Szomorúan kullogott a farkas az erdőben, fülét-farkát
leeresztette, s mind csak a földet nézte. Észre sem vette, hogy szembejön a
medve, csak akkor nézett fel ijedten, mikor a medve köszöntötte:
- Jó reggelt, farkas koma.
- Adjon isten, medve koma - fogadta búsan a farkas.
- Hát neked mi bajod? Olyan szomorú vagy, mint a
háromnapos esős idő!
- Hagyd el, medve koma, ne is kérdezd! Nem látod:
fejem, nyakam, oldalam csupa vér?
- Az ám, farkas koma! Talán bizony verekedtél
valamelyik atyádfiával?
- Dehogy azzal, dehogy azzal. Az emberrel akadtam
össze, de meg is jártam. Cudarul megtépázott.
A medve nagyot kacagott.
- Szégyelld magad, farkas koma! Hát még az ember is
valami? Na, nekem a fél fogamra sem volna elég.
- Ne bízd el magadat, medve koma - mondta a farkas. -
Bizony mondom neked, hogy az ember a legerősebb "állat" a világon. Én
tudom, mert én próbáltam.
- Hogyhogy?
- Hát úgy, hogy bementem a faluba, hátha akad egy kis
báránypecsenye. Az ám, csakhogy a kutya észrevett, s ámbátor atyafiságban
volnánk, elárult a gazdájának, az embernek. Az ugatásra kijött a gazda, s
valami fokossal vagy mivel úgy eldöngetett, hogy alig tudtam elvánszorogni.
- Már én mégiscsak azt mondom - erősködött a medve -,
hogy fél fogamra sem elég az ember.
- Én meg azt mondom, hogy az ember a legerősebb állat.
- Szeretném látni!
- Azt ugyan megláthatod.
Erre a medve kitépett egy bokrot, s miszlikbe
tépte-szaggatta.
- Nézd, farkas koma, így tépném össze az embert.
- Meghiszem azt, komám, csakhogy az ember nem hagyja
magát, mint a bokor.
- Hiszen ne hagyja, úgyis összeszaggatom.
- Nem hiszem, komám.
- Nem-e? Fogadjunk!
- Itt a lábam, nem disznóláb!
- Itt a talpam, ez sem disznóláb!
Fogadtak egy nyúlba, s azzal meghúzódtak egy bokor
mögé, úgy várták, hogy jön-e arrafelé ember.
Amint ott vártak, várakoztak, leskelődtek, arra jött
egy gyermek. Kérdi a medve:
- Ember-e ez, farkas koma?
- Nem.
- Hát mi?
- Ez még csak lesz ember.
Tovább vártak, várakoztak, leskelődtek, s ím, arra
jött egy öreg koldus.
- Hát ez ember-e?
- Nem.
- Mi hát, ha nem ember?
- Ez csak volt ember - mondta a farkas.
Tovább vártak, várakoztak, leskelődtek, s arra jött
egy asszony.
- Hát ez ember-e?
- Ez sem ember. Ez csak asszony.
Tovább vártak, várakoztak, leskelődtek, s ím,
egyszerre csak jön egy huszár a lován.
- Hát ez mi? Ez csak ember?
- Ez már ember! - mondotta a farkas.
A medvének sem kellett több, kiugrott a bokor mögül, s
útját állotta a huszárnak.
- Ejnye, aki áldója van! - rikkantott a huszár. -
Félre az utamból! Király katonája vagyok!
A medvének ugyan mondhatta, nem állott az félre.
Bizony, ha nem állott, a huszár előrántotta a kétcsövű pisztolyát a
nyeregkápájából, s piff-puff! kétszer a medvére lőtt. Találta is mind a
kétszer, de ez a medvének csak annyi volt, mintha vackorral dobták volna meg:
meg sem mozdult a helyéről, csak egy kicsit megrázta a bundáját.
- Hiszen megállj - rikkantott a huszár -, mindjárt
megberetvállak én!
Azzal kihúzta a kardját, s vágta-szabta, beretválta a
medvét, amerről találta, jó éles kardjával.
A medvének ez éppen elég volt, szörnyű
bőgéssel-ordítással megfutamodott, nem nézett árkot-bokrot, futott az erdőn át,
mintha szemét vették volna, s meg sem állott, míg a barlangjába nem ért.
Sok-sok idő telt el, míg megint talpra állott, s
kimozdult a barlangjából. Amint ment, mendegélt, hát először is kivel
találkozik? Bezzeg, hogy a farkassal.
- No, komám - mondotta a farkas -, megnyertem a
fogadást!
- Megnyerted, koma, meg; ne félj, amint erőre kapok,
megadom a nyulat.
- No, ugye, hogy az ember a legerősebb állat?
- Igazad van, farkas koma, az ember a legerősebb
állat. Azt már csakugyan nem hittem volna, hogy csúffá tegyen. Az igaz, hogy
furcsa állat az ember. Mire észrevettem volna magamat, kétszer a szemem közé
köpött. No, hiszen ettől még nem ijedtem meg, de mikor kirántotta azt a fényes
nyelvét, s azzal elkezdett nyalogatni - már ennek fele sem volt tréfa. Szégyen
a futás, de hasznos, elszaladtam biz én!