Egyszer az
ember sütni akart, de nem volt dagasztóteknője. Azt mondja a leányának:
- Eredj át,
leányom, ide a szomszédasszonyhoz, kérj tőle egy dagasztóteknőt, míg megdagasztunk
benne.
Átment a
leány a szomszédba.
-
Szomszédasszony, azért küldött édes apámuram, ne sajnáljon kend egy
dagasztóteknőt adni, mindjárt visszahozom, csak megdagasztunk benne.
- Bizony nem
adok én, édes leányom, mondd meg édes apáduradnak, vegyen el engem, akkor lesz
dagasztóteknőtök.
Hazament a
leány, elmondta az apjának, hogy mit mondott a szomszédasszony. Megdagasztották
hát nagy üggyel-bajjal, be is fűtötték a kemencét, de már szénvonójuk nem volt,
amivel a kemence alját feltisztítsák.
Azt mondja
az ember a leányának:
- Eredj át,
leányom, ide a szomszédba, kérj egy szénvonót, mondjad, hogy mindjárt visszaviszed.
Átment a
leány megint az özvegyasszonyhoz.
-
Szomszédasszony, azért küldött édes apámuram, ne sajnáljon kend egy szénvonót
adni, míg a kemence alját feltisztítjuk.
- Bizony nem
adok én, édes leányom, mondd meg édes apáduradnak, vegyen el engem, akkor lesz
dagasztóteknőtök is, szénvonótok is.
Hazament a
leány, elmondta, hogy mit mondott a szomszédasszony, nagy nehezen elkészítették
hát a kemencét is meg a tésztát is, csak be kellett volna vetni, de nem volt
vetőlapátjok. Azt mondja a szegény ember a leányának:
- Eredj át
még egyszer, leányom, ahhoz az asszonyhoz próbáld meg, ha adna egy vetőlapátot,
mondjad, hogy ne sajnálja olyan nagyon, nem esik itt semmi baja, nem esszük
mink meg, ebbe a nyomba visszaviszed.
Átment a
leány harmadszor is, elmondta, hogy mi járatban van, mit izent az apja, de az
özvegyasszony erre is csak azt mondta, hogy biz ő nem adja.
- Mondd meg
apádnak, vegyen el engem, akkor lesz dagasztóteknőtök is, szénvonótok is,
lapátotok is.
Hazament a
leány, elmondta az özvegyasszony izenetét; szeget ütött ez a szegény ember
fejibe, hogy biz azt az asszonyt jó is volna elvenni, lám, akkor lenne
dagasztóteknője is, szénvonója is, vetőlapátja is; úgyannyira gondolkozott
ezen, hogy utoljára is az lett belőle, hogy elvette az özvegyasszonyt. De
bezzeg nem úgy sütött ki a dolog, ahogy azt a szegény ember kigondolta, mert
alighogy megesküdtek, az asszony lett az úr a háznál, mindenből ő parancsolt,
férjemuramnak pedig ajtó mögött volt a helye. A szegény leányt is mindig
ütötte-verte az asszony, a maga csúnyábbnál is csúnyább leányát pedig mindig
cicomázgatta, tejbe-vajba fürösztötte, ettől meg még a betevő falatot is
sajnálta. Nem állhatta a leány ezt a keserves életet, bement az apjához.
- No, édes
apámuram, én tovább nem leszek senki lába kapcája, csak úgy bánnak itt énvelem,
mintha a szél hajított volna ide, elmegyek világtalan világra, majd csak
találok valahol szolgálatot.
A szegény
ember se nagyon marasztotta, mert látta, hogy bizony neki magának is jóformán
kifelé áll a szekere rúdja, vagy legalább igen kevés becsülete van a háznál,
elindult hát a leány. Sütött neki a mostohája hamupogácsát.
- Legalább
ne mondd, hogy nem sütöttem útravalót.
Ment,
mendegélt a szegény leány, előtalált egy kis házat, abba bement, mert el volt
fáradva, de odabent nem talált mást, csak egy kis fehér macskát. Leült a leány
a padkára, elkezdte eszegetni a hamupogácsát. Odamegy hozzá a kis fehér cicus.
- Nénikém,
nénikém, adjál egy kis kalácsot, én is adok tanácsot!
Adott neki a
leány; a kis macska megette, aztán megint kért, míg a pogácsa mind el nem
fogyott, akkor felkuporodott a leány ölébe, ott fonogatott szép csendesen.
Egyszer csak megzörgetik kívülről az ajtót.
-
Tányértalpam, lompos farkam, szép leány mátkám, nyiss ajtót!
- Jaj,
cicuskám-micuskám, mit csináljak?!
- Nyisd ki
neki.
A leány
kinyitotta, bekullogott egy nagy, csúnya ördög.
-
Tányértalpam, lompos farkam, szép leány mátkám, rakj tüzet!
- Jaj, cicuskám-micuskám,
mit csináljak?!
- Hát rakd
meg neki.
A leány
tüzet rakott.
-
Tányértalpam, lompos farkam, szép leány mátkám, főzz ételt!
- Jaj,
cicuskám-micuskám, mit csináljak?!
- Hát főzz
neki.
A leány meg
is főzött, ki is tálalt.
-
Tányértalpam, lompos farkam, szép leány mátkám, gyere, egyél!
- Jaj,
cicuskám-micuskám, mit csináljak?!
- Hát egyél
vele.
A leány
jóízűt evett, mert éhes is volt.
-
Tányértalpam, lompos farkam, szép leány mátkám, bonts ágyat!
- Jaj,
cicuskám-micuskám, mit csináljak?!
- Hát bontsd
el neki.
A leány
elbontotta.
-
Tányértalpam, lompos farkam, szép leány mátkám, feküdj mellém!
- Jaj,
cicuskám-micuskám, mit csináljak?!
- Hát feküdj
mellé.
A leány
melléfeküdt.
-
Tányértalpam, lompos farkam, szép leány mátkám, nyúlj a bal fülembe!
- Jaj,
cicuskám-micuskám, mit csináljak?!
- Hát nyúlj
bele.
A leány
belenyúlt, a kezébe akadt valami, azt elkezdte húzni kifelé, hát mi volt? Nem
egyéb, mint temérdek sok arany-ezüst, de annyi, hogy alig bírta kihúzni a
leány.
Megint
megszólalt az ördög:
- Tányértalpam,
lompos farkam, szép leány mátkám, nyúlj a jobb fülembe!
- Jaj,
cicuskám-micuskám, mit csináljak?!
- Hát nyúlj
bele.
A leány
belenyúlt, hát mit húzott ki? Tán nem is hinnék kentek, ha nem mondanám - nem
egyebet, mint egy gyönyörű aranyos hintót, hat cifra, sallangos paripával.
Ezeket az ördög mind a leánynak adta, ez a sok aranyat-ezüstöt mind felrakatta
a hintóba, maga is beleült, azzal hazahajtatott.
Otthon a
háznép köz-káptalanságba esett, sehogy se tudta senki elgondolni, hogy
juthatott ehhez a sok kincshez, a leány meg nem mondta senkinek, csak az
apjának beszélte el, de annak is a szívére kötötte, hogy tovább ne adja.
A csúnya
leánynak majd kifúrta oldalát az irigység, hogy a mostoha testvérje úgy meggazdagodott,
utoljára úgyannyira gyötrődött, hogy nem tudott otthon maradni, megmondta az
anyjának, hogy ő is elmegy szolgálatot keresni: „Látja kend, édesanyám, az a
kutya csak három napig volt oda, mégis hogy meggazdagodott, én is megpróbálom,
hátha nekem is szolgálna a szerencse.” Az anyja is helybenhagyta, hogy: „A
bizon jó lesz” - sütött is neki az útra pogácsát, de hej, nem hamuból ám, hanem
olyan tiszta búzának a lisztjéből, amelyet a galamb hord össze.
Elindult a
leány, ment, mendegélt, ez is elért ahhoz a kis házhoz, be is ment; hogy nem talált
odabent senkit, leült a padkára ez is, várni a gazdát. Csakhamar eszébe jutott,
hogy neki pogácsája is van, elővette hát, s elkezdte eszegetni. Odament hozzá a
kis fehér macska.
- Nénikém,
nénikém, adjál egy kis kalácsot, én is adok tanácsot!
De a leány
nem adott neki, a kis macska még egyszer kért, de a leány akkor se adott, hanem
még kinevette:
- Ó, szegény
kis csipás szemű macska, ugyan miben tudnál te nekem tanácsot adni, ilyen
haszontalan létedre?
A szegény
kis macska meghunyászkodott, félreült a kuckóba, a leány meg a padkán
eszegetett. Amint ott eszeget, amint ott eszeget, egyszer csak megzörgetik az
ajtót.
-
Tányértalpam, lompos farkam, szép leány mátkám, nyiss ajtót!
Akkor már
odaszaladt ám a leány a kis macskához.
- Jaj,
cicuskám-micuskám, mit csináljak?!
- Hát ne
ereszd be.
A leány nem eresztette be, az ördög berúgta az ajtót,
mikor bent volt, megint elkiáltotta magát:
-
Tányértalpam, lompos farkam, szép leány mátkám, főzz ételt!
- Jaj,
cicuskám-micuskám, mit csináljak?!
- Hát ne
főzz neki.
A leány nem
főzött, az ördög nem szólt érte semmit, hanem csak mikor maga meg is főzött, ki
is tálalt, akkor szólalt meg:
-
Tányértalpam, lompos farkam, szép leány mátkám, gyere, egyél!
- Jaj,
cicuskám-micuskám, mit csináljak?!
- Hát ne
egyél vele.
A leány nem
evett, az ördög maga ette meg mind az ételt, azután megint csak rákezdte a
nótát:
-
Tányértalpam, lompos farkam, szép leány mátkám, bonts ágyat!
- Jaj,
cicuskám-micuskám, mit csináljak?!
- Hát ne
bontsd el.
A leány nem
bontotta el, hanem magának az ördögnek kellett megágyazni.
Meg is
ágyazott, bele is feküdt, aztán megint rákezdte:
-
Tányértalpam, lompos farkam, szép leány mátkám, feküdj mellém!
- Jaj,
cicuskám-micuskám, mit csináljak?!
- Hát ne
feküdj mellé.
A leány nem
feküdt mellé, csak megállt az ágya fejénél, de az ördög megint rákezdte:
-
Tányértalpam, lompos farkam, szép leány mátkám, nyúlj a bal fülembe!
A leány,
hogy látta, hogy az ördög idáig nemhogy bántotta volna, de még egy rossz szót
se szólt hozzá, bátorságot vett magának, s rákiáltott nagy mérgesen:
- Majd én
abba a piszkos füledbe nyúlkálok!
Az ördög még
erre se szólt semmit, szép csendesen belenyúlt maga a jobb fülébe, kihúzott
belőle egy vashintót meg négy tüzes paripát, a hintónak egy katlanja volt, abba
az ördög tüzet rakott, a leányt belezárta a hintóba; azzal a négy lovat
nekicsapkodta, azok repültek, mint a sárkány, a hintó mindig jobban-jobban
áttüzesedett, utoljára olyan lett, mint a láng, a leány ízzé-porrá égett.
A szép leány
meg otthon nagyon gazdag lett a sok kincsből, amit az ördög adott neki,
nemsokára elvette egy gazdag úrfi, nem mondom meg, gróf volt-e vagy báró,
herceg-e vagy királyfi, de bizonyosan valamelyik a négy közül.