Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt,
fölnyergeltem egy fakót, fölültem a hátára, és kiszaladtam az erdőbe. Jól
ittam, jól ettem, a fakót a fejem alá tettem. Egyszer felébredtem, ellopták a
fakót. Akkor megijedtem. Fölszaladtam egy hegyre, hegyről meg a fára. Úgy
megráztam a fát, hogy az eper, szilva, mogyoró majd beszaggatta a fejem.
Egyszer rám kiáltott egy öregasszony:
- Haj, haj, te gyerek Ne gázold el a répát, retket,
mert nem te ültetted el a káposztát.
Volt a világon egy király, annak volt egy Jancsi nevű
kanásza. Észrevette egy reggelen ő is és a király is, hogy a kastély előtt egy
égig érő almafa nőtt. De az olyan fa volt: reggel virágzott, délben már almája
volt, éjfélre megérett, de el is lopták róla.
Kihirdette a király az országban: hogyha valaki neki
arról a fáról hoz egy almát, annak adja a lányát és a fele királyságát - halála
után az egészet. Mert ő már több mint hét éve beteg, és azt jósolta neki egy
öregasszony, hogyha ez az almafa kinő az ablaka alatt, és ő ennek a
gyümölcséből eszik, akkor rögtön meggyógyul.
Kihirdette tehát az országban, az országa minden
tájában, hogy legyen bárki, szegény vagy gazdag, ha báró, ha gróf, ha ezt
megszerzi, azé lesz a királylány.
Volt is jelentkező sok, de a fára fölmászni egyik sem
tudott. Azt mondja a királynak az ő kis kanásza, János:
- Felséges királyom, ha meg nem sérteném a szavaimmal,
ha megengedné, én fölmegyek, és hozok almát a fáról.
- Mit akarsz, te taknyos? - nevetett a király. - Te
akarsz, ahova egy gróf, egy herceg nem tud felmenni, te akarsz fölmenni!? Eredj
csak a dolgod után!
De a kanász nem hagyott nyugtot a királynak. Mindaddig
járt a nyakára, míg meg nem engedte. Azt mondta neki a király:
- No, fiú, most mondd: mit akarsz? Mivel akarsz a fára
fölmenni? Amit kérsz, mindent megadok.
Azt mondta János:
- Csináltasson a király először is három vaskapcsot,
olyat, hogy a fát körülérje, és azon, mint egy létrán, föl lehessen menni. És
adjon három pár vasbocskort és egy hétre való eleséget, ami egy embernek elég.
Így János, azon a napon, amikor ez készen lett,
elindult fölmászni a fára. Azon a napon ő olyan magasra mászott, hogy már nem
is látták. Mászott már egy nap, két nap, három nap, amikor észrevette, hogy az
egyik bocskor lyukas. Vágta a lábát a vas. Kapta magát, levette, leeresztette a
földre.
- Hadd menjen vissza a gazdámhoz!
Mikor lepuffant a bocskor, azt mondta a király:
- No, a gyerek még él, de már kicserélte a bocskorát,
mert ez kilyukadt.
Mikor a fiú a fának a hetedik ágára ért, talált ott
egy lépcsőt, amelyiken bátran mehetett. Azt mondta magában:
- Köszönöm a királynak, hogy megsegített. Leeresztem
neki mind a két pár bocskort, hadd lássa, hogy még életben vagyok. És a kis
baltámat is, mert most már nincs rá tovább szükségem.
Mikor leeresztette a fáról a baltát, akkor már olyan
magasan volt, hogy mire a balta leért a földre, kirohadt a nyele. És a bocskor
is úgy megöregedett, mire az udvarba ért, hogy alig ismerték meg. De az őr,
akit a király kirendelt a fa alá, hogy minden pillanatban várja a gyerek
jelzését, ha bármit ejt is le, és neki azt rögtön jelentse, megismerte.
Így mind a három pár bocskor kilyukadt a hetedik
napra, amikorra ő a fa koronáját elérte.
A fiú most nem gondolt a királlyal többet. Egy nagy
kastélyban találta magát. Végigment az első, második, harmadik, tizenegyedik
szobán is. Egy gyönyörű szép lányt lelt ott. Olyan szépet még ő életében
sohasem látott. A király lánya is szép volt, de még csak halvány ibolya se
lehetett amellett.
Odaköszön hozzá:
- Adjon isten jó napot, fenséges kisasszony! Nem
tudom, minek szólítsam, királykisasszonynak vagy minek. Hát én csak így
tisztelem.
Azt mondja a királykisasszony:
- Királykisasszony vagyok, csak árva. A szüleim
meghaltak, árván maradtam, Etelka a nevem. Mondjad, fiú, hogy kerülsz te ide,
ahova még a hazádbeli madár sem jár?
Azt mondja János:
- Én, fenséges királykisasszony, szolgálatot keresek.
- Jókor jöttél, mert én úgyis magam vagyok. Egy jó
cselédet fölfogadnék bármely pillanatban. Nálam itt maradhatsz, ameddig akarsz.
Amit kérsz, azt fizetek, csak a tizenkettedik szobába bemenned nem szabad.
A fiú megígérte, hogy ő rendbe tesz mindent, és
szorgalommal mindent megcsinál. Meg is alkudtak, ott is maradt. Kapott jó
ebédet, együtt ebédelt a királykisasszonnyal.
Addig-addig haladtak, hogy el is jegyezték egymást a
királykisasszonnyal.
Egyik nap azt mondja a királykisasszony:
- Én most elmegyek a templomba. Itt van tizenegy
szobának a kulcsa. Mindegyiket takarítsd ki tisztességgel, és főzd meg az
ebédet! Ott van elkészítve minden, csak tüzet kell rakni. De a tizenkettedik
szobának kulcsát ne keresd.
A gyerek elvégzett mindent, gondja sem volt arra, hogy
mi lehet a tizenkettedik szobában. De most nem hagyott neki békét a
kíváncsiság. Mégis megnézi, mi lehet abban a szobában. Mikor a kisasszony
elment a templomba, megkereste a tizenkettedik szoba kulcsát, avval a szándékkal,
hogy kitakarítja azt a szobát is. Az már úgyis régen volt kitisztítva.
Meglátott a sarokban egy rossz söprűt. Gondolta, hogy
eldobja ezt a rossz söprűt, minek ez itt, tesz ő helyette másikat. Amint a
söprűt félredobta a helyéről, a szoba ajtaja kinyílott. Belépett a szobába. De
az ajtó rögtön becsukódott utána.
Amint szétnéz a szobában, látja, hogy ott egy óriási
hétfejű sárkány van kiszögezve a falra. A két lábán ötven-ötven mázsás vasgolyó
lóg. A két szárnya két óriási szöggel kiszögezve, és két óriási malomkő közé
van a szakálla szorítva.
Megszólal a sárkány:
- Jó, hogy jöttél, fiam! Arra kérlek, hozzál nekem egy
vödör vizet, adok egy országot. De úgy menj ki az ajtón, hogy rögtön
visszajössz, mert másként olyant lehelek rád, hogy mindjárt megfúlsz. Különben
nem is kell kimenned. Ott van a sarokban három vödör, tele friss vízzel. Nagyon
szomjazom rá, de nem volt senki, aki ideadja. Öntsd a szélső számba a felét, a
másik szélső számba a másik felét, mert - hét fejem van.
János bele is öntötte.
- Köszönöm, fiam - azt mondja a sárkány. - Most kapsz
egy országot. Arra kérlek, még add ide a másik vödör vizet is, adok még egy
országot. Öntsd az egyik felét az egyik szélső számba, a másik felét a másik
számba.
Amikor ez megtörtént, a sárkánynak a szakálla a malomkő
alól kiszabadult, és a két lábáról a két vasgolyó leesett, mert már két vödör
vizet megivott.
- Most még - azt mondja - add ide a harmadik vödör
vizet is! Azt a középső fejembe, a két szélső köztibe öntsd, felét ide, felét
oda, ahogyan a másikat megcsináltad.
Ezt is megtette János.
- Köszönöm, fiú - mondja a sárkány -, hogy ezidáig
megszabadítottál, meg is kapod a három országot, dehát most még egyre kérlek
mindkettőnk szabadságáért, hogy ebből a szobából ki tudjunk kerülni. Mert
próbáld meg, az ajtó zárva van, egyikünk sem tud kimenni.
Nem hiszi János. Megpróbálja az ajtót, hátha mégis
nyitva van. De bizony az csak úgy volt, ahogyan a sárkány mondta. Zárva volt.
Nem tudott kimenni.
- Arra kérlek még - mondja neki a sárkány -, itt van
az a kis szekrény, a középső fiókjában van egy kis alma. Tedd azt a legközépső
számba!
Megtalálta János az almát, bedobta a sárkány szájába.
Az ajtó rögtön kinyílt. A sárkány megrázkódott és elrepült. Az útról
visszakiáltotta:
- Majd még találkozunk!
A fiú kiment, tovább intézni a dolgait. Volt három
táltoslova. Az egyik jobban nyerített már, mint a másik, mert észrevették, hogy
a gazdájukat becsapták.
Ez idő alatt hazajött a királykisasszony, a szép
Etelka. Amint csak belép a szobába, mindjárt azt kérdezi:
- János, mit csináltál? Lám, megmondtam, a
tizenkettedik szobába be ne menj. Most már nem sokáig leszünk együtt. Hiába
vagyunk jegyesek, mert amikor kijövünk az esküvőről, a sárkány engem elvisz.
János sírva fakadt. Ha ő azt tudta volna! Sose
csinálta volna!
- Jaj, édesem, most már késő. A sárkány ígért neked
három országot, de annak semmi hasznát nem veszed, mert azt az én
visszaszerzésemért három úton elveszik.
Bementek a szobába; egymás nyakába borultak, és sírtak
mind a ketten. Hogy miért is tudott ő olyan balga lenni, hogy miért is nem
hallgatott leendő feleségére?
Megvoltak otthon egy hétig. Eljött a vasárnap, az
esküvő napja.
Összehívták a közeli rokonságot. Aki közeli
hozzátartozójuk volt, elkísérte őket a templomba.
Mikor a misének vége volt, az esküvő megtörtént, nagy
vihar keletkezett. Amint a templomajtón kiléptek, abban a pillanatban a
sárkány Jánostól elragadta a feleségét. Azt kiáltotta neki vissza:
- Három országot adtam, fiam, háromszor eljöhetsz a
feleségedet meglátogatni. De hazahozni nem fogod többet, hiába is akarod!
János sírva fakadt. A násznéppel hazament, de a
menyasszony nincs. Búslakodott, szomorkodott, hogy mit csináljon, mit
cselekedjék. Merre menjen ő most feleségét megkeresni, mert haza akarta őt
hozni, még ha az életébe kerül is.
Nagy búsan bemegy az istállóba.
Ott panaszkodik a lovainak:
- Édes lovacskáim, elvitték a gazdasszonyotokat.
- Ne gondolj vele, édes gazdám, mert visszahozzuk.
Csak nyergelj föl! Tegyél enni-, innivalót nekem is, meg neked is a
nyeregkápára!
Azzal másnap fölnyergelt. Fölült a lova hátára, és
elrepült, mert a lova táltos volt.
Mennek, repülnek hegyen-völgyön át, országról
országra, erdőkön, síkon, mezőn keresztül, de sehol nyomát nem látják, hol,
merre lehet.
- Nézz csak, édes gazdám, a földre - mondja a ló. -
Látok ott egy kis házikót, egy asszony ül az ajtaja előtt. Nézd meg, nem ő-e
az. Teknő van a kezében, véres ruhával van tele. Megy ki a kúthoz, mosni.
Rögtön leszálltak. Hát János felesége volt. Azonnal
egymás nyakába borultak, megcsókolták egymást, és sírtak örömükben is, meg
bánatukban is. Azt kérdi a fiú:
- Van-e egy kis idő, hogy egy kicsit kipihenhessem
magam a lovammal együtt?
- Van - azt mondja - egy kicsi, mert a sárkány minden
pillanatban itt lehet.
Azt mondja a fiú:
- Ne töltsük az időt. Csomagolj, ülj föl a lovamra, és
menjünk!
- Fölülök én a lovadra - mondja az -, de úgyis tudom,
hogy feleúton utolér; mert annak a lova még a tiédnél is jobb.
- Ne törődj vele! Csak ülj fel, és menjünk.
Fölült a lovára, és útnak indultak hazafelé.
Ahogy a sárkánynak a lova észrevette, hogy viszik a
gazdasszonyát, rögtön elkezdett rúgni, kapálni és nyeríteni. Azon nyomban
hazajött a sárkány. Ráförmedt a lovára szigorúan:
- Kutya egye májadat, holló vájja ki a szemedet! Szép
széna előtted, szép zab előtted, szép patak előtted, mi bajod még?
- Viszik a feleségedet!
Azt kérdi a sárkány:
- Ehetek-e, ihatok-e, egy zsák diót megtörhetek-e,
megehetek-e?
- Még azt is megteheted, mert úgyis utolérjük.
A sárkány nyugodtan evett-ivott, egy zsák diót
megtört, és egy mázsa dohányt elpipált. Utána felpattant a lovára, utánuk
eredt. Egypár órai repülés után utolérte őket. Kivette az asszonyt János
öléből. Azt mondta a fiúnak:
- János fiam, egy ország oda van.
János búslakodik: mit csináljon most? Azt mondja a
lova:
- Édes gazdám, most elrepülök haza, és felülsz a
húgomra. Az fiatalabb, erősebb, mint én, jobban kitart. Talán azon sikerül.
Úgy is tett János, szépen elment haza. De nem volt
neki nyugta.
Alig várta a hajnalt, ismét útra kelt. A ló az utat
jól ismerte, mert a nénje jól megmagyarázta. Mert három testvér volt ez a három
ló.
Elindultak olyan sebességgel, hogy még aznap délben
oda is értek a sárkányhoz. Meglátta János a feleségét, hogy sírva mos a kútnál.
- Gyere, édes feleségem - mondja neki -, visszajöttem
érted. Ülj a lovamra, máris indulunk.
- Elmehetünk - mondja az asszony -, de úgyis tudom,
hogy hiába, mert megint csak utolér a sárkány.
- Édes gazdasszonyom - feleli a ló -, hacsak lehet,
amíg az inam bírja, addig nem!
Felugrottak a ló hátára, és azonnal megfordultak
hazafelé.
Nyomban rúg-kapál a sárkány lova, s nyerít. Jön a
sárkány nagy széllel-lobbal. Ráförmed nagy haragosan:
- Kutya egye meg a májad, holló vájja ki a szemed!
Szép széna előtted, szép zab előtted, szép patak előtted, mi bajod még?
- Viszik a feleséged!
- Ehetek-e, ihatok-e, egy zsák diót megtörhetek-e,
megehetem-e, és még rá egyet alhatok-e?
- Mindent tehetsz egy keveset, mert azért utolérjük.
Evett-ivott gyorsan a sárkány, aztán felpattant a
lovára, és utánuk eredt. Hamarosan utolérte a fiút. S elvette Etelkát.
- No, János - azt mondja -, most már két ország oda
van!
Már közel voltak a határhoz, de hát hasztalan. Nem
értek át.
Megint elröpült János haza, a harmadik, a legfiatalabb
lóért. Másnap reggel korán, alig pitymallott a hajnal, elindultak az útra. Azt
mondja a lova:
- Élet vagy halál, gazdám, de most olyan utat
próbálunk, amit még nem csináltunk.
Elindultak, repülnek, csak repülnek, hol a földön, hol
a levegőben. Megtalálták megint a házat. Az asszony újra csak véres ruhát
mosott a kútnál.
- Na, kedves feleségem, eljöttem harmadszor is érted!
Ülj fel a lovamra!
- Felülök, de úgyis tudom, hiába!
Fel is ültek, el is indultak hazafelé.
Nyomban tombol a sárkánynak a lova. Jön a sárkány nagy
haraggal haza.
- Miért nem hagysz nyugton a vendégeim között? Nem
hagysz békével soha! Kutya egye a májadat, holló vájja ki a szemedet! Szép
széna előtted, szép zab előtted, szép patak előtted, mi bajod még?
- Viszik a feleségedet!
Azt mondja a sárkány:
- Ehetek-e, ihatok-e, egy zsák diót megtörhetek-e,
megehetem-e?...
- Megeheted, mert még van időnk.
Azzal a sárkány hozzáfogott evéshez, iváshoz. De mi
az: hét szájnak egy zsák diót megtörni, megenni, egy percet szunnyadni?!
Rögtön felpattant a lovára, és utánuk eredt. De ezek
már közeledtek az utolsó ország széléhez, mert a sárkánynak tizenkét országa
van. Az utolsó ország határának közelében fogta őket el.
- Na, János fiam, most már mind a három ország lejárt.
Mondtam, háromszor eltűröm, hogy eljöjj a feleségedért. Ha még egyszer eljössz,
az életedbe kerül.
Elvette az asszonyt, és elrepült vele vissza.
Azt mondja a fiúnak a lova:
- Édes gazdám, ha meghalunk is, de visszamegyünk még
egyszer szerencsét próbálni.
- Nem bánom, édes lovam - mondja a fiú -, ha mindjárt
meghalok is. Élet vagy halál, de az asszonynak haza kell jönnie!
Alighogy a sárkány hazaért, letette az asszonyt, és
elment vissza a vendégeihez. A fiú azonban akkorra már ismét odaért. Könyörgött
a feleségének:
- Kedves feleségem, ülj föl még egyszer a lovamra! Nem
bánom, ha meghalok is, de akkor nem fáj a szíved utánam.
Az asszony könyörgött, hogy ne tegye, mert úgyis
tudja, hogy a halálba megy.
- Nem bánom, ha meghalok is, csak ülj fel, és menjünk!
Azzal felült a lovára, és nyomban megfordult hazafelé.
Azt mondja az úton a lova:
- Édes gazdám, most kapaszkodj meg, mert most vagy
meghalunk, vagy hazaérünk.
Alighogy elindultak, nyomban tombol megint a sárkány
lova. Jön újra a sárkány nagy mérgesen.
- Kutya egye májadat, holló vájja ki a szemedet! Szép
széna előtted, szép zab előtted, szép patak folyik előtted, mi bajod még? Miért
nem hagysz engem békében?
Azt mondja a lova:
- Viszik a feleségedet!
- Mit?! - azt mondja. - Már megint el mert érte
jönni?! Ehetek-e ihatok-e, egy zsák diót megtörhetek-e, megehetem-e, és még
egyet alhatok-e?
- Ne sokat beszélj, az utolsó ország felé közelednek
már!
Megharagudott erre a sárkány, nyomban a lovára
pattant, és utánuk eredt. Az utolsó ország árokpartján fogta el őket. Már csak
pár méter választotta el őket a szabad országtól, akkor már nem lett volna a
sárkánynak hatalma, hogy utánuk menjen.
- Megmondtam - azt mondja -, gazfickó, hogy háromszor
megkegyelmezek. De negyedszer már nem.
Azzal lerántotta az asszonyt János öléből. Feldobta a
saját lovának a hátára, és rárivallt:
- Hogy mertél a lovára ülni, mikor megparancsoltam, hogy
még egyszer elő se hozd őt?
Azzal nekimegy Jánosnak, és apróra szétszaggatja. Volt
a lova hátán egy zsák. Ráparancsolt az asszonyra, hogy János minden darabját
szedje össze, abba a zsákba tegye bele, kösse a lova hátára, hadd vigye haza.
- Hadd lássák meg otthon, így jár az, aki utánad mer
jönni!
Azzal Etelka Jánosnak minden porcikáját a zsákba
rakta, feltette a lova hátára, és a lovat eligazította haza.
- Vidd a gazdádat haza, és mondd a többinek, hogy
utánam többet soha senki se jöjjön!
Evvel a sárkány fölkapta az asszonyt a lovára, és
elrepült vele haza.
Jánosnak a lova búsan ballagott haza. Búslakodott,
szomorkodott, mert a gazdáját halva vitte a hátán. Hogy lehetne ebből még
egyszer embert faragni?
Amint ballag a gyalogúton, meglátott egy kis kígyót.
Egy szép szál fű van a szájában. Azt kérdi tőle:
- Mit viszel, te kis kígyócska?
Azt mondja a kígyó:
- Élesztőfüvet. Átment a kocsi a fiamnak a derekán,
hát meg akarom vele gyógyítani.
- Add nekem egy kicsit! Van nekem egy jó gazdám, föl
akarnám éleszteni. Itt van - azt mondja - a zsákban, a hátamon.
- Nem bánom - mondja a kígyócska. - De a kisfiam ott
hentereg az úton, jön egy kocsi, eltöri a derekát máshol is. Hadd gyógyítsam
meg előbb azt!
- No - azt mondja a lovacska -, gyere, majd én
segítek. Megfogom a fogammal a farkát, nem harapom meg, csak elteszem az útról,
hogy több kocsi el ne gázolja.
Úgy is tett. A kígyó pedig meghúzta egy párszor azt a
füvet a seb helyén. Azonnal meggyógyult a fiacskája, fürgén csúszott tovább.
A ló keresett közben egy kis tisztást. Kettőt nagyot
rúgott, a hátáról a zsák leesett. Kibontotta a zsák száját, és a húst belőle
kiszórta. Elkezdte az orrával olyan emberformára igazítani. Ő azt igazgatta, a
kis kígyócska meg a füvet húzogatta. Ahol a táltos megigazította, a kígyócska
meg a füvet húzogatta, ott a test azonnal begyógyult.
Amikor készen volt, látta, hogy a gazdája csak alszik,
és hétszerte szebb, mint volt. Azzal gyengén a vállába harapott. Talpra
állította, majd gyengéden megrúgta.
- Gazdám, kelj fel, ne aludjál!
Rögtön felébredt a fiú.
- Ej, édes lovam, de jót aludtam!
- A világ végéig aludhattál volna, ha nincs ez a kis
kígyócska, aki ezt az élesztőfüvet nekem ajándékozta, hogy téged újra talpra
állíthassalak.
- No most, édes lovam, egyszer már fölébredtem, de most
gyerünk újra vissza. Vagy menjünk elébb haza?
Azt mondja a lova:
- Menjünk elébb haza. Három nap múlva induljunk útra,
gazdám. Legalább a sárkány elfeledi, ami vele történt, és nem gyanakodik.
Úgy is tettek. Elmentek haza. Kipihenték magukat.
Harmadnapon újra elindultak. Amint mennek, azt mondja a lova:
- Édes gazdám, most hallgass a szavamra. Most nem
szabad nekünk egyenesen odamenni a sárkányhoz, hanem egy kis kerülőt kell
tennünk a kastély körül. Mert neki még a halottai is megmondják, hogy idegen
jár az országában. De úgy vigyázz, úgy menj oda, hogy a sárkány ne legyen
odahaza. A feleségétől kérdezd meg, hogy a sárkány hol vette a lovát, mert másképp
sose kerül haza az asszony.
Megkerülték a kastélyt, egy domb mellett elbújtak, és
ott meghúzódva hallgatóztak. Mikor a sárkány elment hazulról, János rögtön az
asszonyhoz ment. Etelka megijedt, amikor meglátta. Nem hitt a szemének, hogy
csakugyan ő.
János megszólal:
- Kedves feleségem, ne ijedj meg tőlem, mert én vagyok
az. Csak bújtassál el, hogy senki meg ne tudja!
- Hát a lovad hol van?
- Az jó helyen van!
Etelka megölelte, megcsókolta, bevezette a szobába.
János azt mondta neki:
- Kedves feleségem, arra kérlek, kérdezd meg a
sárkánytól, hogy hol vette a lovát! Ha megmondja, és elmegy hazulról, akkor én
máris itt leszek. És akkor elmegyek oda, én is szerzek egy lovat, különbet,
mint az övé. Csak azt nem tudom, hogy hol van olyan ló.
Avval ott kellett hagyni a feleségét, mert a sárkány
jött haza. Visszamegy, mondja a lovának:
- Édes lovam, megkérdi majd, de meg kell várnunk.
Lehet, hogy az éjjel meglesz.
Megjött a sárkány a vendégségből.
- Na, készen van-e már az ebéd? - kérdezi a feleségét.
- Készen lesz rögtön - mondja a felesége. - Gyere,
férjecském, gyere, ebédeljünk!
Ez a szép szó feltűnt a férjének, hogy most nem sír,
hanem nagyon hízelgően beszél. Leültek az első tál ételhez. Azt mondja az
asszony:
- Mondd meg, édes férjem, ha nem bántanálak meg
szavammal: ugyan hol vetted a lovadat?
Erre a szóra úgy csapta pofon a sárkány az asszonyt,
hogy az csak az ajtóban állt meg.
- Mi közöd hozzá? - ordibál. - Mit akarsz te avval,
hogy én hol vettem a lovamat? Különben majd megmondom - csak várj! Majd rákerül
a sor. Menj, hozd a másik ételemet is! Hadd egyek.
Fogta az asszony a tálat, behozta, letette az asztalra.
- Nem rossz szándékból kérdezem - szólalt meg az
asszony. - De mondd meg igazán, hogy hol vetted a lovat, mert ilyen jó lovat
még sohasem láttam.
Második kérdésére megint csak pofon vágta a sárkány,
hogy kiesett az asszony a konyhába.
- Mit faggatsz? Mit kérdezgetsz engem mindig? Nem
hagysz még nyugodtan enni se. Menj, és hozd a harmadik tál ételemet is!
Behozta Etelka a harmadik tál ételt: letette az
asztalra. Megint megkérdezte:
- Mondd meg, édes férjem, nem rossz szándékból kérdem,
ugyan hol vetted a lovat?
A sárkány harmadszorra úgy csapta pofon, hogy kiesett
az udvarra.
Akkor aztán sírva fakadt az asszony. Azt mondja a
sárkány:
- Látom, hogy igaz szívből kérdezted, de nem akartam
hinni. Majd megmondom, csak várj, előbb kerülök egyet.
Avval a sárkány elment. Megkerülte a temetők kertjét,
melyekben az ő halottai voltak, akiket ő gyilkolt meg. Mindegyiket sorban
kérdezte, hogy nem láttak-e erre idegent.
- Nem jött senki az után az eset után, mióta a
feleségedet negyedszer elvitték - mondották a halottak.
Elment a sárkány haza, azt mondja a feleségének:
- Hát most gyere ide mellém. Most hallgasd meg,
megmondom. Most már annak úgysem tudod megmondani, hiszen a szemed
láttára szétszaggattam. Te magad meg nem sokat nyersz vele. A ti kastélyotoknak
a bal sarkán van egy gyalogút. Nem nagyon látszik, mert ember ritkán jár rajta.
De azért észre lehet venni, mert a fű rövidebb rajta, mint másutt. Ez az út az
Óperenciás-tenger partjára vezet. Azon a darabon, ahol az út kiér, ott vagy
húsz öl szélességben csak térdig érő a víz. Annak a túlsó partján, ott van ez
a gyalogút, az tovább vezet a másik ország szélén. Ott lakik egy öregasszony,
egy vasorrú banya. Annak van még három lova. Egy van köztük, a vasderes, az még
kétszerte erősebb és ügyesebb, mint az enyém. Csak azt az öregasszonyt
hűségesen kell kiszolgálni. Annál három nap az esztendő. Aki azt hűségesen
kiszolgálja, alku nélkül, amit kér, azt kap. No most - mondja a sárkány -,
hallottad, hogy így van. Evvel elégedj meg. Most elmegyek. Isten veled! - Avval
a sárkány elment.
Jánosnak a lova rögtön megszólalt:
- A sárkány most ment ki a kapun! Rögtön, de azonnal
menj be édes gazdám, és kérdezd meg, mit mondott.
János tüstént bement, átölelte a feleségét.
- Mondd, kedves feleségem, ugyan mit mondott?
- Ide hallgass, édes férjem. A mi kastélyunk bal
sarkán van egy gyalogút, amely az Óperenciás-tenger partjára vezet. Azt arról
ismered meg hogy ott a fű egészen rövid, de másutt nagy. És a tengeren
keresztül is csak térdig ér a víz, azon átjuthatsz a túlsó partra. A második
országban, ott lakik egy öregasszony, azt kell hűségesen kiszolgálnod. Annak
van még három lova. Azok között a legfiatalabb egy vasderes. Az kétszer erősebb
és gyorsabb, mint a sárkányé. Hogy azt hogy szerzed meg, ahhoz az isten
segítsen, abban én segíteni nem tudok. De most isten áldjon, mert a sárkány
azonnal itthon lesz, már hallom, hogy tombol a lova. Én megvárlak, akármilyen
nehezemre esik is. Csak vigyázz magadra, hogy bajod ne essék!
János megcsókolta a feleségét, és otthagyta. Kiment a
lovához, felült a hátára. Az úton elmesélte neki, hogy mit hallott. Elmentek
haza. János megetette minden lovát, beállította az istállóba. Másnap fogta a
tarisznyát avval az egy szál élesztőfűvel, ami az ő lovánál maradt, amit a kis
kígyó vele megfelezett, megindult azon a járatlan gyalogúton. Ment, mendegélt.
Megtalálta a tengerpartot. Próbálgatta a vizet
jobbra-balra, hát csakugyan nem ért fentebb a térdénél. Kinézte az irányt, és
egyenest átment.
Mikor átért, látja, hogy ott egy
szép aranyhéjú halacska hentereg a porban. Egyik fele már megszáradt, megégette
a nap, de még él. Megsajnálta a halacskát. Azt mondta:
- Szegény halacska! Itt pusztulsz el, megsütött a nap,
a víz meg messze van, nem tudsz belemenni.
Ezzel bedobta a vízbe. A halacska rögvest fölugrott a
vízen, de abba a pillanatban kétszer akkora lett, mint volt, és frissebbnek és
egészségesebbnek látszott. Odaszökkent Jánoshoz:
- No, te fiú, amiért így megsajnáltál, megszántál,
mert láttad, hogy élve elpusztulhatnék, vegyél ki a bal oldalamból egy szál héjat,
amelyiket nem sütötte a nap. Ha valamikor valami bajod lesz, görbítsd meg, én
rögtön ott leszek, és segítek a bajodon.
Evvel a halacska beleugrott a vízbe, és eltűnt.
Elgondolkozik János:
„Ehol-e, mégse gondolná az ember, hogy honnan kerül a segítsége.
De hát mit tudna nekem ez a kis halacska segíteni?”
De azért szót fogadott, a héjacskát eltette a
tárcájába. És ment tovább.
Megy, mendegél egy erdőn keresztül. Az erdő közepén
talált egy tavat. Ott látott egy szép vadkacsát búslakodni, mert az egyik
szárnya el volt lőve. Repülni akarna, de nem tud. Megsajnálta János
megszólította:
- Te kis kacsa, gyere ki, hadd gyógyítsam meg a
szárnyadat!
- Nem megyek! Mit gondolsz? Azért, hogy paprikást vagy
pecsenyét készíts belőlem?
- Ne félj - mondja János -, nem bántalak! Tiszta
szívből mondom hogy meggyógyítlak.
- No, isten neki, nem bánom. Ha már rászorultál az
életemre, úgy se sokat ér. A szárnyam el van törve, nem bánom, ha meghalok is.
Ezt mondta a kacsa. Avval kiúszott a patak szélére.
János megfogta és leült vele. Az ölébe tette, elővette tárcájából az
élesztőfüvet, megkenegette vele a kacsa sebes szárnyát. Az azonnal meggyógyult.
Olyan lett mintha sohasem lett volna eltörve.
Megörült a kacsa. Mindjárt próbálja a szárnyát, próbál
vele repülni. Hát bizony lehet.
- Na, jó fiú, azt gondoltam, hogy elveszed az
életemet. De mivel ilyen jót tettél velem, húzz ki a bal szárnyamból, amelyik
nem volt törött, egy szál fényes tollat. Ha valamikor bajod lesz, a szélesebb
felét repeszd le. Én rögtön ott leszek. De jól tedd el, hogy el ne veszítsd!
Azzal a kacsa köszönt és elszállt. János pedig ment
tovább a patak mentén. Az erdő szélén talált egy forrást. Ott egy kicsit leült
megpihenni. Elővette a tarisznyát, és falatozott. Gondolkodott, hogy mit is fog
ő evvel a halhéjacskával és tollacskával csinálni. De azért, gondolta, megőrzöm
én, meg bizony. Hadd legyen!
Mikor kipihente magát, elindult tovább az útján. Meg
kell keresnie azt az öregasszonyt, de hol-merre van? Távolban - de nagyon
messze volt még hozzá - meglátott egy házat, egy kis házikót inkább. Jó néhány
kilométerre volt még a háztól. Nagyon bokros erdőségbe került. Megy el egy
bokor mellett, egyszerre kiugrik egy róka. De csak három lábon ugrál, a
negyedik lábát csak húzza maga után. Azt mondja:
- Várjál, róka pajtás! Látom, fáj a lábad. Állj meg,
hogy meggyógyíthassam!
Hátranéz a róka, azt feleli a
fiúnak:
- Dehogyis állok meg! Üsd le a másikat is?! Akkor
megnyúzhatsz, jó subát csinálhatsz a bőrömből!
- Nem bántalak én, róka pajtás, csak sajnállak. De ha
nem hallgatsz a szavamra, nem tehetek róla.
- No, nem bánom - mondja a róka -, hát megállok. De
lelkedre bízom. Hogyha megütsz, azonnal megharaplak!
- Dehogy bántalak - mondja a fiú -, örülök, hogyha
segíthetek a bajodon.
Avval elővette az élesztőfüvet, megkente vele a róka
fájós lábát. Az egyszerre úgy meggyógyult, mintha sohase fájt volna.
Ugrabugrált, szaladgált, szökdelt a róka. Nagy örömmel azt mondja:
- No, jó fiú, amiért jót tettél velem, hát szakassz ki
a farkam tövéből egy csomó szőrt. Tedd el, és hogyha valamikor valami bajod
lesz, tömd a pipádba, gyújts rá, én rögtön ott leszek.
Avval a róka megköszönte János jóságát, és elment.
János pedig ment, ballagott az útján tovább. Éppen
este lett, mire a házhoz ért. Látja, ott ül egy öregasszony a konyhaajtóban.
Rákönyökölt a két tenyerére, és nézi a fiút, ki lehet az, aki közeledik
hozzája.
Odaér János, köszönti illedelmesen:
- Adjon isten jó estét, édes öreganyám!
- Adjon isten neked is, fiam! Köszönheted, hogy
öreganyádnak szólítottál! Kilencvenkilencnek már karón van a feje, tied lett
volna a századik.
Mondd, fiam, mi járatban vagy itt, ahol még a
hazádbeli madár sem jár?
- Én, édes öreganyám, szolgálatot keresek - mondja
János.
- Éppen jókor jöttél. Én megfogadlak - mondja a szüle.
- Nem kötöm ki a béred. Három nap az esztendő. Amit kívánsz, azt adok. De úgy
adom, ha a három lovamat tisztességesen megőrzöd, ha azokat nekem este
hazahozod, ha azok el nem szöknek.
- Megőrzöm én, édes öreganyám. Majd elbánok én velük.
- Jól van, édes fiam, akkor gyere be, vacsorázzál!
Megmutatom a lovakat is, hogy hol vannak és hogy milyenek.
A szüle adott Jánosnak jó vacsorát. Készített neki jó
fekvőhelyet. Mikor aztán János jóllakott, kimentek az istállóba. Nézegeti János
a három szép lovat, olyat az ő szeme még nem látott.
- Ezek lesznek azok, fiam, melyeket őrizned kell -
mondja a szüle.
János megsimogatta mind a három lovat. A szüle
otthagyta. A legfiatalabb ló megnyalogatta a kezét, de akkor még nem szólt neki
semmit.
János bement a szüléhez a szobába. Azt kérdezgette,
hogy mit csinált, merre járt. Beszélgettek, azután lefeküdtek.
Másnap reggel a szüle fölpakolta János tarisznyáját.
János meg felkantározta a három lovat. Ő mindjárt a vasderes hátára pattant. A
szüle megmutatta neki a legelőt. Ugyanaz az erdő volt, ahol ő a forrásnál
megpihent. Ott levette a lovakról a kantárt. Azok elkezdtek legelészni, ő pedig
egy nagy fa alá telepedett. Heverészett, és nézte a lovait, hogy legelnek.
Egyszer csak délfelé jön egy kis szellő, rászállt
János szemére. Mély álomba merült. Jó délután volt már, amikor felébredt.
Keresi a lovait hol vannak: nem találja őket sehol. Nincs meg egy sem.
Megtalálja a helyet, ahol legeltek, de a lovakat nem találja sehol, bármerre is
bolyong.
Eszébe jutott, hogy a halacska adott neki egy héjat.
És azt ígérte, hogy ha baja lesz, hát segít rajta. Meggörbítette a halhéjat,
abban a pillanatban ott termett a kis hal előtte.
- Mit parancsolsz, jó fiú? - kérdi tőle.
- Arra kérlek, kis halacskám - mondja a fiú -, mondd
meg, hogy hova lettek a lovaim.
- Hm, a te lovaid - mondja a halacska - ott vannak az
én táboromban. Az egyik futárom jelentette, hogy három idegen hal került
közéjük. Gyere velem egy pillanatra, ott leszel a tengerparton, majd csak
vigyázd! Majd mikor a tenger elkezd mozogni, akkor három nagy tüskés hátú
dörgencs, tiszta fekete, úszik majd a part felé. Az én legényeim szorítják,
hajtják a tengerből kifelé. De jól vigyázz! A kantárt jól fogd a kezedbe, hogy
amikor a középső a partra ér, úgy üsd fejbe, hogy felforduljon. Abban a
pillanatban ott leszel a helyeden, és meglesznek a lovaid.
Abban a pillanatban a halacska segítségével János kinn
termett a tengerparton. Nézi: a tenger nagyon morog, nagyon zúg, és három
fekete hal - de egyenesen neki tart - csak úszik ki a partra. Abban a
pillanatban jól megfogta a kantárt, úgy megütötte a középsőt, hogy az mindjárt
felfordult. A következő pillanatban már ott volt János a legelőn, a három
lovával együtt.
Szépen felkantározta őket, felült a vasderesre, és
elnyargalt haza.
- Jó estét, édes öreganyám!
- Adjon isten, fiam! Megjöttél, fiam?
- Amint látja, öreganyám! Jó lovacskák ezek! Igen
szépen legelésznek!
- No, eredj be, fiam, vacsorázz meg - mondja a szüle.
Míg János bent vacsorázott, a szüle a három lovat az
istállóban, az egyiket piszkafával, a másikat szeneslapáttal, elkezdte
ütni-verni, mind a dobot, azért, mert nem tudtak elszökni.
- Így kellett elbújnotok, hogy megtaláljon benneteket?
Ti ilyenek-olyanok. Megálljatok, majd holnap elbújtatlak én jobban! Mert ha el
nem bújtok, akkor adok nektek!
Avval bement Jánoshoz a szobába, mintha semmi sem
történt volna. Szépen eldiskurált, elbeszélgetett vele. Aztán lefeküdtek, és
aludtak reggelig.
Másnap reggel még többet pakolt a szüle a tarisznyába,
hogy berúgjon, hogy csak jól elaludjon. Azért adott a fiúnak álomport a
borába.
János másnap reggel fölkelt, kiment az istállóba.
Fölkantározta a lovait megint csak a vasderesre ült. Kinyargalt a legelőre,
ahol előző nap is volt, és eleresztette a lovakat. Ő lepihent a helyére, a
forrás mellé, a hűvösre.
Eljött a dél, megcsapta a szellő János szemét, elaludt
újra. Estefelé felébredt, körülnézett, hát a lovai nincsenek sehol.
Gondolkodik, hova menjen, hol találja meg a lovait. Eszébe jutott a tegnapi
halacska. Gondolta, hátha a kacsa is tudna segíteni. Elővette a zsebéből a
fényes tollat, a szélesebbik felét lerepesztette. Egyszer megsuhan a levegő
fölötte, hát megjött a kacsa.
- Mi bajod van, jó fiú? Miért hívtál?
- Elvesztek a lovaim, nem tudom, hogy hol keressem
őket. Ha tudnál tanácsot adni, arra kérlek - mondja János.
- Ó - azt mondja -, afelől ne gondolkozz! Van az én
falkámban három fehér holló, tiszta fehérek, ami ritkaság. Majd az én legényeim
leszorítják őket olyan alacsonyan, ahogy te vagy, és hajtják feléd. Csak a
kantárra jól vigyázz! El ne szalajtsd, és üsd meg a középsőt úgy, hogy rögtön
essen le elibed. Azonnal meglesznek a lovaid. Ott lesznek a legelőn, ahol
délben voltál.
Úgy is lett. János elment a kacsa után a patak
partjára. Egyszer szétnéz, hát mint a felhő, annyi a vadkacsa. De szorítják ám
a három fehér hollót. Jönnek egyenest neki, mintha el akarnák őt gázolni. Ő sem
volt rest megfogta a kantárt szorosan - mikor ütésre került, úgy megütötte a
középsőt, hogy rögtön a lába elé esett. Abban a pillanatban ott termett a
legelőn, ahol reggel volt, ahonnan a lovai elszöktek.
Mindjárt fölkantározta mind a hármat, fölugrott a
vasderesre, és elnyargalt haza. Köszön a szülének:
- Adjon isten jó estét, édes öreganyám!
- Adjon isten neked is, édes fiam! Hát megjöttél?
- Megjöttem, édes öreganyám!
- Jók voltak-e a lovaid?
- Jók voltak, édes öreganyám. Nem mennek ezek sehova.
- No - azt mondja a szüle -, eredj be vacsorázni. Majd
én addig megitatok.
János bemegy a szobába, a szüle meg az istállóba.
Előveszi a megtüzesített piszkafát - piff puff -, üti-veri a három szilaj
csikóját, egyiket jobban, mint a másikat.
- Nem tudtatok jobban elbújni? Megálljatok, bitangok,
majd holnap! Kétszer megtalált benneteket. No, de majd holnap találjon meg! Itt
lesztek a konyhában a szakajtóban! Tyúk alatt tojások!
Avval otthagyta a lovakat. Bemegy a fiúhoz:
- No, egyél, édes fiam, én is vacsorázom. Azután
ráérünk, egy kicsit beszélgetünk.
Úgy is volt. Beszélgettek egy darabig. Azután
lefeküdtek.
Másnap reggel, ahogy fölkeltek, fölpakolta a szüle a
tarisznyát a fiúnak:
- Na, itt van, fiam, az ennivaló! Vezesd ki a lovakat,
hadd legeljenek!
János kiment az istállóba. Fölkantározta a lovait,
fölpattant a vasderes hátára, kinyargalt a legelőre, a tegnapi helyre. Ott a
lovait szabadon eresztette, ő meg lehevert a forrás mellé, az árnyékba, a fa
tövébe.
Tizenegy óra felé jött a meleg szellő, megsuhintotta
János szemét, és ő elaludt. Estefelé ébredt fel, hát nincsenek a lovak sehol.
Gondolkodik, hogy mit csináljon most. Kétszer megtalálta, de hol fogja őket
harmadszorra is megtalálni? Eszébe jutott neki a sánta róka. Fogta a szőrt,
beletömte a pipába, és rágyújtott. Alighogy rágyújtott, megzörren a bokor,
megjött a róka.
- Mi bajod, jó pajtásom, vagy inkább jó barátom, hogy
ilyen hamar híttál?
- Róka pajtásom, az a bajom, hogy elvesztek a lovaim.
- Ez, pajtás, egy kicsit bizony baj - mondja a róka
koma -, de azért megpróbáljuk. Most csak jól hallgass a szavamra! Gyere utánam,
egészen közel a házhoz, de úgy, hogy a szüle véletlenül meg ne lásson. Mert van
a szülének egy hét országra szóló torkú kakasa. Azt majd én megfogom. A szüle
azt szereti az összes között a legjobban. Majd én ordíttatom, te meg addig
húzódj a ház mellé. De olyan közel, hogy mikor a szüle a konyhából kiugrik, és
fut utánam a piszkafával - én majd futtatom a kakast minél messzebb a bokrok
közé -, akkor te meg a kantárral, amit az ajtó mellett a sarokban találsz, ahol
a szüle ült -, a szakajtóban látsz három tojást, csapj közibük úgy, hogy mind a
három szétfröccsenjen, de úgy, hogy még a falra is jusson belőle. Abban a pillanatban
meglesznek a lovaid, ott lesznek a legelőn.
Elindultak szépen, egyik bokortól a másikig,
tovább-tovább lopakodva. Ugyannyira, hogy János közel ért a házhoz, a róka meg
a szemétdombhoz, ahol a tyúkok kapargáltak. Egyszer a róka kiugrik a bokor
mellől, villámgyorsan elkapja a kakast, és fut vele a bokrok közé. Ordít a
kakas szörnyen, hogy hét országon hallik. Kifordul a szüle:
- Megállj, te bitang, már megint ide mertél jönni?
Egyszer már letörtem a lábad, de most letöröm a derekad! Megállj, te bitang róka!
Fut a szüle egyik fától a másikig, de a róka szaladt
szörnyen.
Ezalatt János beszökött a konyhába. Olyant vágott a
kantárral a tojások közé, hogy az mind a három szétfröccsent. Abban a
pillanatban ő kint termett a legelőn a három lóval együtt. Mindjárt
fölkantározta mind a hármat. Felült a vasderesre, és elnyargalt haza. Útközben
azt mondja a vasderes a fiúnak:
- Édes gazdám, tudom, hogy énértem szolgálsz, de
holnap nem ismersz rám. Mert én holnap koszos csikó leszek, és a szemétdombon
hentergek. A szüle majd ígér neked mindent, a két másikat is odaadja, de te
csak engem válassz, még ha a hátadon viszel is egy darabig. Most még arra
figyelmeztetlek: ha megvacsoráztok, a szüle majd sokáig beszélget veled, azért,
hogy elálmosodj, és minél előbb aludj el úgy éjfél felé. De te el ne aludj,
mert hiába szolgáltad ki a három napot, a fejed az éjszaka mégis karóba kerül.
A szüle majd pontosan tizenegy órakor mondja: - Jó éjszakát, édes fiam, aludjál
te is! - Ő nyomban elalszik, de fél tizenkettőkor már fölkel. Ott lóg a
sarokban egy rossz szerszám, kantárral és egy rossz kardhüvellyel. Ő majd
kihúzza a hüvelyéből a kardot. Meg ne ijedj tőle, mert kiölti a nyelvét, és
azon elkezdi fenni a kardot. Akkora nyelve van, mint egy nagy csoroszlya. Amíg
háromnegyedére ér az óra a tizenkettőn, addig mindig azt huzigálja, a nyelvén
feni. Akkor majd szól: - Szolgám, kelj fel! - De te meg ne mozdulj, mert akkor
megtudja, hogy ébren vagy. Amikor pontosan üti a tizenkettőt, akkor majd rád
kiált: - Szolgám, kelj fel, a durrogós ménkű üssön beléd mert mindjárt
kettéváglak! - Te abban a pillanatban vágódj a fal mellé, mert akkor a szüle
elveszti a szemevilágát, nem lát, és úgy suhint a karddal az ágy alá, alulról
fölfelé. Te a fejnél való végén maradsz, az ágyat kettévágja alattad, és azután
majd tapogat, keres, hogy hol vagy darabokban. És majd ha nem talál, az ágy
újra összeáll, mint az előbb volt. Akkor elmegy az ágyára, a kardot beteszi a
hüvelyébe, és alszik reggelig. Így azután te is aludhatsz, de csak ébren. Mert
olyan kard az, amilyen a világon nincs több.
Amíg a vasderes a gazdájának elmesélte, hogyan
viselkedjék, mit csináljon, addigra szépen hazaértek. János nagyon megfigyelte,
hogy őt mire tanították. Otthon szépen köszönt:
- Jó estét, öreganyám!
A szüle is köszön, mintha nappal semmi se történt
volna a lovakkal vagy a kakassal.
- Eredj be, fiam, vacsorázzál! Én meg majd itatok.
Avval fogta a piszkafát meg a szemétlapátot, s
elkezdte ütni-verni a lovakat:
- Még most se szöktetek meg tőle, az utolsó napon?
Úgysem adlak neki! Az éjszaka megölöm! Vagy olyan ronggyá teszlek, hogy nem is
kellesz neki!
Aztán bement a szobába.
- Na, gyere, édes fiam, vacsorázzunk!
Elkezdtek aztán kettesben vacsorázni. János álmos
volt, de szót fogadott. A banya sokáig beszélgetett vele vacsora után, hogy még
álmosabb legyen.
Elérkezett a tizenegy óra. Mondja a szüle:
- Jó éjszakát, fiam! Feküdj le és aludj, mert én is
lefekszem.
Lefeküdt János, de csak úgy aludt, mint a nyúl. A
szüle aludt, mint a bunda.
Mikor az óra fél tizenkettőt ütött, mint a
villámcsapás, úgy felugrott a banya. Ment a kardért a sarokba, kihúzta a
hüvelyéből, egy darabig nézegeti: - No, ez elég lesz neki! - Kivette rőfös
nyelvét, elkezdte a kardot a két oldalán fenni.
Háromnegyed tizenkettőkor szól Jánosnak: - Szolgám,
kelj fel!
De az meg sem mozdul, mint aki az igazak álmát
alussza.
- No, csak aludjál, majd adok egy fertályóra múlva!
Pontosan tizenkettőkor szól megint:
- Szolgám, kelj fel, a durrogós mennykő üssön beléd,
mert mindjárt kettéváglak!
János a fal mellé vágódott. Ettől a banya szemevilága
elveszett. A karddal az ágy alá vágott.
Abban a pillanatban János az ágyfejre kuporodott.
Alatta az ágy összeesett. A szüle rögtön keresni kezdte, hátha valamelyik
darabja a kezébe akad. Az ő feje lett volna a századik, ha a vágás sikerül. De
hiába tapogatta, nem találta. Dörmögött magában, hogy hova lehetett ebben a
pillanatban.
- No, nem baj - azt mondja -, kiszolgált. Most már
lejárt a hatalmam, elmúlt éjfél. Tudom, hogy mit akar elvinni tőlem. De olyan
csúffá teszem, hogy úgysem viszi el.
Azután lefeküdt, és mélyen elaludt. János is
töprengett, elaludjon-e vagy sem, de nem mert elaludni. Inkább fennmaradt.
Megvirradt. Fölkelt a szüle, megcsinálta a jó
reggelit.
- Na, fiam - azt mondja -, hűségesen kiszolgáltál,
mondd, mit kívánsz! Megadom!
- Nem kívánok én, édes öreganyám, más egyebet, csak
azt a rozsdás kardot és kantárt meg azt a piszkos nyerget, amelyik az ólban
van, meg azt a csikót, amelyik a szemétdombon van.
Nevetett a szüle:
- Ugyan mit csinálsz, fiam, vele? Ez még ócskavasnak
sem kell! Meg ezt a rossz csikót a hátadon kell elvinned, mert ez téged úgysem
bír el.
- Nem bánom én, édes öreganyám, majd kijavítom
odahaza. Ezt meg kifényesítem.
A szüle csak nevetett, azt mondja:
- Adok, fiam, aranyat, ezüstöt, amennyit csak elbírsz.
Gazdag ember lehet belőled. Nem kell szolgálnod többet az életben.
- Köszönöm, öreganyám, én megelégszem már csak evvel -
mondja János.
- No - azt mondja a szüle -, ha neked csak ez kell, én
nem bánom, hát vidd el! De megmondom, a csikót vinned kell, mert nem tud menni
amíg a határból ki nem ér!
Fogta János azon szutykosan, sárosan, ahogy volt, a
csikót; föltette a hátára azt a rozsdás, piszkos nyerget, fölkantározta. A
rozsdás kardot felkötötte a maga derekára! Akkor fogta a csikót, a hátára vette,
mert az maga nem bírt menni.
- No, isten áldja, édes öreganyám! - mondja János. -
Köszönöm a szolgálatot!
- Isten veled, fiam! Csak jól abrakold, mert másként
nem áll lábra! - mondja a szüle.
El is cipelte János a lovat egész a szüle határáig. De
közben annyira elfáradt, hogy háromszor hajította le válláról a csikót, s
háromszor vette fel újra. Mikor átért az árkon, azt mondja a csikó:
- Most tegyél le, gazdám! Ezután már én viszlek!
Avval a csikó odavágta magát a földhöz; a másik
pillanatban felugrott, megrázkódott, s olyan aranyszőrű vasderes lett belőle,
amilyent János még életében nem látott. Abban a pillanatban végignézett saját
magán is, nem hitt a szemének! Úgy ragyogott a kardja, a ruhája, a sarkantyúja,
a csizmája, hogy olyan még sohasem volt. Azt se tudta, hogy ő az, vagy más.
- No, édes gazdám, ülj fel a hátamra! - mondja a lova.
- Azt kérdezem most tőled, hogy úgy menjünk-e, mint a szélvész, vagy mint a
gondolat?
- Úgy menjünk, édes lovam, hogy se tebenned, se bennem
kár ne essék.
Abban a pillanatban már repültek is a levegőben. Így
értek haza. Alig ismerték föl a rokonai. Azt mondja a lovának:
- Édes lovam, még most van időnk elég, talán odaérünk.
Elmegyünk a feleségemért.
- Ó - azt mondja a lova -, ott leszünk mindjárt! Én
azt is tudom, hogy hol van! A nagybátyámnál!
Mert a sárkánynak a lova az ő nagybátyja volt.
Fölugrott János a ló hátára. Mire észrevette, már a
sárkánynál termett. A felesége éppen vizet merített a kútnál, amikor ő a
vasderesen megjelent. Azt mondja:
- Kedves feleségem, eljöttem érted! Amit megígértem,
meg is tettem. Itthon van-e a sárkány?
- Nincs - azt mondja az asszony. - Oda van a
rokonainál.
- Na, csak hadd mulasson ott, mi meg majd itt - mondja
János.
Ugyan régen látták egymást. Megölelte, megcsókolta az
asszonyt János.
- Na - azt mondja -, kedves feleségem, csomagold össze
a holmidat. Most bátran ülj fel a lovamra!
Össze is csomagolt az asszony, fel is ült a ló hátára,
Jánosnak az ölibe. Így lassan megindultak hazafelé.
Amikor a kapun kiértek, a sárkánynak a lova abban a
pillanatban nyerít meg tombol. Fut a sárkány haza, mérges nagyon. Rákiált a
lovára:
- Kutya egye májadat, holló vájja ki a szemedet! Szép
széna előtted, szép zab előtted, szép patak előtted, mi bajod van még?
- Viszik a feleségedet! - feleli a sárkány lova.
- Ehetek-e, ihatok-e, egy zsák diót feltörhetek-e,
megehetem-e?
- Semmit se tehetsz, mégsem érjük utol!
Eh, megharagudott a sárkány! Fölkötötte a tízmázsás
sarkantyút, fölugrott a lova hátára, sarkantyúját majdnem félig belevágta a
lova oldalába. Lehelt az, majd kifújta a tüdejét. János meg csak kinevette
őkelmét.
- Ne tombolj, koma! Most mi megyünk jobban!
Nyerít a sárkány lova a másik lónak:
- Állj meg, öcsém - mondja -, kivágja a belemet!
- Nem kár érted, ha nem tudod úgy levágni a hátadról,
hogy mire a földre ér, kulimász ne legyen belőle! - mondja vissza János lova.
A sárkány lova erre nagyot rúgott, a sárkány lefordult
a ló hátáról; azonnal összerogyott, mint a rongy. A másik ló emehhez meg szépen
odament. Így Etelka átült a sárkány lovára, és szép lépésben elbaktattak haza.
Mikor hazaértek, megvolt a nagy öröm. Hítták össze a
rokonokat. Megtartották a lakodalmat.
Otthon éltek egy darabig.
Egyszer találkozik ott János egy szép fiúval, egy
hozzá hasonlóval. Azt mondja neki:
- Hallod, pajtás, mondanék neked valamit. Boldog
embert csinálok belőled, ha meghallgatod a szavamat. Gyere most velem az én
hazámba, mert az én királyom eddig már meghal bánatában, mert azt gondolja hogy
az ő Jancsi fia sohasem tér többé vissza.
- Elmennék én, pajtás - feleli a másik -, de gyalog
úgysem mehetek veled odáig.
- Nem baj, pajtás, segítek én azon. Adok én egy lovat,
azon könnyen utazol.
Ebben aztán meg is egyeztek. A rokonoktól elbúcsúztak,
és János hazájába indultak. Meg is érkeztek harmadnap.
Beköszönt János a királyhoz illedelmesen. Vitt neki
almát is egy tele zsákkal. Megkérte aztán a királyt:
- Felséges királyom! Én a lányodat feleségül most már
nem vehetem mert nekem van már feleségem. Hanem itt van egy igen jó barátom. Ha
a királykisasszony beleegyezik, őneki ajánlom.
Beleegyezett a király szívesen, mert amikor ő egy
almát megevett abban a pillanatban talpra állt, és egészséges lett.
Akkor azután iszonyú nagy lakodalmat csaptak. Volt
ottan lé meg lé, hogy még a kutyák is térdig jártak a levesben. De boldog ember
volt, aki egy kanállal kapott. A Dunát bekötötték egy nagy zsákba. Sárgarépából
sarkantyút csináltak a fiú csizmájára. Amint forgolódtak a nagy vigasságban, a
gyerek sarkantyúja beleakadt a zsákba, így a zsák kirepedt, a Duna pedig
folyásnak eredt.
Itt a vége, tedd a jégre, majd elcsúszik valamerre!