hajától sírt, hogy csak
úgy peregtek le az aranykönyűk az arcán, de nem használt semmi a vén gonosz
királynénak, bizony levágta az.
Megint
mentek egy darabig, megint eszébe jutott a királynak, hogy a felesége vajon nem
hűl-e meg.
Megint
visszakiáltott:
- Jól
betakarózz, kincsem, magadra vigyázz, meg ne fázz!
Megint nem
értette a menyasszony, megint megkérdezte a napától:
- Hát most
mit mondott az uram?
- Azt
mondta, hogy vágjuk le a két kezed könyökig.
Sírt-rítt a
szegény hercegkisasszony, könyörgött, hogy ne tegyék nyomorékká, de nem
használt semmit; levágták mind a két karját.
Megint
mentek egy darabig; a király elkezdett beszélgetni az országos dolgokról, abba
nagyon belemerült, nem akarta félbehagyni, hogy a feleségéhez menjen, hej,
pedig ha csak sejtette volna is, hogy milyen kegyetlenséget visznek rajta
végbe, odament volna, ha az egész országa égett volna is. De így megint csak
messziről kiáltott vissza:
- Jól
betakarózz, kincsem, magadra vigyázz, meg ne fázz!
Megint nem
értette a menyasszony, megint a napától kérdezte:
- Hát most
mit mondott az a kegyetlen ember?
- Azt, hogy
ássuk ki mind a két szemed!
Már nem is
tudta magát védelmezni, nem volt keze, csak könyörgött, hogy ne fosszák meg a
szeme világától is, olyan szépen rimánkodott, hogy még a pogány is megszánta
volna, csak az a pogánynál is pogányabb vénasszony nem szánta meg, nem
sajnálkozott rajta, kiásatta mind a két szemét.
Míg a szemét
ki nem ásták, legalább sírhatott a boldogtalan menyasszony, sírt is annyit,
hogy a hintó aljából marokkal lehetett szedni az aranygyöngyöt, de hogy a
szemét kiásták, még csak az se volt, amivel sírjon, csak jajgatott nagy
keservesen, hogy más embernek a szíve szakadt volna meg rajta, de az a vén
boszorkány tán még örült neki.
Egyszer,
mikor egy nagy folyóvízen, egy hídon mentek keresztül, megint hátraszólt a
király:
- Jól
betakarózz, kincsem, szívemnek fele, magadra vigyázz, meg ne fázz, mindjárt
otthon leszünk már!
Megint nem
értette, megint megkérdezte a napától:
- Hát most
mit mondhatott még a király?
- Azt
mondta, hogy lökjünk bele ebbe a vízbe.
A
boldogtalan menyasszony még megörült neki, hiszen minek is már annak az élet,
aki vak is, béna is, még koldulni se tud már az olyan! Csak azon könyörgött
még, hogy azt engedjék meg, hogy a bátyjától búcsúzhasson el, de azt se
engedték meg, hanem irgalom nélkül belelökték a vízbe, ahol legmélyebb volt.
Akkor a vén
égetnivaló a levágott aranyhajat felrakta a szobaleány fejére, mintha azé
volna, a hercegkisasszony ruháját arra húzta rá, a szép gyöngyöket,
karpereceket a karjára biggyesztette, de hiába, rárakhatta volna arra a világ
minden aranyát, ezüstjét, mégiscsak csúnya maradt volna az.
Mikor
hazaértek, lepattant a király a lováról, szaladt, hogy a feleségét levegye a
hintóból, hát amint meglátta, hogy mint megcsúnyult, hogy csak a ruhája olyan,
mint eddig volt, mintha csak pofon vágták volna, úgy eloldalgott onnan.
Leszállott aztán a menyasszony, megindult a palota felé, hát nem folyt utána
aranyfolyosó, nincs is nap a homlokán, hold a mellén, két csillag a két
orcáján, hisz csak olyan ez, mint más közönséges asszony, még azok közt is a csúnyák
közül való. A herceg hiába mondta, hogy az nem az ő testvére, hogy a beszédje
se olyan, hiába fogta kérdőre a vén királynét is, még neki állott feljebb, hogy
hogy meri őt vádolni! A király meg se hallott, se látott, mert hiába, csak úgy
van az, akit az Isten meg akar verni, az eszét veszi el; az is vak volt-süket
volt, mert nem hallgatott a herceg beszédjére, nem látta meg, hogy az nem az ő
menyasszonya, nem gondolta meg, hogy fonnyadt kórót is lehet a szép virág
helyére, szép pohárba tenni, csúnya szolgálóra is rá lehet a szép menyasszony
ruháját adni. Itt hiába beszélt a herceg, megfogták, megláncolták, levetették
egy sötét tömlöc fenekére, kígyók-békák közé hadd rothadjon ott, hadd egyék meg
a csúszó-mászó férgek, amiért a királyt úgy rá merte szedni.
Örült a vén
királyné, mikor a herceget elhurcolták, mert így nem félhetett, hogy kitudódjon
a gonoszsága. „A fiam meg - gondolta magában - majd csak hozzátörődik a
feleségéhez, sohase tudja meg, hogy ez volt a szobaleány.” Hej, pedig a
királynak nem kellett az új feleség, se testének, se lelkének, vele élt ugyan,
mert hitet mondott rá, azt pedig nem akarta megszegni, de azért nem volt
felesége, mert soha meg nem csókolta, soha hozzá nem nyúlt, éjszaka is mindig
kettőjök közé fektette a kardját.
A nyomorékká
lett hercegkisasszonyt pedig vitte a víz szép csendesen lefelé. Egy öreg halász
éppen ottan körül halászgatott, egyszer érzi, hogy valami nagyot ránt a
hálóján, megörült neki, hogy valami nagy hal akadt bele, húzza ki sebesen, hát
egy emberformát lát benne, de vakon is, bénán is. Jószívű ember volt az öreg
halász, megszánta a szegény szerencsétlent, kihúzta a vízből, hazavitte a
kunyhójába, vetett neki fűből jó puha ágyat, addig élesztgette mindenféle
módon, míg lassankint életre jött, de még azután is soká beszélt félre, sírt,
jajgatott, könyörgött álmában a vén királynénak: „Jaj, ne vágják le a karom...
Ne szúrják ki a szemem... Ártatlan vagyok én, nem tettem én semmi rosszat!” Az
öreg halász tán maga se tudta volna megmondani, hogy mikor sírt utoljára, de
már erre úgy zokogott, mint a gyermek, biztatta a hercegkisasszonyt, hogy ne
féljen, nem bántja senki; addig-addig biztatgatta, míg utoljára eszére jött.
Tudakolta, hogy hol van, az öreg halász megmondta neki, megígérte, hogy ezután
ő lesz az ő ápolója; a kisasszony elbeszélte az egész élete történetét, hogy
ismerte meg a király, hogy indultak útnak, hogy tették nyomorékká, hogy
vetették a vízbe, mindent, mindent, ami csak vele történt. Az öreg halász még
jobban megsajnálta, megígérte neki, hogy ha meggyógyul, hazaviszi a hazájába.
Ettől fogva
aztán szorgalmasan ápolgatta a halász, éjjel-nappal mindig mellette volt, de
gyógyult is a hercegkisasszony szemlátomást, napról napra mindig jobban lett.
Már a haja is megnőtt jó nagyra, csak a keze és a szeme nem gyógyult, hanem
bízott a jóistenben, hogy majd csak meggyógyítja azt is.
Egyszer
beküldte az öreg halászt abba a városba - mert közel volt hozzájok -, ahol a király
lakott; hogy tudja meg, megházasodott-e a király, és hogy mi történt a
bátyjával, mert ő nem is gondolta, hogy a vén királyné gonoszsága volt az, nem
pedig a királyé. Elment az öreg halász, megtudott mindent, ami történt.
Hazament nagy búsan, elbeszélte, hogy miket hallott, elmondta azt is, hogy a
bátyja most is a tömlöcben kínlódik.
Elszomorodott
nagyon a hercegkisasszony, sajnálta a bátyját, hogy ártatlanul szenved, de az
öreg halász bíztatta, hogy majd jóra fordul ez még, majd kiderít még az Isten mindent.
Egyszer
érezte a hercegkisasszony, hogy mozog valami a fejében, mondja az öreg
halásznak, hogy keressen benne, régen nem füsülködött már. Nézi a halász a
fejét, hát talál négy kis aranybogárkát, megörült neki, megfogta, kérdezte,
hogy mit csináljon vele. A hercegkisasszony mondta neki, hogy vigye be a
városba a királynéhoz, mutassa meg neki, de ha meg akarja venni, semmiért
másért oda ne adja, csak két kezet kérjen érte, ha nem tudnak adni, hozza
vissza. Bement a halász a városba, elment a királyi palotába, felvezettette
magát az öreg királynéhoz, megmutatta neki a bogarakat, kínálta, hogy vegye
meg.
- Hát
mennyiért adná kend? - kérdi a királyné.
- Pénzért
semennyiért, felséges királyasszony, hanem két asszonyi kézért odaadom, azt
kerítsen felséged.
Megharagudott
a vén királyné, hogy mi bolond beszéd az. Hol vegyen ő két asszonyi kezet?
Magáét csak nem vághatja le! Már majd kihajíttatta a halászt, hanem éppen
akkort ment be a fiatal királyné. Ez, amint megtudta, hogy miről van szó,
mindjárt eszébe jutott, hogy a hercegkisasszony két levágott keze ott hányódik
vetődik a kamrában a lom közt; mindjárt szaladt érte, megkereste, odaadta a
halásznak.
Megörült
neki az öreg halász, szaladt vele, amint csak bírt, haza; otthon a
hercegkisasszony még jobban megörült, mindjárt a maga helyére illesztették mind
a két kezet, megkenték valami forrasztó fűvel, úgy odaragadt, mintha sohase
lett volna levágva.
Már a haja
régen megnőtt neki, most már keze is volt, csak még a szem hibázott. Mióta a
keze meggyógyult, már sokkal jobban volt dolga, megmosdott, megfürdött, a
gyönyörű aranyhaját megfüsülte, befonta, ezzel eltöltötte az időt. Egyszer,
mikor füsülködött, talált megint a fejében hat kis aranybogarat. Megint
beküldte a halásztól a királynénak, de megmondta neki, hogy oda ne adja
egyébért, csak két szemért, akármit ígérnek érte mást. Bement a halász a
királyi udvarba, felment a vén királynéhoz, hogy megint hozott hat kis
aranybogarat, ha megvennék.
- Hát hogy
adod? - kérdezi a királyné.
- Pénzért
semennyiért, felséges királyasszony, hanem két szemért, azt kerítsen felséged.
Rákiáltott a
vén királyné:
- Tán
megbolondultál, hogy mindig olyanokat kérsz, két kezet, két szemet! Másszor ha
idejössz, ebrúdon vettetlek ki.
Megijedt az
öreg halász, el akart menni, de éppen az ajtóban találkozott a fiatal
királynéval, mindjárt megismerte a királyné.
- Mit
hoztál, öreg, tán megint bogarat?
- Azt biz
én, felséges királyné, de amiért adnám, nem ad érte a felséges királyné, mert
nem adom másért, csak két szemért.
Mindjárt
eszébe jutott a királynénak a hercegkisasszony két kiásott szeme, tudta, hogy
annak meg kell lenni valahol a háznál, mindjárt el is indult keresni, s
csakugyan meg is találta a ládafiában. Vitte be nagy örömmel, odaadta az öreg
halásznak, mikor aztán elment, mondta nagy nevetve a napának, hogy milyen jól
jártak ezzel a bolond emberrel, hogy mindig olyan hasznavehetetlen dolgokat kér
a kis aranybogarakért, nem pedig valami drágaságot.
Az öreg
halász pedig a két szemmel szaladt hazafelé, mintha kergették volna; amint hazaért,
megkente mind a két szemet forrasztó fűvel, beleillesztette a helyére, úgy
odaragadt, mintha sohase lett volna kivéve, csak úgy látott vele a
hercegkisasszony.
Ettől fogva
még szebb lett, mint azelőtt volt; gyakran kijárt a folyó partjára sétálni, amerre
járt, mindenütt aranyfolyosó folyt utána, ha sírt, aranykönyű hullott a
szeméből; a nap a homlokán, a hold a mellén, a két csillag a két orcáján, még
szebben ragyogott, mint azelőtt.
De hiába
volt meg a régi szépség, csak nem tudott annak a hercegkisasszony örülni, ha
eszébe jutott, hogy a bátyja ártatlanul szenved, a gyilkosokkal, gyújtogatókkal
egy tömlöcbe zárva. Egyszer eszébe jutott, hogy meg kellene neki látogatni,
legalább ha tudná, hogy ő él, mindjárt enyhülne a szenvedése, kevesebb bánat feküdne
eggyel a lelkén. Megkérte hát az öreg halászt, hogy vezesse el őt ahhoz a
tömlöchöz, ahol a bátyja van, a halász szívesen megtette, elvezette. Amint ott
járkáltak a tömlöc ablaka körül, lenézett a király a palotájából, hát látja,
hogy éppen olyan leány álldogál ott, mint amilyet elvett; a homlokán nap van, a
mellén hold, a két orcáján két gyönyörű csillag, ha megy valamerre,
aranyfolyosó foly utána; mindjárt szalad le a király hozzá, hogy megtudja,
vajon ki lehet, mert neki is éppen ilyen jegyese volt.
Amint
meglátta a szép hercegkisasszony, hogy megy a király feléje, megijedt nagyon,
futásnak eredt, mert azt gondolta, hogy megint olyan kegyetlenséget akar rajta
elkövetni, de a király elkezdett neki könyörögni:
- Várj meg,
szívem szép szerelme, ne szaladj tőlem, csak egy szóra, csak egy
szempillantásra várj meg, azután ha nem szeretsz, nem bánom, ha itthagysz is,
csak egy szót szólhassak hozzád, csak egyszer tekinthessek a két szép szemed
közé!
Olyan szépen
beszélt a király, hogy hitt neki a hercegkisasszony, megvárta. A király
megölelte, megcsókolta.
- Valld meg,
szívem szép szerelme, hogy te az én menyasszonyom voltál, mert akárhogy, mint
szakított el az Isten tőlem, ismerlek, te nem lehetsz más.
Jól is,
rosszul is esett ez a beszéd a hercegkisasszonynak, jól azért, mert szerette a
királyt még akkor is, rosszul pedig azért, mert azt gondolta, hogy csak tetteti
magát. Szemére vetette neki a nagy kegyetlenséget, amit rajta végbevitetett, a
király csak elbámult, kérdte, hogy miféle kegyetlenséget követtek el rajta. A
hercegkisasszony eleinte el se akarta beszélni, hogy csak ne tettesse magát,
hiszen ő parancsolt mindent, de a király esküdött mennyre-földre, hogy ő nem
tud semmiről semmit, hát csak elbeszélte, ami vele történt.
A király,
mikor meghallotta, térdre esett, úgy kérte, hogy engedjen meg neki, hogy ő az
egészről semmit se tudott, ő ártatlan, de majd megtorolja a kegyetlenséget. A
hercegkisasszonyt felemelte a földről, összevissza ölelkeztek, csókolóztak, a
herceget mindjárt felhozták a tömlöcből, úgy mentek együtt be a palotába.
A vén
királynét meg a szobaleányt befenekeltette a király egy tízakós hordóba,
felvitette egy magas hegyre, onnan legördíttette, hogy mire leértek, a csontjuk
is összetört.
Az öreg
halászt magukhoz vették, holtig úri módon tartották. Azután nagy lakodalmat
csaptak, a királynét megkoronázták, csudájára járt az egész világ, olyan szép
volt.
Lakodalom
után a herceg búcsút vett tőlük, hiába marasztották, elment, hogy most már
addig megy, míg olyan szép leányt nem talál, mint a testvére, ha pedig nem
talál, kibujdosik a világból is.
A király
pedig szép feleségével máig is boldogul él, ha meg nem halt.