Messze Itáliában, Firenze városában van egy kis
mellékutca, úgy emlékszem, Porta Rosa a neve. Ebben az utcában, egy
zöldségesbódé előtt, művésziesen kidolgozott vízontó szobor áll - disznót
ábrázol. Kristálytiszta víz bugyog az állat szájából, amelyet zöldesfeketére
mart az idő, csak az orra fénylik, mintha ragyogóra dörzsölték volna; s
öntudatlan ezt is cselekszi az a sok száz gyerek meg szegény ember, aki ivás
közben megmarkolja. Festeni való kép, ahogy a szépen formált állatot átöleli
egy-egy félig meztelen, fürtös fejű, szép fiúcska, és üde ajkát a kibuggyanó
vízsugár alá tartja.
A Firenzét járó idegen könnyen megtalálhatja a vízontó
szobrot, akármelyik koldus odavezeti, vagy megmondja az utat.
Tél volt, késő este; a hegyeket hó feküdte meg, sütött
a telihold, s ez Itáliában annyi fényt szór, mint a nap odafönn északon, felhős
időben. Talán még többet is, mert itt maga a levegő világít és fölemel, északon
meg szinte ránehezedik az emberre az ég hideg, ólmos mennyezete, s lenyomja a
nyirkos földre.
Firenzében, a hercegi palota kertjében, összeboruló
örökzöld bokrok sátra alatt, ahol még télen is ezrével nyílnak a rózsák,
naphosszat üldögélt egy fiúcska; toprongyos és elhagyatott, de képmása lehetett
volna Itáliának: olyan szép volt, olyan mosolygós arcú, s mégis szívet sajdító.
Éhen-szomjan üldögélt ott, egy rézpénzt se ejtett az ölébe senki, s estefelé,
amikor a kertet bezárták, a kapus kikergette még onnan is. A kisfiú
elbandukolt, de az Arno hídján megállt, és tűnődve nézte a csillagokat, amelyek
közte és egy pompás márványhíd között rengedeztek a víz tükrén. Aztán elindult
az ércdisznó felé, fél térdre ereszkedett előtte, átölelte az állat nyakát, és
odatartotta szomjas száját a csörgedező vízsugár alá. A szobor körül
salátalevelek hevertek meg néhány szem gesztenye; ez lett a vacsorája. Egy
lélek se járt az utcán, a fiú egyedül volt; felült hát az ércdisznó hátára,
fürtös fejét ráhajtotta az állat fejére, s észre sem vette, már el is aludt.
Amikor éjfélt kongattak a tornyok, megmozdult a
szobor; az alvó fiú tisztán hallotta minden szavát:
- Kapaszkodj belém, kisfiú, aztán rajta, elvágtatunk!
- Azzal leszökkent a talapzatról, s már vitte is a fiút a hátán - de csodálatos
utazás volt! Kiértek egy térre, s ott a bronztó, amelyen a bronzherceg lovagol,
fölnyerített a közeledtükre, az ódon városháza tarka címerpajzsai felragyogtak,
mintha mögöttük fény gyúlt volna ki; a híres Dávid-szobor meglendítette
parittyáját, milyen különös volt a világ éjszaka! Az elrablott szabin nők
érccsoportja is megelevenedett; a szabin nők rémült sikoltása fölverte a
gyönyörű tér éji csendjét.
Egy árkádsor alatt, ahol karnevál idején a nemes urak
gyülekeztek, hirtelen megtorpant a vágtató állat.
- Most újból fogózz belém! - szólt hátra a kisfiúnak.
- Kapaszkodj erősen, mert fölmegyünk a lépcsőn.
A kisfiú eddig még egy szót sem ejtett, elvette a
szavát a félelem meg az öröm. Most egy hosszú folyosóra értek, amit jól ismert
a fiú, mert járt ott már azelőtt is. Pompás festmények sorakoztak egymás mellett
a folyosó falain, alattuk szobrok álltak, s olyan csodálatos fényben úszott
minden, mintha világos nappal volna. De a legszebb mégiscsak az volt, amikor
kitárult az egyik mellékterem ajtaja - itt is járt már a kisfiú, de soha ilyen
szépnek nem látta, mint ezen a különös éjszakán.
Szépséges hajadont pillantott meg a teremben; olyan
volt, amilyennek a természet meg a márvány legnagyobb mestere megálmodta. Szép
tagjai szinte megelevenedtek, delfinek szökdeltek körülötte, szeméből
halhatatlanság fénye sugárzott. Márványszobrok fehérlettek körülötte, szép szál
férfiak: az egyik a kardját fente, a másik csoportban gladiátorok birkóztak a
szépség istennőjének kegyeiért.
A fiú szemét elkápráztatta a tündér ragyogás, a
pompázó színek, a terem megpezsdülő élete.
Micsoda ragyogás, mennyi szépség teremről teremre.
Mennyi csodálatos kép! Egy szelíd, szép Madonna-arcról nyájas fény sugárzott.
Az ércdisznó lassan lépkedett a sok gyönyörűség között, hogy a kisfiú mindent
jól szemügyre vehessen. Az azt se tudta, merre nézzen, mit csodáljon meg. A
legjobban mégis egy festmény nyűgözte le, talán azért, mert annyi boldog és
vidám gyermek mosolygott le róla - egyszer, régebben, már integetett is nekik.
Sokan talán egykedvűen haladnak el a festmény előtt,
pedig az a festészet és költészet igazi kincse. Krisztust ábrázolja, amint
leszáll az alvilágba, de nem kárhozott lelkek veszik körül, hanem pogányok. Ami
a legmegkapóbb rajta, a gyermekek arcán a pogány derű, a bizonyosság, hogy ők
is a mennyek országába jutnak. Ketten már átölelik egymást, egy fiúcska
kinyújtja a kezét társa felé, aki mélyebben áll, s magára mutat, mintha azt
mondaná neki: én a mennyek országába jutok! A felnőttek szorongva, de
reménykedő arccal veszik körül Krisztust, némelyikük alázatosan fejet hajt előtte.
Ezzel a képpel nem tudott betelni a rongyos ruhájú
gyermek. Az ércdisznó csöndesen állt mellette, s egyszer csak mély sóhaj
szakadt föl valahonnan: a pogányok közül, vagy a megelevenedett szobor
belsejéből? A kisfiú már nyújtotta a kezét a mosolygó gyermekek felé, de az
ércdisznó a hátára kapta, és kiszáguldott vele, az oszlopos előcsarnokon
keresztül.
- Áldott légy, te kedves állat! - mondta igaz hálával
a kisfiú, és megsimogatta a lépcsőn lefelé száguldó ércdisznót.
- Én tartozom hálával - felelte az eleven szobor. -
Örömet szereztem neked, de te meg rajtam segítettél, mert csak akkor hagyhatom
el talapzatomat, akkor van erőm a járáshoz, ha egy ártatlan szívű gyermek ül a
hátamra. Elmehetek akárhová, csak egy helyre nem: a templomba. De ha velem vagy,
benézhetek a templom nyitott ajtaján. Maradj hát rajtam, mert ha leszállsz a
hátamról, elhagy minden csepp erőm, s olyan élettelenné válok, mint amilyennek
nappal látsz.
- Nem hagylak el, kedves állat! - mondta a kisfiú, s
folytatták a szédítő vágtát Firenze utcáin, ki a város egyik legszebb temploma
előtti térre.
Fölpattant a templom szárnyas kapuja, s a fényben úszó
oltárról kivetődtek a sugarak a sötét éjszakába.
A templom bal oldali hajójában egy síremlék állt;
csodálatos fényt árasztott, mintha csillagok koszorúja fonná körül. A
síremléket címerpajzs díszítette kék alapon tűzpirosan izzó létra.
Galileinak, a nagy tudósnak sírja volt az; az egyszerű címer sokatmondó jelkép;
az izzó létra a tudományt jelenti, mert a tudós útja tüzes létrán vezet a
végtelenségbe.
A jobb oldali hajóban, a pompás síremlékeken mintha
minden szobor életre kelt volna; itt Michelangelo állott, a nagy festő és
szobrász, amott a babérral koszorúzott költő, Dante; művészek, szellemóriások,
Itália örök büszkeségei. Csodálatos templom ez!
Mintha meglebbentek volna a márványruhák redői, mintha
a magas szoboralakok még magasabbra emelték volna a fejüket; mintha a néptelen
templomban felbúgott volna az orgona.
A kisfiú kinyújtotta karját a fényesség után, de az
ércdisznó hirtelen megfordult, és eliramodott vele. A fiú erősen kapaszkodott,
fütyült a szél a füle mellett, megcsikordult a templom szárnyas ajtaja -
becsukta egy láthatatlan kéz. Aztán hirtelen elsötétedett előtte minden: Csípős
hideg térítette magához. Reggeli nap ragyogott a feje fölött, s ő ott ült,
félig lecsúszva, az ércdisznó hátán, amely mozdulatlan állott talapzatán.
A szegény kisfiút hirtelen ijedtség szállta, meg:
eszébe jutott az anyja, aki előző nap azért küldte el hazulról, hogy valahonnan
pénzt kerítsen. De a fiú egy garast sem tudott szerezni, csak éhségét vihette
haza. Átölelte búcsúzóul az ércdisznó nyakát, megcsókolta kifényesedett orrát,
még intett is neki, aztán befordult egy kis utcába, amely olyan szűk volt, hogy
legföljebb egy málhás szamár férhetett el benne. Belépett egy ház vaspántos,
nagy kapuján, fölment a piszkos fal mellett kanyargó, keskeny lépcsőn, amelynek
korlátját egy kötél pótolta; rongyokkal teliaggatott, nyitott folyosóra jutott,
innen lépcső vezetett le az udvarra. Nagy kút állt odalenn, belőle vastag
drótok vezettek a ház minden emeletére, ezeken húzták a vizet; a favödrök
egymás mellett himbálóztak, nyikorgott a kút kereke, egy-egy vödör megbillent a
magasban, s vizét az udvar kövére loccsantotta. Most egy másik düledező lépcsőn
haladt fölfelé a kisfiú, s két matrózba ütközött, akik jókedvűen táncoltak
lefelé a lépcsőkön, majdnem fellökték a szegény gyereket. Nem éppen szép, de
testes asszony lépkedett a nyomukban; dús, fekete haja volt a legfőbb ékessége.
- Mit hoztál? - kérdezte a fiútól, ahogy
megpillantotta.
- Ne haragudj, anyám! - kérlelte a szegény fiú. -
Egyetlen, garast sem adtak. - Az anyja szoknyája után kapott, mintha meg akarta
volna engesztelni, de az besietett a szobába. Hogy a szoba milyen volt, nincs
szívem leírni, csak azt a füles vasfazekat említem meg, amelyben szénparazsat
tartanak az olaszok, s annál melegszenek. Az asszony is efölött melengette fázó
kezét, s közben nagyot taszított könyökével a szegény kisfiún. - Biztosan van
pénzed, csak nem akarod ideadni! - kiáltotta.
A fiú sírva fakadt, az asszony belerúgott, s a szegény
gyermek hangosan feljajdult.
- Ha el nem hallgatsz, kettéhasítom a fejed! - rivallt
rá az asszony, s meglóbálta a parazsasfazekat. A fiú rémülten felkiáltott, s a
földre lapult; ebben a pillanatban lépett be a szomszédasszony a maga
parazsasfazekával.
- Mit csinálsz ezzel a gyermekkel? - kérdezte.
- Az én fiam! - feleselt az asszony. - Ha úgy tetszik,
megverhetem! - S megint meglóbálta a vasfazekat; a másik is fölemelte a magáét,
hogy védekezzék; a két vasfazék összekoccant, és az izzó szénparázs ezerfelé
hullott belőlük. A fiú a nagy kavarodásban egy szempillantás alatt az ajtónál
termett, kisurrant a szobából, s az udvaron át az utcára iramodott. Addig
szaladt, míg kis tüdeje bírta, aztán lihegve megállt; éppen az előtt a templom
előtt, amelynek szárnyas kapuja az éjjel kitárult előtte. Most belépett. A
templom ma is fényárban úszott: a kisfiú letérdelt a jobb oldali hajó első
síremléke előtt, s karjára borulva zokogott. Jöttek-mentek az emberek a templomban,
a pap misézett az oltárnál, a gyermekkel nem törődött senki, csak egy öregember
szeme akadt meg rajta, de aztán az is elment a többivel.
A szegény fiút úgy legyöngítette az éhség meg a
szomjúság, hogy már-már elalélt; meghúzódott a márványemlék mellett egy
falmélyedésben, s elnyomta az álom. Már esteledett, amikor fölriadt: valaki
megrántotta a ruháját. A szegény fiú fölnézett: az öregember állott előtte.
- Beteg vagy? Hol laksz? Az egész napot itt töltötted?
- valósággal elárasztotta kérdéseivel. A fiú mindenre válaszolt. Az öreg akkor
magával vitte a közeli mellékutca egyik kicsi házába. Egy kesztyűvarró műhelybe
léptek be, ahol szorgalmasan varrogatott az öregember felesége, egy kis fehér
kutya meg - a szőrét olyan rövidre nyírták, hogy átrózsaszínlett rajta a bőre -
nyomban fölugrott a helyéről, és a kisfiú lábához telepedett.
- Ártatlan lelkek vonzódnak egymáshoz - mondta az
asszony meghatottan, és szeretettel simogatta a kutyát meg a fiút. Aztán
enni-inni adtak a fiúnak a jószívű emberek, azt mondták neki, hogy éjszakára
náluk maradhat, másnap majd az öreg - Giuseppe apó - megkeresi az anyját.
Szegényes kis ágyba fektették, de az is királyi pompa volt a fiúnak, aki
legtöbbször a puszta kövön hált. Édesen aludt, és egész éjszaka a csodálatos
képekről meg az ércdisznóról álmodott.
Giuseppe apó másnap reggel elindult megkeresni a fiú
anyját; a szegény gyermek nem nagyon örült neki, mert tudta, mi lesz a vége:
visszaviszik az anyjához. Sírt keservesen, csókolgatta a kis fehér kutyát, s az
asszony szomorúan bólogatott.
Mit végzett Giuseppe apó? Hosszasan tanácskozott
feleségével; az megint csak bólogatott, és gyöngéden magához vonta a fiút. -
Gyönyörű gyermek! - mondta. - Derék kesztyűkészítő válhat belőle, amilyen te
voltál. Nézd, milyen finomak, hajlékonyak az ujjai. Az isten is
kesztyűkészítőnek teremtette.
Ottmaradt hát a kisfiú a házban, s maga az asszony
tanítgatta a mesterségre. Jó ételeket kapott, mélyen aludt, s lassan kivirult
sápadt kis arca. Már jókedvűen játszott Bellissimával - így hívták a fehér
szőrű kiskutyát -, ingerkedett is vele, de az asszony ezért megfenyegette, még
meg is szidta. A fiú ezt nagyon a szívére vette, elgondolkodva üldögélt kis
kamrájában, az asszony pedig kiment az utcára.
A műhelyben bőröket szárítottak, az ablakon nehéz vasrács
sötétlett, s a fiú álmatlanul hánykolódott az ágyon. Egyre csak az ércdisznót
látta maga előtt a sötétben. Hirtelen mintha paták dobaját hallotta volna az
utcáról. Az ablakhoz ugrott, de már nem látott semmit. Pedig bizonyos, hogy az
ércdisznó vágtatott arra.
- Segítsd el az úrnak a festékes ládáját! - küldte az
asszony másnap reggel szomszédjuk, a festő után, aki egy láda festékkel meg egy
összegöngyölt nagy vászonnal haladt el a házuk előtt. A fiú elvette a ládát a
festőtől, és utána indult; a képtár kapuján léptek be, s ugyanazon a lépcsőn
haladtak fölfelé, amelyen akkor éjjel az ércdisznó vágtatott föl a fiúval. Mint
ismerőseit, nézte a szobrokat, képeket, a gyönyörű márványistennőt, meg a
Madonna csodálatos színekben tündöklő arcát.
A nagy képnél álltak meg, a pogányok közé leszálló
Krisztus képe előtt, amelyről gyermekarcok édes mosolya sugárzott; a szegény
fiú is mosolygott, mert most ő is a mennyországban érezte magát.
- Jól van, hazamehetsz! - küldte a festő, mert a
gyermek még akkor is ott állt, amikor ő már elrendezte festőállványát.
- Megnézhetném, hogyan fest? - kérdezte félénken a
fiú. - Hogyan keni rá a festéket a fehér vászonra?
- Még nem festek - felelte az, és fekete krétát vett
elő. Sebesen járt a keze, méregette a nagy képet, s bár még csak egy halvány
vonal sötétlett a vásznon, már ott lebegett rajta Krisztus, mint a festményen.
- No, most már eredj haza! - mondta végül a festő, s a
fiú lehorgadt fejjel hazament, leült az asztalhoz, és tanulta tovább a
kesztyűvarrást.
Gondolatai egész nap a képtárban kalandoztak, s
minduntalan megszúrta az ujját, ügyetlenül dolgozott, de a kiskutyát nem
bosszantotta.
Beesteledett, s akkor vette észre, hogy véletlenül
nyitva maradt a ház kapuja - kiosont rajta. A kutya utána iramodott s követte,
de a fiú nem vette észre. Egyszer csak fölvakkantott mögötte, mintha
figyelmeztetné: "Én is itt vagyok, nem látod?" A szegény fiú magától
a hétfejű sárkánytól se ijedt volna meg annyira, mint most Bellissimától. Tél
van, s a kutya az utcán, öltözetlenül, ahogy az öreg asszonyság szokta mondani.
Mert Bellissima télidőben csak egy rászabott kis báránybőr zekében léphetett az
utcára. A kis zekét pántlikák meg csengettyűk díszítették, és piros szalaggal
lehetett átkötni a kutya nyakán meg hasán. Amikor téli napokon sétálni ment az
asszonysággal, olyan volt ebben az öltözetben, mint egy kis kecskegida. Most
hát Bellissima kint volt az utcán, egy szál ruha nélkül. Nagy baj lesz ebből!
Egy csapásra eltűnt minden ábrándkép; a fiú arra haladtában megcsókolta az
ércdisznót, aztán a karjára kapta a hidegtől reszkető kiskutyát, és futott
vele, ahogy csak a lába bírta.
- Hé, mit viszel olyan sietve? - kiáltott rá két
rendőr, akiket Bellissima hevesen megugatott. - Hol loptad ezt a szép kutyát? -
kérdezték, s nyomban el is vették tőle.
- Adják vissza! - kiáltotta kétségbeesetten a szegény
fiú.
- Ha nem loptad, akkor megmondhatod otthon, hogy
jöjjenek érte az őrszobára! - Azzal megmondták, hol az őrszoba, s magukkal
vitték Bellissimát. Nagy bajban volt a szegény fiú! Mit tegyen? Az Arnóba vesse
magát, vagy menjen haza, és valljon be mindent? - Akkor agyonütnek! - gondolta
rémülten. - Hát üssenek! - szánta el magát. - Akkor legalább meghalok, és
találkozom a Madonnával meg Krisztussal. - És hazaindult, elkészülve rá, hogy
agyonütik.
A kaput zárva találta, a kopogtatót nem érte föl, az
utcán meg egy lélek se járt, de talált egy nagy követ s azzal verte meg a
kaput.
- Ki az? - kiáltották belülről.
- Én vagyok! - felelte szepegve a fiú. - Bellissima
megszökött. Nyissanak kaput, és verjenek agyon!
Nagy ijedelem támadt odabenn, különösen az asszonyság
vette a szívére Bellissima szökését, s rögtön a falra esett a tekintete, ahol a
kis báránybőr zeke szokott lógni. Most is ott lógott.
- Bellissima az őrszobán! - kiáltott fel rémülten. -
Te haszontalan! Mivel csaltad ki a hideg utcára? Megfagy szegényke! Az a gyönge
kis állat a durva katonák között.
Giuseppe apónak nyomban el kellett mennie az
őrszobára. Az asszonyság jajveszékelt, a fiú sírt, odagyűlt a háznép, ott
termett a festő is, térdei közé fogta a gyermeket, és apróra elmondatott vele
mindent. A fiú beszélt az ércdisznóról; beszélt a képtárról, de a festő nem
sokat értett belőle. Vigasztalta a fiút, csillapította az asszonyságot, de azt
ugyan hiába, csak akkor nyugodott meg, amikor Giuseppe apó hazahozta az
őrszobát járt Bellissimát. Lett erre nagy öröm; a festő megsimogatta a fiút, és
vigaszul egy csomó kis képet adott neki.
Milyen pompás rajzok voltak azok, milyen mulatságos
fejek! A fiú az ércdisznót is viszontlátta köztük, olyan volt, mint a
valóságban. Néhány vonás életre keltette a papíron, még egy ház is látszott
mögötte.
- Ó, aki rajzolni, festeni tud! Maga köré tudja
varázsolni az egész világot! Másnap, amint egy pillanatra magára maradt; fogta
az irónt, s az egyik kép hátára megpróbálta lerajzolni a kedves szobrot, az
ércdisznót. És hiszitek vagy sem: sikerült is neki! Egy kicsit ferdén állt
ugyan, s az egyik combja túlságosan vastag lett, a másik meg igen vékony, de
azért mindenki ráismerhetett, s a fiú boldogan szemlélgette. Azt mindjárt
érezte, hogy az irónt nem úgy fogja a kezében, ahogy kellene, de másnap már új
ércdisznót rajzolt az első mellé, s ez már sokkal különb volt; a harmadik aztán
már pompásan sikerült, akárki megismerhette.
De a kesztyűvarrás bizony nem valami jól ment;
megrendelők is gyéren állítottak be hozzájuk. Az ércdisznó megtanította a fiút,
hogy mindent, de mindent papírra lehet varázsolni, és egész Firenze városa
képeskönyv annak, aki lapozni tud benne. Egyik szép terén áll egy karcsú
oszlop, s azon az igazság mérleget emelő, bekötött szemű istennője; ez is
papírra került, s a kesztyűkészítő kis inasa vetette papírra. Egy nap aztán,
amikor Bellissima odaszökkent a fiúhoz, az egy pillanatig elgondolkodott, aztán
rákiáltott: - Maradj veszteg! Ha nem mozdulsz, nagyon szép leszel, és
belekerülsz a képgyűjteményembe. - De Bellissimát, úgy látszik, nem kecsegtette
ez az ígéret, mert nem akart nyugodtan ülni, izgett-mozgott, s a fiú végül is
megkötözte a fejét meg a farkát. A kiskutya nyüszített, ficánkolt, s a madzaggal
majdnem megfojtotta magát. Akkor lépett be az asszonyság.
- Te elvetemült kölyök! Te szegény kis állat! - csak
ennyit tudott mondani. Eltaszította a fiút, összevissza verte, s kikergette
házából a hálátlan ingyenélőt, az elvetemült, istentelen gazfickót. Aztán
ráborult félig megfojtott kutyájára, és sírva csókolgatta.
Éppen akkor igyekezett felfelé a lépcsőn a festő,
amikor a fiú szomorúan bandukolt lefelé. És ez a pillanat fordulópontja ennek a
történetnek.
Esztendők múltak el; egyik évben kiállítást rendeztek Firenzében. A legtöbb látogató két egymás mellett függő festmény körül tolongott. A kisebbik kép egy vidám arcú fiút ábrázolt, aki buzgón rajzolta modelljét, a kopaszra nyírt fehér kutyát, amely sehogy sem akart nyugton ülni, s ezért fejét meg farkát madzaggal próbálta rögzíteni kis festője. A kép olyan valóságos volt és olyan eleven, hogy mindenkit elragadott. Azt beszélték, hogy egy fiatal firenzei festette, akit kicsi korában az utcán találtak; egy öreg kesztyűkészítő házaspár vette gondjaiba, és senki sem tanította rajzolni. Egy híres festő fedezte föl, amikor elkergették a házból, éppen az asszonyság kedves kutyájának a megkötözése miatt.
Hírneves festő lett a kesztyűkészítő kis inasból, erre
vallott ez a kép is, s még inkább a nagyobbik: ezen csak egy alak volt, egy
rongyos ruhájú, fürtös fejű gyermek, aki a vízontó ércdisznó nyakát átölelve
édesen aludt az utcán. A templom nyitott ajtaján át fény szűrődött ki, és
rávetődött halvány, szép arcára. Gyönyörű festmény volt széles aranykeretben, s
egyik sarkában fekete szalagos, gyászfátyolos babérkoszorú függött, mert abban
az esztendőben halt meg a fiatal festő.