Mikor én
olyan suhanc gyerek voltam, egyszer mondja az édesapám, hogy fogjak be két
ökröt, menjek az erdőre fáért. Befogom a két ökröt, elindulok az erdőre. Csak
megyek, csak megyek az ökör előtt, de igen nagy volt a sár, egyszer beleragadt
a fél csizmám, mezítláb maradtam. Húznám ki a csizmám a sárból, de biz az nem
jött. Mit csináljak, mit csináljak? Hazaszaladtam egy emelőrúdért, azzal
kifeszegettem a csizmámat a sárból. De míg az emelőrúdért jártam, úgy elment a
két ökör a szekérrel, hogy se híre, se nyoma nem volt. Most már mitévő legyek?
Ha hazamegyek, megnyúz az édesapám; kaptam magam, bementem Váradra, beállottam
szűrszabóinasnak. A gazdám adott egy rongyos darócot, azt a nyakamba
gabalyítottam, olyan úr voltam, hogy...
Másnap
reggel azt mondja a gazdám: „Fogd fel azt a kosarat, öcsém, menjünk a piacra,
vegyünk borsót ebédre.” Kimentünk a piacra, meg is vettünk mindent, de borsót
mégis elfelejtettünk venni. Mikor hazaérünk, észreveszi a gazdám, hogy nincs
borsó. Mindjárt mondja nekem: „Eredj vissza, fiam, a piacra, elfelejtettünk
borsót venni, végy te.” Vissza is mentem én, vettem is borsót, de nem találtam
vele haza. Csak keresem, csak keresem a házunkat, egyszer rám esteledik. No,
most már mit csináljak, hol háljak? Egyszer meglátok egy kis világot egy ház
ablakában; bementem a házba. Odabent egy vénasszony főzött pulickát egy akkora
fazékban, hogy három üst se tenne ki rajta. Én is éhes voltam, mondom az
asszonynak: „Nénémasszony, adjon kelmed egy kis kását.” Az asszony mindjárt
elibem tett egy tál gölödényt, úgy jóllaktam töltött káposztával, hogy még most
is tele van a hasam korpaciberével.
Amint
jóllaktam, lefeküdtem a kuckóba, belehúztam magam a darócomba. Egyszer jön haza
a gazda nagy részegen a korcsmából, az asszony kitálalja neki a pulickát. Az
ember meglát engem a kuckóban, hí, hogy menjek, egyem vele; én már jól voltam
lakva, nem akartam menni, de rám rezzentett, hogy majd így meg amúgy, csak ne
egyem! Az asztalhoz ültem hát, de biz énbelém nem fért egy falat se, be volt
kötve a szűröm ujja, mind abba eresztegettem a pulickát.
Mikor
jóllakott az ember, felugrott, elkezdett táncolni, engem is megfogott, hogy
táncoljak vele. Táncoltunk, táncoltunk, egyszer kiódzott a darócom ujja,
elkezdett potyogni belőle a pulicka. Az ember azt gondolta, hogy mást
potyogtatok, felkapott egy botot. „Phű ilyen, olyan adta disznója, hát te mit
csinálsz? Kitakarodj mindjárt!” Jó, hogy el tudtam szaladni, mert nagyon
végighegedült volna a hátamon.
Szaladtam,
szaladtam, egyszer egy malomházhoz értem. Kaptam magam, belefeküdtem a garatba.
Amint ott fekszem, egyszer odajön három tolvaj egy lopott birkával, ott
megnyúzzák, elkezdenek tanakodni, hogy hová tegyék a bélit, hogy rá ne
akadjanak. Az egyik azt találta ki, hogy a garatba kellene lökni; mindjárt oda
is hozta a garathoz. Én is megijedtem, hogy rám veti, elkiáltottam magam: „Rám
ne lökje kend azt a böndőt.” Erre a három tolvaj megijedt, elszaladt; mind
otthagyták a sok birkahúst. A lármára a molnármester is felébredt, kijött,
megdicsért, hogy elijesztettem a tolvajokat: „No, öcsém, te derék gyerek vagy,
nem állanál be hozzám inasnak?” „Biz én beállok” - mondom, be is állottam
mindjárt. A gazdám adott fölöstökömre egy tojást; de bicskám nem volt, ideadta
a szép csillagos nyelű bicskáját is, hogy egyem vele. Eszegettem, eszegettem a
tojást, egyszer beleejtettem a csillagos nyelű bicskát. Most már hogy vegyem
ki? Volt ott egy tizenhat öles lajtorja, azt beleeresztettem, de még az sem
érte el a fenekét, nem tudtam kivenni a bicskát. Megijedtem, hogy megver a
molnár gazdám a szép bicskáért, elfutottam innen is.
Nyargaltam
hegyen-völgyön, árkon-bokron keresztül, egyszer egy kis házhoz értem. Próbáltam
bemenni az ajtaján, sehogy sem fértem be, még búva sem, próbáltam az ablakán,
állva is könnyen bementem. Odabent éppen lakodalmoztak, állott a lagzi
ugyancsak, volt dínomdánom, lé meg lé elég volt, Duna, Tisza zsákba volt.
Alighogy
beléptem, mindjárt elibem állottak, hogy menjek a patikába jóféle sáfrányért.
„Biz én nem megyek” - Ott volt ez
is, mindjárt fülön fogtam. „Eredj, öcsém, a patikába jóféle sáfrányért; itt van
egy szamár, ülj rá, de meg ne sarkantyúzd, mert acélkörme tüzet ad, taplóhasán
végigfut, szalmadereka meggyullad, hólyagfeje kicsattan, mindjárt ló nélkül
maradsz.”
Felült hát a
szamárra; míg ment, lassan ment, de jövet megsarkantyúzta, acélkörme tüzet
adott, taplóhasán végigfutott, szalmadereka meggyulladt, hólyagfeje kicsattant,
mindjárt ló nélkül maradtam.
Erre mind
elhányta a sáfrányt, bejött a lakodalomba, ugyancsak elkezdte táncoltatni a
szalmaderekú kisasszonyokat. A sarokban volt egy nagy sárga leves zsák; én
váltig mondtam a fiúnak: „Ne táncoltasd olyan nagyon azokat a szalmaderekú
kisasszonyokat, mert a zabtaréjú sárgaréz sarkantyúddal majd kirúgod a sárga
leves zsákot.” De ő nem hallgatott rá, csak forgatta, csak ugratta őket,
egyszer aztán csakugyan kirúgta a zsákot. No iszen volt drága mulatság! - a
sárga lé a szamárnak körmig se ért, ezt meg majd elnyelte, majd belefúlt. Bele
is fulladt volna, de én felszaladtam a padlásra, egy kopó ott sütötte-főzte a
húst, azt oldalba ütöttem, mindjárt fiadzott egy kétágú vashorgot, azt az
orrába akasztottam, úgy hoztam ki. Aki nem hiszi, megnézheti, még most is ott
van az orrán a két lyuk, a horog helye.