Egyszer
volt, hol nem volt, mert ha nem lett volna, el sem mesélném, amikor a nyárfa
körtét termett, a rekettye pedig ibolyát, amikor a farkasok és a bárányok
egymás nyakába borultak, megcsókolták egymást és testvérekké lettek, amikor a
bolha egyik lábára kilencvenkilenc font súlyú vasból készítettek patkót, és így
ugrott az égig, hogy mesét hozzon:
Amikor a falra irkált a légy,
Hazug volt az, ki nem hitte a mesét.
Hazug volt az, ki nem hitte a mesét.
Volt egyszer
egy hatalmas császár és császárné; szép s fiatal volt mindkettőjük, s hogy gyermekük
szülessék, elkövettek már mindent, amit lehetett: jártak orvosoknál és
bölcseknél, hogy ha kell, a csillagokból olvassák ki, lesz-e gyermekük, de
minden hiábavaló volt. Végül is a császár, meghallván, hogy van az egyik
szomszéd faluban valami mindentudó vénember, elküldött érte. De az így felelt a
császár küldötteinek: „Akinek szüksége van rá, jöjjön maga.” A császár és a
császárné fel is kerekedett, s néhány nagyúr, katona és szolga kíséretében elment
az apóka házához. Az apóka messziről meglátta, elébük ment, hogy fogadja őket,
s így szólt:
- Hozott
Isten. De mit akarsz megtudni, császár. Óhajtásod szomorúságot hoz reád.
- Nem azért
jöttem, hogy efelől érdeklődjem - felelt a császár -, hanem, hogy ha volna,
adnál valami orvosságot, amitől gyermekünk lehessen.
- Van -
felelte az apó -, de csak egy gyermeketek lehet. Ez is tündérlegény lesz,
kedves gyermek, s nem sok örömötök lesz benne.
A császár s
a császárné az orvossággal boldogan tért vissza a palotába, s a császárné
néhány nap múlva már érezte: gyermeke fog születni. Ennek a hírnek az egész
birodalom, az egész udvar, minden alattvaló egyformán örvendezett. De a
gyermek, mielőtt még eljött volna születése órája, sírni kezdett, és nem akadt
orvos, aki el tudta volna csendesíteni. Erre a császár elkezdte neki ígérgetni
a világ minden kincsét-aranyát, de még ez sem volt képes elhallgattatni.
- Hallgass,
fiacskám - mondta a császár -, neked adom ezt és ezt a birodalmat; hallgass el,
fiacskám, hozzád adom ezt és ezt a császárlányt, és még sok minden egyebet
adok!
A végén,
mikor látta, hogy nem hallgat el, így könyörgött:
- Hallgass,
szerelmes fiam, mert neked adom az öregség nélküli fiatalságot, és a halál
nélküli életet!
Erre a
gyermek menten elhallgatott, s megszületett. A szolgák kürtökkel és dobokkal
hirdették meg, s egy álló hétig tartó vigasság kezdődött az egész birodalomban.
A gyermek,
amint növekedett, egyre ügyesebb és vakmerőbb lett. Iskolába járatták, és bölcsekkel
taníttatták; ami tanulnivalóhoz más gyermeknek egy év kell, megtanulta egy
hónap alatt, hogy a császár olvadozott a boldogságtól. Az egész birodalmat
büszkeség töltötte el, hogy olyan bölcs és igazságos császáruk lészen, mint
Salamon. De egy időtől fogva a gyermeket valami lelhette, mert szomorú és
réveteg lett. S egy napon, amikor éppen betöltötte tizenötödik esztendejét, a
császár birodalma bojárjaival és főembereivel nagyasztalnál lakmározva
ünnepelte, Tündérlegény felállt, s így szólt:
- Apám, itt
az ideje, hogy megadd, amit születésemkor ígértél.
A császár
ezt hallva, nagyon elszomorodott, s így szólt:
- Jól van,
jól, fiacskám, de hát honnan adhassak neked ilyen lehetetlen dolgokat? Mert ha
akkor ígértem is, csak azért tettem, hogy megnyugtassalak.
- Nos, ha te
nem adhatod meg, apám, magam leszek kénytelen addig járni e széles világot,
amíg meg nem találom...
Erre a
császár s amennyi bojár, mind-mind térdre ereszkedtek, s úgy kérlelték, hogy ne
hagyja el a birodalmat; mert, mondták a bojárok, atyád most már öregember,
téged szándékozunk trónjára ültetni, s a földkerekség legszebb császárleányát
hozzuk neked feleségül. De semmi hatalommal el nem téríthették feltett
szándékától: hajthatatlan maradt, mint a kőszikla. Végül az apja, látva
konokságát, hozzájárult, s parancsot adott, készítsenek neki útravalót, s
mindent, ami kell.
Ezután
Tündérlegény bement a császári istállóba, ahol a birodalom legszebb ménjei
voltak, s választani akart egyet. De mihelyt rájuk tette a kezét, s a farkuknál
fogva megragadta őket, egymás után mind lerogytak. Végül, már éppen
kimenőfélben, még egyszer körülnézett az istállóban, s hát megpillant a
sarokban egy takonykóros, ótvaros gebét, s odamegy. Ahogy megfogja a farkát,
az hátrafordul, s megszólal:
- Mit
parancsolsz, édes gazdám? Hála legyen az Istennek, aki megengedte, hogy végre
ismét egy vitéz tegye rám a kezét.
S lábát
megcövekelve, egyenes maradt, mint a fáklya. Ekkor Tündérlegény elmondta, mire
szánta el magát, s a ló így felelt:
- Hogy
vágyad teljesülhessen, el kell kérned atyádtól azt a pallost, dárdát, íjat,
tegezt és gúnyát, melyet legénykorában viselt. Engem pedig hat hétig gondozz
saját kezeddel, és tejben főtt árpával tartsál.
Amikor kérte
a császártól a ló tanácsolta holmit, az hívatta a hopmestert, s megparancsolta,
nyissa ki az összes öreg ládákat, hadd válassza ki belőlük a fia, ami tetszik.
Tündérlegény, miután három nap és három éjjel kotorászott, végtére megtalálta
egy öreg láda fenekén az apja ifjúkorában viselt ruháit és fegyvereit; de
rozsdásan. Saját kezével fogott hozzá megtisztításukhoz, s hat hét múlva
elérte, hogy mint a tükör, ragyogtak. Közben a lóról is gondot viselt, ahogy az
megkérte. Volt elég tennivalója; de nem is bánta, fő, hogy el tudta végezni...
Amikor a ló
hallotta Tündérlegénytől, hogy ruha, fegyver készen ragyog, csak megrázkódott,
és egy szempillantásban minden ótvar és ínpók eltűnt róla, s úgy állt már ott,
ahogy az anyja ellette, kövéren, testesen és négy szárnnyal! Láttára így szólt
Tündérlegény:
- Három nap
múlva indulunk!
- Élj
sokáig, kedves gazdám; már ma kész volnék, ha parancsolnád - felelte a ló.
Harmadnap
reggel csupa gyász volt a birodalom, az udvar. Tündérlegény tetőtől talpig
vitézi öltözékben, kezében a pallossal, felugrott a kiválasztott lóra,
elbúcsúzott az apjától, anyjától, minden nagy és kis bojártól, minden udvarbéli
katonától és szolgától, kik is könnybe lábadt szemmel kérték, tegyen le erről
az utazásról, nehogy a fejébe kerüljön valahogyan. De ő, lovát sarkantyúba
kapva, maga után az útravalós szekerekkel, pénzzel s vagy kétszáz, a császár
által kíséretül adott vitézzel, szélsebesen kiszáguldott a kapun.
Ahogy az
apja birodalmából kiérve valami pusztaságba jutott, minden vagyonát
szétosztotta a vitézek közt, elköszönt, s visszaküldte őket; csak annyi
útravalót tartott meg, amennyit a lova elbírt. Aztán elindult napkelet felé, s
ment, ment három nap s három éjjel, amíg egy széles rónára nem ért, mely tele
volt embercsonttal.
Ahogy itt
megállt, hogy pihenjen, megszólalt a lova:
- Tudd meg,
gazdám, hogy most egy gonosz Boszorkány birodalmában vagyunk; de az olyan
gonosz, hogy eddig még mindenkit megölt, aki birodalmába betette a lábát. Ez is
olyan asszony volt valaha, mint a többi, de szüleit addig kínozta, míg meg nem
átkozták. Átkuk megfogant, s őt boszorkánnyá változtatta. Ebben a pillanatban
gyermekeivel van, de holnap, ott né, abban az erdőben találkozni fogunk vele,
amikor jön, hogy téged elpusztítson; félelmetesen nagy, de ne ijedj meg, csak
készülj fel rá, hogy megnyilazd a pallost, a dárdát pedig tartsd kezed ügyében,
hogy használhasd, ha szükség lesz rá.
Lepihentek,
de hol egyik, hol másik őrködött.
Másnap, alig
pitymallott, felkészültek, hogy átvágjanak az erdőn. Tündérlegény felnyergelte
s felkantározta a lovát, a kengyelt jobban megszorította, mint máskor, s útnak
eredt. Egyszer csak szörnyű dübörgést hallott. Erre a ló azt mondja:
- Légy
résen, gazdám, mert lám, közeledik a Boszorkány.
Jött, jött,
s jöttében a fákat földre döntötte, úgy száguldott. De a ló szélsebesen fölébe
emelkedett, és Tündérlegény nyíllal ellőtte egyik lábát; amint a másodikkal
ajzana, hogy azt is belelője, felkiált a Boszorkány:
- Megállj,
Tündérlegény, hisz nem bántalak!
S látván,
hogy nem hisz a szavában, írást adott róla, saját vérével.
- Éljen a
lovad, Tündérlegény - tette még hozzá -, mert bizony mondom, táltos az! Mert ha
nem volna, sülve megettelek volna. Így azonban te győztél le engem. Tudd meg,
hogy a mai napig halandó emberfia át nem merte lépni határaimat; egynémely
kolontos, ki erre vetemedett, éppen hogy addig a mezőig jutott, ahol azt a
temérdek csontot láttad...
Hazamentek
hozzá, a Boszorkány megvendégelte Tündérlegényt, s úgy kezelte, mint utasembert
illendő. S az asztal mellett, lakmározás közben, a sok fájdalmas nyöszörgésre
Tündérlegény elővette tarisznyájából az ellőtt lábat, s a helyére illesztette,
hogy rögtön visszaforradt.
A Boszorkány
nagy boldogságában háromnapos lakomát csapott egyvégtében, s megkérte
Tündérlegényt, válasszon ki egyet párjának három tündérszép lánya közül; ő
azonban elhárította, s nyíltan megmondta, mi után jár. Erre így felelt a
Boszorkány.
- Ilyen ló
birtokában, mint a tied, s a te vitézségeddel, hitten-hiszem, hogy megtalálod!
Három nap
elteltével felszedelőzködött, s útra keltek. Ment, ment Tündérlegény, ment,
ment, meg nem állt, hosszú utat bejárt. S alighogy átlépte a Boszorkány
határát, gyönyörű szép mezőre ért, melynek egyik oldala csupa virágos fű volt,
a másik azonban kiaszott parlag. Odafordult a lovához:
- Mitől
perzselt ez a fű?
Mire a ló
így felelt:
- A
Skorpiónak, a Boszorkány nénjének tartományában járunk, kedves gazdám; a
gonoszságban nem férnek meg egymás mellett. Szüleik átka elérte őket, és amint
látod, ezért váltak szörnyetegekké. Maguk közt is fenekednek életre-halálra,
elragadnák egymás országát. Amikor a Skorpióra rájön a nehézség, tüzet és
szurkot hány; alkalmasint hadakozott a nénjével, s hogy földjéről kiűzze,
felperzselte a füvet, ahol elhaladt. Ez a nénjénél is rosszabb, s három feje
van. Pihenjünk meg, gazdám, kicsinyég, s holnap kora reggel felkészülünk.
Másnap fel
is készültek, akárcsak a Boszorkány ellen a minap, s nekivágtak. Hát egyszer
csak olyan üvöltést és sivítást hallanak, amilyent még soha!
- Légy
résen, gazdám, mert lám, a Szárnyas Boszorkány közeledik.
Jött is a
Skorpió, egyik állkapcsa a földön, másik az égen, úgy okádta a lángot, s
szélsebesen közeledett. De a ló gyorsan, mint a nyíl, fölébe röppent, majd
leereszkedett, s oldalba kapta. Tündérlegény pedig fogta íját, s egyik fejét
ellőtte; már-már ellőtte egy másikát is, amikor a Skorpió könyörgésre fogta:
kegyelmezzen neki, hisz esze ágában sincs bántani. S hogy bizalmat keltsen,
saját vérével adott írást. A Skorpió aztán megvendégelte Tündérlegényt, még
különbül, mint a Boszorkány, szintúgy ő is visszaadta neki ellőtt fejét, mely,
mihelyt helyére illesztette, azon módulag odatapadt. S három nap múlva
továbbindultak.
A Skorpió
határán túljutva, csak mentek, mentek, mendegéltek, míg egy csupa virág rétre
nem értek, ahol örökös tavasz volt. Csodálatosan szép volt mindegyik virágszál,
s olyan édes illatú, hogy az ember elkábult tőle; alig cirógató fuvalom
lengedezett, s ők letelepedtek pihenőre. A ló megszólalt:
- Eddig csak
eljutottunk valahogy, gazdám; de hátravan még egy hopp! Nagy veszedelemmel kell
megküzdenünk. S ha Isten segedelmével ezen is túl vagyunk, akkor hős a nevünk.
Nem messzire előttünk áll az a palota, melyben az öregség nélküli fiatalság, és
a halál nélküli élet lakozik. De ezt a palotát sűrű, magas rengeteg övezi, s
abban a világ legveszedelmesebb vadállatai. Éjjel-nappal őrködnek, szemük le
nem hunyva, és sokaságuk irtóztató, képtelenség velük megverekedni. Az erdőt
átszelnünk lehetetlenség; ezért hát, ha lehet, megkíséreljük átalszökkenni
rajta.
Miután vagy
két napig pihentek, újra felkészültek. S a ló, lélegzetét visszafojtva, így
szólt:
- Gazdám,
most aztán szorítsd meg a hevedert, ahogy csak tudod, szorítsd erősen a
kengyelt, s kapaszkodj meg jól a sörényemben is, lábadat pedig tartsd szorosan
véknyamon, nehogy röptömben zavarjon.
Próbából
felemelkedett, s egy szempillantásban az erdő közepében volt.
- Gazdám -
mondta még -, most van az ideje az erdei vadak etetésének; egytől egyig az
udvarba gyűltek. Vágjunk neki.
- Vágjunk! -
felelte Tündérlegény. - S az Isten könyörüljön rajtunk!
Magasba
emelkedtek, s egyszer csak látták a palotát, de olyan ragyogásban, hogy a napra
lehetett nézni, de arra nem. Átrepültek az erdő felett, s amikor már-már
leszálltak a palota lépcsőjére, lábbal éppen hogy súroltak egy fatetőt, hát
csak megmozdul nagy hirtelen az egész erdő, s az állatok üvölteni kezdenek,
hogy az ember haja az égnek mered. Nagy sietve leszálltak hát; szerencse, hogy
a palota úrnője éppen etette odakünt a csibéit (mert így hívta az erdő
fenevadjait!), különben, feltétlenül elpusztították volna őket.
Megörült
jöttüknek a palota úrnője, s megmentette őket. Megörült, mert nem láttak
arrafelé e napig teremtett embert. Megtorpantotta s lecsillapította tehát a
vadakat, s helyükre kergette őket. Az úrnő sudár, gyönyörű termetű, törékeny
tündér volt - szerencsétlenségére. Mert mihelyt Tündérlegény megpillantotta,
majdhogy kővé nem meredt bámulatában. De a tündér szelíden nézett rá, s így
szólt:
- Isten
hozott, Tündérlegény! Mit keresel e tájon?
- Keresem az
öregség nélküli fiatalságot, és a halál nélküli életet - válaszolta.
- Hát ha
keresed, itt megtalálod.
Erre
leszállt a lóról, s belépett a palotába. Odabent még két nőt talált, egyik
szebb, mint a másik. A tündér nővérei voltak. Elkezdett ott hálákodni a
tündérnek, hogy kimentette a veszedelemből; azok pedig nagy boldogan ízletes
vacsorát szolgáltak, csupa aranyedényben. A lovat kicsapta, hadd legeljen, ahol
neki jólesik. S hamarosan megismerkedtek az összes fenevadakkal, hogy
bátorságosan járhattak az erdőben.
A tündérek
megkérték, lakjék velük ezentúl, mert, amint mondták, életük szörnyű unalomban
telt, örökké magukban. Ő sem mondatta kétszer, hanem hálás szívvel köszönte meg
azt, amit éppen keresett.
Nemsokára
nagyon megszokták egymást; elmesélte történetét, s hogy mi minden viszontagságon
át jutott hozzájuk; s nem sok idő múlva egybekelt a legkisebb leánnyal.
Esküvőjükön
a palota úrnői megengedték neki, hogy kedve szerint szabadon járjon-keljen az
egész környéken, csak egy völgytől tiltották el, s meg is mutatták, melyik az.
Oda be ne tegye a lábát, mert megbánja; mert amint mondták, ez a völgy a
Siralom Völgye.
S
Tündérlegény számlálatlan sok szép percet töltött el ottan, anélkül, hogy
észrevette volna, mert olyan fiatal maradt, amilyenül ideérkezett. Járt-kelt az
erdőben, s nem volt semmi gondja. Aranyos palotákban mulatozott; csendben és
békességben élt hitvesével és sógornőivel. Gyönyörködött a virágok szépségében,
a levegő édességében, és tisztaságában, mint valami üdvözült. Gyakran járt el
vadászni.
Hát egy
napon egy nyúl szökik fel előtte; rálő egyszer, kétszer, s nem találja;
bosszúsan veti magát utána, harmadszor is lő, s most már eltalálja. De nagy
izgalmában nem vigyázott a boldogtalan, s a nyulat hajkurászva, belépett a
Siralom Völgyébe.
Fogta a
nyulat, s hazaindult. De mi történik? Hirtelen vágy fogja el anyja s apja után.
Bár a tündéreknek nem merte elmondani, mégis megtudták nyugtalanságáról,
szomorúságáról.
- Ó,
szerencsétlenje, hát beléptél a Siralom Völgyébe! - mondták a tündérek
kétségbeesve.
- Bizony,
beléptem, kedveseim, s lelkemre, akaratlan tettem ezt a balgaságot. Most pedig
tetőtől talpig olvadok a szüleim utáni vágyakozástól, de titeket sem akarózik
itthagynom. Néhány szép napot töltöttem nálatok, és semmire sem lehet panaszom.
Csak éppen látni akarom még egyszer a szüleimet, aztán fordulok is vissza, hogy
sohase hagyjalak el többé benneteket.
- Ne hagyj
itt bennünket, kedves! Szüleid már száz esztendeje nem élnek, s attól félünk,
ha hazamész, te sem jössz többé vissza. Maradj velünk! Mert szívünk azt súgja,
odaveszel!
De mind
könyöröghetett neki a három tündér is, a lova is, a szülei utáni vágyakozást
nem volt hatalmuk lecsillapítani, égette a testét-lelkét. Végül is a ló így
szólalt:
- Jól van, gazdám,
ha már nem hajlasz szavamra, vedd tudomásul, ha valami történik veled, csak
magadra vess. Mégis, feltéve, hogy elfogadod ajánlatomat, hazaviszlek.
- Elfogadom,
hálás szívvel, hadd hallom hát!
- Amikor
megérkezünk atyád palotájához, rögtön leszállsz, s én meg fordulok is vissza,
még ha csak egy órát töltenél is ottan…
- Jól van -
mondta Tündérlegény.
Felkészültek
az indulásra; megölelte a tündéreket, s miután istenhozzádot mondtak egymásnak,
otthagyta őket sóhajtozva, könnyel a szemükben. Csakhamar arra a tájra
érkeztek, ahol a Skorpió birodalma volt. Hát a helyén városokat találtak! Az
erdők mezővé változtak. Kérdezősködni kezdett ettől is, attól is a Skorpió
tanyája felől, de azt felelték, hogy csak a nagyapáik hallottak ükapáiktól egy
s más hasonló meséket...
- Hát ez
hogyan lehetséges? - álmélkodott Tündérlegény -, hisz csak tegnapelőtt haladtam
itt át! - S mindent elmondott, amit elmondhatott.
A lakosok
csak nevettek rajta, mint valami holdkóroson, vagy ébren álmodozón, ő pedig
sértetten indult tovább, s még azt sem vette észre, hogy haja s szakálla
megőszült.
A Boszorkány
birodalmába érkezve, ott is kérdezősködött, akár a Skorpió birodalmában, s
azonos válaszokat kapott. Fel nem foghatta, mint változhattak meg ennyire
néhány nap alatt a dolgok, s ismét csak sértődötten indult tovább, immár övig
érő szakállal s reszkető lábakkal, míg végre megérkezett apja birodalmába. Itt
is más emberek, más városok, a régiek pedig megváltoztak a
felismerhetetlenségig. Nagy nehezen elvergődött a palotába, ahol született.
Alighogy
leszállt, a ló megcsókolta a kezét, s így szólt:
- Isten
megáldjon, gazdám, én visszamegyek oda, ahonnan elindultam. Ha jönni akarsz te
is, ülj fel tüstént, induljunk. Szeretnék hamarosan visszatérni.
Azzal
száguldott is vissza, nyílnál sebesebben.
Tündérlegény
a romba dőlt és burjánnal benőtt paloták láttára nagyot sóhajtott, s könnybe
lábadt szemmel igyekezett felidézni, mint tündököltek egykor a paloták, s mint
teltek bennük gyermekévei. Fürkészőn járt be kétszer is, háromszor is minden
szobát, minden múltjára emlékeztető zugot; még az istállót is, melyben lovára
bukkant. Aztán lebotorkált a pincébe, melynek gádorát eltorlaszolta a leomló
törmelék.
Térdig érő
szakállal matatott jobbra-balra, szemhéját ujjaival emelgetve s alig totyogva, de
egy korhadt ládánál egyebet nem talált. Kinyitotta - nem volt benne semmi.
Ahogy a titkos rekesz fedelét felemelte, erőtlen hangot hallott:
- Csakhogy
végre megjöttél, mert ha még késlekedtél volna, én is elpusztultam volna.
Azzal a
Halál, aki a titkos rekeszben, összegörbülten és töpörödötten kuporgott, úgy
arcon legyintette, hogy holtan rogyott össze, s porrá is lett abban a
szempillantásban.