Élt valaha régen egy király. Gyönyörűséges kert volt a
kastélya körül, s a kertben állt egy almafa, amely csupa aranyalmát termett.
Mikor eljött az érés ideje, este megszámlálták rajta a gyümölcsöt, de másnap
reggelre egy hiányzott belőle. Jelentették a dolgot a királynak, az meg
parancsba adta, hogy minden éjjel őrséget kell állni az almafa alatt.
Három fia volt a királynak. Ahogy leszállt az este,
kiküldte a legnagyobbat a kertbe. Hanem éjféltájban a fiún erőt vett az álom,
és reggelre megint hiányzott egy aranyalma. Másnap éjszakára a középső fiú volt
a soros a virrasztásban, de ő se járt különben: mikor az óra tizenkettőt ütött,
elnyomta az álom, s reggelre megint kevesebb lett egy almával. Harmadnap a
legkisebbik fiúra került a sor. Az vállalta is az őrködést, de az apja nem
nagyon bízott benne; úgy gondolta, ennek sem fog jobban sikerülni, mint a két
bátyjának. A fiú azonban addig erősködött, míg a király ki nem jelentette:
- Hát nem bánom, próbáld meg, ha olyan nagyon akarod!
A fiú a fa alá telepedett, jól kinyitotta a szemét, és
nem engedett az álomnak. Ahogy a toronyóra tizenkettőt vert, surrogást hallott
a levegőben. Fölnézett: hát egy madár ereszkedett le a fára, arany tollazata
csillogott-villogott a holdfényben. Ahogy leszállt, s éppen le akart
csippenteni a csőrével egy almát, a fiú kapta a nyilát, és rálőtt. A nyílvessző
meghorzsolta; a madár fölröppent s elszállt, de egy aranytolla lehullott. A fiú
fölvette a tollat, bevitte reggel az apjának, s elmondta neki, mi történt az
éjjel. A király összehívta a nagytanácsot, s ott aztán valaki nagy bölcsen
megállapította, hogy egy ilyen toll többet ér, mint az egész birodalom.
- No, ha ilyen sokat ér - mondta a király -, nem is
elégszem meg ennyivel, hanem az egész madarat akarom.
A király legidősebb fia útnak indult, hogy megkeresse
az aranymadarat. Nem kérdezett senkitől semmit, nem hagyatkozott, csak a
tulajdon eszére. Ment egy darabig, meglátott egy erdőszélen egy rókát; lekapta
a flintáját, és célba vette.
Azt mondja a róka:
- Ne lőj rám, egy jó tanáccsal szolgálok érte! Te az
aranymadarat keresed, és ma este egy faluba fogsz érni. Ott két fogadó van
egymással szemben. Az egyik fényesen kivilágítva, s benne nagy vigalom,
dínomdánom, de te ne abba térj be, hanem a másikba, akármilyen szánalmas is a
külseje.
"Már hogyan adhatna értelmes tanácsot egy ilyen
buta állat" - gondolta a legény; meghúzta a ravaszt, de nem talált.
A róka meg a lába közé kapta a farkát, és eliramodott
az erdőbe.
A fiú folytatta útját, és estére valóban beért a
faluba, ahol a két fogadó állt egymással átellenben. Az egyikben szólt a zene,
hejehuja, s dobogott a tánc; a másik nyomorúságosan, semmit érőn rúgott ki az
országútra. "Ugyancsak bolond volnék, ha ebbe az ütött-kopott fogadóba
szállnék, nem pedig a szebbikbe" - gondolta a legény. Be is tért, ki se
jött belőle többet, ott élte világát, és megfeledkezett aranymadárról, szülői
házról, minden tisztességről.
Telt-múlt az idő, s otthon csak hiába várták a
legidősebb testvért, hírt sem hallottak felőle. Akkor aztán fölcihelődött a
középső fiú, hogy majd ő megkeresi az aranymadarat.
Minden szakasztott úgy történt vele, mint a bátyjával:
találkozott a rókával, de ügyet se vetett a jó tanácsára; odaért a két
fogadóhoz, az egyik sötét volt, a másikból harsogott a lárma, s ennek a
fényesnek az ablakában ott állt a testvérbátyja, és hívogatta, csalogatta
befelé. A fiúnak sem kellett kétszer mondani: nosza, betért, s élte vígan a
világát.
Hogy megint telt-múlt az idő, és a középső testvér se
vissza nem jött, se hírt nem hallottak róla, egy szép napon a legkisebbik fiú
azt mondta az apjának:
- Édesapám, rajtam a sor, hadd tegyek most én próbát!
De a király nem akarta elengedni.
"Minek is menne? - gondolta. - Hogyan találná meg
az aranymadarat, ha a két bátyja sem találta? Meg aztán baj is érheti az úton,
és nem tud magán segíteni, nincs ennek elég sütnivalója ahhoz."
De a fiú addig kérlelte, míg végül rá nem hagyta a
dolgot.
Az erdőszélen megint ott ült a róka, s az életét kérte
egy jó tanács fejében. A fiú megszánta.
- Ne félj, róka koma, nem bántalak!
- Nem is fogod megbánni - felelte a róka -, csak
ügyelj mindig a szavamra. Most pedig ülj a farkamra, hogy gyorsabban haladjunk.
A fiú felült, a róka meg futásnak eredt; olyan sebesen
rohantak árkon-bokron át, hogy a fiúnak csak úgy fütyült a szél a füle mellett.
Ahogy a faluba értek, leszállt a rókáról, megfogadta a
tanácsot, s ment egyenest az ütött-kopott fogadóba; ott meghált. Másnap reggel
folytatta útját. Alig ért ki a faluból, a mező szélén már várta a róka.
- Eljöttem, hogy kioktassalak, mit hogyan kell
csinálnod - mondta. - Menj mindig egyenesen előre, amíg egy kastélyhoz nem
érsz. Egész sereg katona őrzi; de te ne törődjél vele: aludni, horkolni fog az
egész tábor. Vágj nyugodtan keresztül rajta, menj be a kastélyba, s nézd végig
a szobákat; a legeslegutolsóban megtalálod az aranymadarat, közönséges
fakalitkában. Dísznek mellette áll egy aranykalitka is, de vigyázz, nehogy a
hitvány kalitkából kivedd a madarat, és áttedd az aranyosba, mert megadhatod az
árát!
Azzal a róka kinyújtotta a farkát, a királyfi meg
ráült, s rohantak árkon-bokron át, hogy csak úgy fütyült a szél a fülük
mellett.
Odaértek a kastélyhoz. Minden úgy volt, ahogy a róka
előre megmondta. A királyfi végigment a szobákon, a legeslegutolsóban bent ült
az aranymadár a hitvány fakalitkában, amellett meg ott csillogott a fényes
aranykalitka; a három aranyalma pedig szanaszét hevert a szobában. A fiú azt
gondolta, mégiscsak nevetséges volna, ha ezt a szép madarat ilyen ócska,
nyomorúságos kalitkában hagyná; kinyitotta hát az ajtócskát, megfogta a
madarat, és áttette az aranykalitkába. Abban a pillanatban éleset sikoltott a
madár; a katonák fölébredtek, berohantak, és elfogták a fiút. Másnap reggel
törvény elé állították, és mert semmit nem tagadott, mindent beismert, halálra
ítélték. De a király kijelentette: egy feltétellel megkegyelmez neki, meghagyja
az életét, és még az aranymadarat is odaadja ráadásnak, ha elhozza az
aranylovat, mely még a szélnél is sebesebben jár.
A királyfi nagy búsan útnak indult. Váltig tűnődött,
váltig sóhajtozott, hogy ugyan hol találhatja meg azt a híres aranylovat.
Egyszer csak mit lát? Ott ült előtte az úton a róka.
- Látod, hogyan jártál, mert nem hallgattál rám! -
mondta neki. - De ne csüggedj el, majd én pártodat fogom; megmondom, miképpen
juthatsz el az aranylóhoz. Menj egyenesen, míg egy kastélyhoz nem érsz; ott áll
a ló az istállóban. Az istálló előtt egy sereg lovászfiú hever, hanem az mind
mélyen alszik és horkol, bátran kivezetheted az aranylovat. Egyre azonban
vigyázz: ha fölnyergeled, az ócska szerszámot tedd rá, ne a mellette függő
aranyosat, különben megjárod.
Azzal a róka kinyújtatta a farkát, a királyfi ráült,
és rohantak árkon-bokron át, hogy csak úgy fütyült a szél a fülük mellett.
Minden úgy volt, ahogyan a róka előre megmondta; a
királyfi bement az istállóba, s ott találta az aranylovat. Fogta a kopott
fanyerget, rá akarta tenni, aztán meggondolta magát. "Csak nem szégyenítem
meg ezt a szép állatot ezzel az ócskasággal! Jó szerszám való erre."
De amint fölvetette hátára az arany nyerget, a ló
azonnyomban hevesen nyihogni kezdett. A lovászok fölébredtek, megragadták; és
fogságba hurcolták a királyfit.
Másnap reggel a bíróság halálra ítélte, de a király
kijelentette: megválthatja az életét, s ráadásul még az aranylovat is
megkaphatja, ha elhozza neki az aranykastélyból a világszép királylányt.
A fiú nehéz szívvel indult útnak. Alig ment egy
keveset, máris várta a róka.
- Megfogadtam, hogy leveszem rólad a kezemet - mondta
-, de megesett a szívem a sorsodon; még ez egyszer segítek rajtad. Ez az út
egyenest az aranykastélyhoz vezet. Estére fogsz odaérni. Éjszaka, ha minden
elcsendesedett, lemegy a királylány a fürdőházba, fürdeni. Mikor be akar lépni,
elébe ugrasz és megcsókolod. Akkor aztán viheted, ahová akarod: mindenüvé veled
megy. Hanem egyre vigyázz: meg ne engedd. hagy előbb elbúcsúzzon a szüleitől,
különben megjárod.
Azzal a róka kinyújtotta a farkát, a királyfi ráült, s
rohantak árkon-bokron át, csak úgy fütyült a szél a fülük mellett.
Megérkeztek az aranykastélyhoz. Minden úgy történt,
ahogyan a róka előre megmondta. Megjött lassan az éjfél, körös-körül minden
mély álomba merült, a szép királylány pedig lesétált a fürdőházba.
Akkor a királyfi előugrott a bokrok mögül, és
megcsókolta.
- Tudom, veled kell mennem - mondta a királylány -,
nem is ellenkezem, indulhatunk, amikor akarod. Csak egyet kérek tőled, engedd
meg, hogy előbb búcsút vegyek a szüleimtől.
A fiú eleinte hallani sem akart róla, de a királylány
sírva-ríva könyörgött, még a lába elé is letérdelt; így hát a végén mégis
engedett neki.
A királylány fölszaladt a palotába, odament az apja
ágyához, s abban a pillanatban fölébredt a király, föl az egész kastély. A fiút
elfogták, és tömlöcbe vetették.
Másnap reggel ítélőszék elé vezették, és kimondták rá
a halált.
- Neked immár véged - mondta a király -, elnyered a
vakmerőséged jutalmát. Hanem egy módon mégis megtarthatod az életedet. Van itt
az ablakom előtt egy hegy, amely nagyon zavarja a kilátást. Ha azt egy hét
alatt elhordod, kegyelmet kapsz, és ráadásul a lányomat is neked adom.
A királyfi tüstént dologhoz látott. Ásott, lapátolt
látástól vakulásig; de mikor az utolsó előtti napon is csak akkora volt a hegy,
mint annak előtte, búnak adta a fejét, és letett minden reményről. Az utolsó
estén azonban egyszerre csak megjelent előtte a róka.
- Nem érdemled meg, hogy törődjem veled, de csak
eredj, feküdj le, és aludd ki magad, a többit bízd rám.
A királyfi másnap reggel, ahogy fölébredt, tüstént
kinézett az ablakon: nyomát se látta a hegynek. Örvendezve szaladt a királyhoz,
és jelentette, hogy teljesítette a föltételt. A király mit tehetett mást?
Szavának állt, s neki adta a lányát.
Útra keltek hát kettesben, mentek, mendegéltek;
egyszer csak elébük toppant a hűséges róka.
- A javát megkaptad - mondta -, de az aranykastélybeli
királylányhoz aranyló is tartozik ám!
- Hát azt hogyan szerezhetném meg? - kérdezte a
királyfi.
- Azt is megmondom, figyelj a szavamra - felelte a
róka. - Először vidd el szépen a királylányt a királyhoz, aki az aranykastélyba
küldött. Nagy öröm lesz, szívesen odaadják neked az aranylovat, ki is vezetik
eléd. Te csak ülj föl rá, búcsúzóul sorra kezelj végig mindenkivel. Mikor a
királylányra kerül a sor, jól fogd meg a kezét, kapd föl a nyeregbe, azzal illa
berek! - vágtass el, senki nem ér a nyomodba, mert az aranyló még a szélnél is
gyorsabb.
Így is történt minden. Mikor aztán a királyfi javában
vágtatott az aranylovon a királylánnyal, egy berek szélén egyszer csak feltűnt
a róka, és intett nekik, hogy álljanak meg egy szóra.
Most hozzásegítelek az aranymadárhoz is - mondta. - Ha
közelébe érsz a kastélynak, ahol a madár lakik, tedd le a lányt, majd én
gondját viselem. Te rúgtass be az aranylovon a kastély udvarára; nagy öröm
Lesz, szívesen odaadják, ki is hozzák neked az aranymadarat. Ahogy kezedbe
kaptad a kalitkát, vágtass vissza hozzánk, s vedd föl megint a királylányt.
Ez is megtörtént. Mikor aztán a királyfi haza akart
térni a kincseivel, elé állt a róka, és azt kérdezte:
- Hát nekem mi lesz a fizetségem, amiért
megsegítettelek?
- Mit kívánsz? - kérdezte a királyfi.
- Ha odaérünk az erdőszélre, lőj agyon, és vágd le a
fejemet meg a lábamat.
- Szép hála volna! - mondta a királyfi. - Ezt én nem tehetem
meg.
- Hát ha nem akarod, el kell hagynom téged - mondta a
róka -, de mielőtt elválunk, adok még egy jó tanácsot. Két dologra ügyelj:
akasztófáról sose végy húst, kútkávára sose ülj.
Azzal eltűnt az erdőben.
"Furcsa egy állat! - gondolta a fiú. - Mi nem jut
eszébe! Ki venne húst akasztófáról? S arra se támadt még soha kedvem, hogy a
kút kávájára üljek."
Továbblovagolt a világszép királylánnyal. Útjuk azon a
falun vitt át, ahol a két testvére élte világát.
Nagy lárma, zsibongás fogadta a királyfit, s mikor
tudakozódni kezdett felőle, mi az oka a sokadalomnak, azt felelték:
- Két gonosztevőt visznek akasztani.
A királyfi közelebb ügetett a vesztőhelyhez. Két
halálra ítélt állt az akasztófa alatt; a hóhérok éppen készültek a nyakukba
akasztani a kötelet. A királyfi megismerte bennük a két bátyját. Míg ő odajárt,
mind egy fillérig elverték a vagyonukat, aztán mindenféle gonoszságot műveltek,
s most azért kellett volna lakolniuk.
A királyfi jó testvér volt, megesett a szíve a
sorsukon, odaléptetett aranylován a bírói emelvényhez, és megkérdezte:
- Nem lehetne megszabadítani ezeket a rabokat?
- Lehetni éppen lehet - felelték -, ha valaki kiváltja
őket. De ugyan ki pazarolná ilyen gazfickókra a pénzét?
A királyfi azonban letette értük a váltságdíjat.
- Nem érdemlik meg a szabadulást - mondta a bíró -, de
hát ez a re dolgod, vidd őket, amerre akarod; csak már ne is lássuk a
környékünkön a mihasznákat!
Így hát együtt mentek tovább, a három testvér meg a
királylány. Csakhamar beértek abba az erdőbe, ahol először találkoztak a
rókával. Keményen tűzött a nap, de a lombok alatt kellemes hűvös volt. Azt
mondta a legidősebb testvér:
- Telepedjünk le itt a kútnál, együnk-igyunk,
pihenjünk!
A királyfi beleegyezett, s ahogy beszélgetni kezdtek,
oda se gondolt, csak leült a kút kávájára, mert nem gyanított semmi rosszat.
Akkor a két bátyja hátulról belelökte a kútba.
Fogták a királylányt, a lovat meg a madarat, és
hazamentek az apjukhoz.
- Nemcsak az aranymadarat hozzuk ám! - dicsekedtek. -
Megszereztük az aranylovat meg az aranykastélybeli királylányt is!
Volt is nagy öröm a háznál! Hanem az aranyló nem akart
enni, az aranymadár nem akart fütyülni, a királylány meg csak ült, ült és
sírdogált.
A legkisebbik testvérnek azonban nem történt semmi
baja. A kút kiszáradt; ahogy belökték, puha mohára esett, s minden tagja ép
maradt, de kimászni sehogyan sem tudott. Ám a hűséges róka most sem hagyta
cserben. Beugrott hozzá a kútba, megszidta, amiért nem fogadta meg a tanácsát,
s azt mondta:
- Mégse hagyhatlak itt; várj csak, kisegítlek a
napvilágra.
Meghagyta neki, hogy jól kapaszkodjék a farkába, s így
aztán kihúzta.
- Hanem ezzel még nincs vége a veszedelemnek - mondta.
- A bátyáid nem voltak biztosak a halálodban, hát mindenfelé őrszemeket
állítottak az erdőbe, és meghagyták nekik, öljenek meg, ha meglátnak.
Éppen egy szegény ember üldögélt a közelükben az
árokparton. A királyfi ruhát cserélt vele, és így szerencsésen bejutott az
édesapja udvarába. Nem ismerte meg senki; de az aranymadár elkezdett fütyülni,
az aranyló elkezdett enni, a világszép királylány pedig fölhagyott a sírással.
- Hát ezt meg mire véljem? - kérdezte a király.
- Nem tudom - felelte a királylány -, de eddig olyan
szomorú voltam. most meg olyan vidám vagyok. Mintha megjött volna az igazi
vőlegényem.
És rendre elmondta a királynak, mi minden történt az
úton, pedig a két idősebb testvér megfenyegette, hogy halálnak halálával hal
meg, ha csak egy árva szót is elárul.
Akkor a király összehivatta a kastély apraját-nagyját.
Megjelent a legkisebb királyfi is, rongyos útszéli koldus képében. A királylány
nyomban megismerte, és a nyakába borult. A két elvetemült testvért ott helyben
elfogták és kivégezték, a legkisebbik királyfi pedig feleségül vette a
világszép királylányt, és ő lett az öreg király egyetlen örököse.
Hát szegény rókával mi lett?
Telt-múlt az idő; egyszer a királyfi megint kiment az
erdőbe vadászni. A sűrűben váratlanul elébe ugrott a róka.
- Neked mindened megvan, amit csak kívánhatsz - mondta
-, de az én balsorsom csak nem akar véget érni, pedig kiválthatnál belőle!
És megint kérve kérte, lője agyon, s vágja le a fejét
meg a lábát. A királyfi végre ráállt a dologra. Amint megtette, a róka nyomban
emberré változott, és ez az ember nem volt más, mint a világszép királylány
testvére. Megszabadult a varázslattól, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.