Élt egyszer
egy eszkimó faluban egy szegény árva lány. Anyja, apja meghalt. A nagybátyjai
nevelték.
Öten voltak a
nagybácsik, a legidősebb közülük sámán volt. Mindnyájan ügyes vadászok voltak,
bőven volt ennivaló az iglujukban, és szerették a kis árvát. Ősszel, a
táncünnepek előtt, ékszereket, apró ajándéktárgyakat készítettek neki. Az
ünnepek után kajakokat építettek, evezőket, íjakat, nyilakat, szigonyokat
faragtak, s a kislány mindig ott sürgölődött körülöttük. Mikor aztán az
asszonyok megvarrták a kajakvázak bőrhuzatait, és az idő is már megenyhült, a
nagybácsik vadászni indultak. Ha sikeres volt a vadászat, hazafelé kilógatták a
kajakból színes takaróikat, hogy az asszonyok lássák, zsákmánnyal érkeznek, és
elébük menjenek. A kislány mindig elsőnek futott le a tengerpartra.
Így nőtt
fel, így élt, amíg férjhez nem ment. Egy ügyes, fiatal vadász vette el
feleségül, hamarosan szült is neki az asszony egy kisfiút. Csakhogy a fiatal
vadász állhatatlan volt. Hagyta, hogy megbabonázzák, gyerekestül elkergette az
asszonyt, s új feleséget hozott az iglujába.
Egyszer az
új feleség, amint éppen vízért járt, a tengerparton találkozott az ösvényen az
első asszonnyal. Megkérdezte, hogy hol merített a tengerből vizet, mert egy
nagy jégzátony volt előttük, és hosszan kellett rajta gyalogolni, míg vizet
találtak. Az első asszony készségesen megmutatta neki a helyet, ő is oda tartott.
Előbb az új feleség merítette meg a vedrét a himbálódzó jégtábla szélénél, s
csak őutána akart vizet venni az első. Gyerekével a hátán nehézkesen hajolt
előre, mélyet kellett hajolnia, mert a jég nagyon vastag volt. Amint
előrehajolva felnézett, látja, hogy az új asszony ellöki a jégtáblát, amin ő
állt. A tábla lassan úszni kezdett a tengeren.
- Mit
csinálsz?! - kiáltotta kétségbeesve. - Miért teszed ezt velem?
De az új
feleség szó nélkül elszaladt, és csak a faluból nézett vissza. A part felől
fújt a szél, lassan úsztatta a jégtáblát. Az új asszony még látta, hogyan
sodródik vetélytársa gyerekével együtt egyre messzebb a tengeren. Látta, de nem
szólt senkinek.
Egy idő
múlva azonban feltűnt, hogy az elűzött asszony iglujában ég a tűz, fő az ebéd,
s ő maga sehol. A szomszédok keresni kezdték, nevét kiabálták, lesték, nincs-e
a tengerparton. Végül is fellármázták a férfiakat, s azok kimentek a tengerhez
a torlasz szélére, de semmit sem láttak, mert a jégtábla addigra már messze
sodródott.
Közben az
elűzött asszonynak sikerült egy nagyobb jégtáblára átlépnie, de az is kifelé
úszott. Egy darabig integetett, kiáltozott, de hogy senki sem jött a
segítségére, gyermekét levette a hátáról, melléje kuporodott, és keservesen
sírni kezdett. S mert erre a gyerek is sírva fakadt, egy dallal csitítgatta.
- Bátyókám,
bátyókám - dúdolta újra és újra -, segíts, szabadíts meg minket!
De nem jött
szabadító. A tenger üres volt, csak jégtáblák úsztak rajta, sehol egy kajak, s
még a fókák és a rozmárok is eltűntek. Ők pedig csak ültek a jégen a hideg
télben, és éheztek. Az asszony a ruháival kezdte etetni a gyereket. Először
csak a ruhadíszeket ették meg. A prémbundájuk szegélyét, csizmájuk halbőrből
készült díszét. Az asszony előbb megrágta őket, és úgy adta oda a gyereknek.
Volt az asszonynak egy jegesmedve prémből készült öve. Abban hordta a gyerekét.
Éjszakára maga köré tekerte az övet, és összekuporodva aludt hátán a
gyerekével. Hirtelen arra ébredt, hogy kellemes meleg van. Az öv jegesmedvévé
változott, az melegítette.
Reggel a
medve nem volt sehol. Csak az öv hevert mellette. A gyerek is felébredt, és
sírni kezdett éhségében. Az asszony akkor rápillantott a kis fatáljára, amelyet
az övén lógatva mindig magánál hordott. S láss csudát, a tálka gőzölgött! A kis
halak, amelyeket férje egykor kabalából az aljára festett, ott főttek benne.
- Milyen
finomak! - kiáltott fel az asszony, miközben egyenként kikapdosta őket. S ettől
kezdve minden reggel ennivalót vagy langyos vizet találtak a tálban.
A jégtábla
pedig úszott, egyre úszott a tengeren. Időnként kisebb-nagyobb jégtáblákkal
találkozott, s ilyenkor az asszony megpróbált a nagyobbra átjutni, mert már
erősen tavaszodott, és félt, hogy elolvad alattuk a jég. Egyszer, amint éppen
egy úszó jégmezőre próbált átjutni, látta, hogy egy nagy rozmár úgy alszik a
két tábla között, hogy az uszonyaival az egyikhez, agyaraival pedig a másikhoz
támaszkodik. Aludt az óriás állat békésen. Az asszony nagyot gondolt, mert
mindenáron át akart jutni, óvatosan megérintette a rozmárt. S mikor látta, hogy
a rozmár nem ébred föl, nekilendült, ráugrott, végigszaladt rajta. A másik
oldalra átérve aztán látta, hogy a rozmár ugyancsak felébredt, és persze
kergetni is kezdte, de csak úgy tessék-lássék, majd visszafordult, és elmerült
a tengerben.
Mélyen benne
jártak már a tavaszban, és egyszerre csak megfordult a szél. Napról napra
fogyott alattuk a jégtábla, de az asszony látta már a part szegélyét, és bízott
abban, hogy az erős, meleg szél előbb fújja ki őket a szárazra, mint elolvadna
a jég. Egész éjszaka virrasztott és figyelt. S reggelre a part csakugyan sokkal
közelebb jött. Délre kikötnek - gondolta. De akkor a szél egyszerre megfordult,
s vitte őket újra kifelé. Nem volt mit tennie, erősen a hátára kötötte a
gyereket, és belevetette magát a hullámok közé. Szerencséjére sekély volt a
víz, és hamarosan ki is lábalt a partra. Amikor visszanézett, hogy megkeresse a
jégtáblát, amelyen eddig jöttek, csak valami vízbe vesző, havas foltot látott a
helyén. Levette hátáról a gyereket, megszárította, és megszárítkozott maga is.
A nap szépen sütött, és a talpa alatt föld volt, biztonságos föld. Bal kézről a
tenger, jobbról a szárazföld - így indult el a part mentén.
Egy helyen
kidőlt fákat talált, a parti szirteken madarak fészkeltek, s lent, a víz
mellett, fókák sütkéreztek a napon. Sikerült is közülük egyet a szárazon
elejtenie. Itt megtelepedett. A fákból iglut készített magának. Fókán és
madártojáson éltek.
Telt-múlt az
idő. A fiú helyre kis emberré cseperedett. Csak éppen jegesmedveszőr nőtt a
kezén és a lábán. Egyszer egy reggelen, hogy vizet hozott a partról, öt
jegesmedvét látott az iglujuk felé közeledni. Egyikük félelmesen nagy volt. A
fiú hazafutott, elmesélte anyjának. Az asszony megijedt, felkapta a gyereket,
mire az öv megint jegesmedvévé változott. Segítségével aztán elkergette mind az
öt jegesmedvét.
Békességgel
visszamentek a házba, és aludtak még egy darabig. Amikor felébredtek, egy nagy
fekete foltot láttak a tengeren. Amint a folt közelebb ért, kiderült, hogy egy
hatalmas rozmár. Egyenesen feléjük tartott. Ahogy az iglu elé ért, kimászott a
vízből, visszahajtotta a csuklyáját - s íme, a legidősebb bátyóka volt, a sámán
nagybácsi. Hívták, hogy lépjen be, de ő elutasította, s így szólt:
- Tudjátok,
hogyan kell kajakot készíteni? Csináljatok egyet! - S azzal a fiúnak egy
fejszét adott. - Ha elkészültetek a kajakkal, visszajövök, és megmondom, mit
kell tennetek.
Megcsinálták
a kajakot. Amint a váza meglett, beborították bőrrel, és ott állt készen.
Csodák csodája - jött nyomban a bátyóka, ismét rozmár alakjában. Sámán volt, ha
akarta, át tudott változni. Most csak azért változott rozmárrá, hogy megtalálja
a kis húgát. Ő volt az a rozmár is, akin, mint hídon, a két jégtábla között az
asszony átszaladt. Ő bűvölte a tálkába a főtt halakat, ő volt a melengető, segítő
medve is. Csakhogy mindezek közben apadt-fogyott a bűvereje: már alig tudott
emberré visszaváltozni.
-
Csináljatok evezőket! - mondta. - És készüljetek fel a hazatérésre. Még az utat
megmutatom.
Egy
reggelen, hogy mindennel elkészültek, megint megpillantották a fekete foltot.
Odajött hozzájuk, levette a kapucniját - persze hogy a bátyóka volt!
- Most
jöttem utoljára - mondta. - Rakjatok mindent a kajakba, és induljatok el a
nyomomban, mindig utánam.
Azzal
visszabukott a tengerbe.
Elindultak.
Az anya evezett, a fiú kormányozta a kajakot. Előttük a tengeren néha-néha felbukkant
a fekete folt, siklottak megfeszített erővel mindig utána. Az idő csendes volt.
Négy hosszú napon át eveztek, négy hosszú éjszakán át aludtak a kajakban
anélkül, hogy földet láttak volna. De az ötödik napon ott volt előttük a föld.
A szülőfalujuk földje. Az asszony nyomban ráismert. Egyenesen az öböl közepére
evezett. Már addigra odagyűlt a fogadásukra a falu apraja-nagyja. Mindenki ott
volt. Csak a legidősebb bátyóka nem.
Az asszony
sírva kereste.
Az emberek
azt mondták:
- Sámán
volt, és érted tett mindent. Végül feláldozta a testét, és végérvényesen
rozmárrá változott. Nem tér vissza már.
Az asszony,
míg élt, leste a tengeren azt a fekete foltot. Leste reggel, leste este.
De a bátyóka
eltűnt, nem látta soha többé.