Bab Berci
tekergette a nyakát. Valami rendkívüli van a levegőben - gondolta, és minden
pórusát átjárta a nyugtalanság. Nem annyira a rendkívüliség jelenléte miatt,
sokkal inkább azért, mert nem tudott rájönni, mi az a rendkívüli. Talán egy
protuberancia sugárzása? Vagy egy elszabadult elektronfelhő? Esetleg az
időjárás-változás sajgató, nyaggató előérzete? Mi lehet a levegőben?
Bab Berci
óvatosan körüljárta háncsházát, hátha mégsem kozmikus francnyavalyák okozzák
ezt a nyugtalanságot, csupáncsak egy bokrok között settenkedő tolvaj vagy egy
rejtőzködő tünkány, netalán valami más apró, földi veszélyecske, de hiába járt
a szeme, mint a rókáé, semmi különöset nem sikerült észrevennie.
- Pedig
valami van a levegőben - mondta ingerülten, és az áttetsző, opálos égboltozatra
meresztette szemét.
Mint a
villámcsapás szakadt rá a felismerés. Fordítva, Bab Berci, fordítva! Nemhogy
van valami a levegőben, éppen hogy nincs! És most már azt is tudta, mi nincs a
levegőben. Rimapénteki Rimai Péntekh kéményének füstje. Pedig ez a kémény
füstölt, mióta eszét tudta. Füstölt reggel, és füstölt este, füstölt kora
délután, és füstölt fényes délben. Bab Berci úgy gondolta, hogy sötét éjféleken
is csak füstöl és füstöl. És íme, most némán, elhagyottan, kisujj-árván mered a
lombok fölé, sehol egy füstpöffencs, egy füstpamat, egy gomoly, egy bodor, egy
cérnaszálnyi füst sem szivárog Rimapénteki Rimai Péntekh kéményén.
Valami nagy
tragédia történhetett - gondolta Bab Berci. - Ha nem füstöl a kémény, az azt
jelenti, hogy Rimapénteki Rimai Péntekh nem kever, nem kavar, nem vegyít, nem
kotyvaszt és nem főz... Ajaj! - Bab Berci már futott is. Mert akármilyen
morgolódó, acsarkodó, lópokróc-természetű ez a Rimapénteki Rimai Péntekh, azért
csak segíteni kell rajta a bajban. Márpedig most bajban van, az egyszer biztos.
Mint egy
versenyparipa száguldotta végig az utat, és lihegve esett be Rimapénteki Rimai
Péntekh házának ajtaján.
Behunyt
szemmel, elnyúlva feküdt a nagy kevercölő-kavarcoló füstgyáros egy rövid lábú,
maga eszkábálta priccsen, az arca falfehér, az orra kihegyesedett, akár a
halottaké.
- Te
jóisten, ez meghalt! - kiáltott rémülten Bab Berci, és a fekvő fölé hajolt,
lássa, szuszog-e még.
Neki-nekikoppanva
az ablaknak, feldöngött egy fáradt légy - más semmi hang. Se szusszanás, se
szisszenés, egy árva horkantás se. Jaj, most mitévő legyen? Bab Berci tekintete
végigröppent a szobán, vagyis hogy inkább konyhán, vagyis hogy mit számít az
most, hogy minek nevezzük Rimapénteki Rimai Péntekh egyetlen helyiségből álló
lakását, amikor kihegyesedett orrú, falfehér vészhelyzet van, amikor valamit
tenni kéne. De mit? Bab Berci segélykérően nézte a tárgyakat, a döngölt
földpadlón szétszórt cetliket, az x-lábú asztalon heverő nyitott, egymásra
hányt, tudósképű fóliánsokat, a helyiség közepén álló üstházat, a tompa fényű
rézüstöt, amelyben kihűlt, zöldes folyadék dermedezett, az üst alatt
elfeketült, tüzehagyott, szomorkás fadarabok, hideg hamu, fölötte a szabad
kémény fényes, gyöngyösfeketére kormolt, ásító ürege. Fölsajdult Bab Berci
szíve, marokra fogta a fájdalom, jaj istenem, mi lesz vele Rimapénteki Rimai
Péntekh nélkül?! Így röptiben ránézvést ez nem volt túlságosan ésszerű
szívfájdalom, hiszen a morgolódó, acsarkodó, lópokróc-természetű,
kevercölő-kavarcoló füstgyáros soha be sem engedte a házába Bab Bercit, ha
bemerészkedett is, azonnal kilökdöste, kitaszigálta, kiebrudalta, soha egy
kedves szava nem volt, csak morgás, böffentés, röffentés, kaffantás. Mit
fájdogál a szíved, Bab Berci?! Már hogyne fájdogálnék - fájdogálta Bab Berci
szíve -, amikor a nagy egyedülvalóságban senkim sem volt nekem, csak ez a
morgós, kaffogós, kotyvasztó ember, akárhogy volt is, de tudtam, hogy itt
mocorog az üstje körül, rakja a tüzet, kevercöl és kavarcol. És a füst... Mi
lesz velem a füstölgő kéménye nélkül?! Nagy elkámpicsorodásaimban csak erre
kellett néznem, a bodorodó, kunkori, hetyke kéményfüstre, és mindjárt úgy
éreztem, mégiscsak érdemes élni, mert ha valakinek ennyi elfüstölni való ereje
és akarata van, akkor nem élünk hiába. Üres lesz a táj, üres lesz a világ a
kéményének füstje nélkül!
Kétségbeesetten
sóhajlott föl belőle:
- Ugye,
kedves Rimapénteki Rimai Péntekh, nem haltál meg?!
A hangra -
mintegy varázsütésre - kinyílt Rimapénteki Rimai Péntekh bal szeme. Szúrósan
nézett a bal szeme Bab Bercire. De nem találhatta elég szúrósnak, mert
segítségül hívta a jobb szemét. Kinyílt az is.
- Mint a
mácsonyatüske, úgy szúr a szemed - kiáltotta boldogan Bab Berci.
- Mit akarsz
itt? - vicsorogta Rimapénteki Rimai Péntekh. - Egy perc nyugtot sem hagynak az
embernek.
- Ne
haragudj - motyogta Bab Berci -, azt hittem, megütött a szél... Mivelhogy nem
füstölt a kéményed.
- A szél -
mormogta Rimapénteki Rimai Péntekh, és lassan felült a priccsen. - A szél...
hát bizony meg is ütött... A kudarc szele. - Fölordított: - A fene egye meg!
- Ha akarod
- dadogta Bab Berci -, én el is mehetek.
Érthetetlen
mormogás tört fel erre Rimapénteki Rimai Péntekh torkán, Bab Berci nem tudta
megállapítani, vad morgás-e, vagy csak félvad. Mert ha, mondjuk, félvad, azt
úgy is felfoghatjuk, hogy félszelíd, ami ugye majdnem szelíd. Akkor viszont
lehet, hogy maradhat még egy kicsit. Bab Berci úgy döntött, hogy félszelíd
morgás volt, és a tőle telhető legudvariasabban megkérdezte:
- Milyen
kudarc?
Rimapénteki
Rimai Péntekh mogorván bámult maga elé.
- Én itt éjt
nappallá téve...
- Tudom -
vágott közbe Bab Berci -, az emberiség érdekében keversz, kavarsz, kotyvasz...
- belefulladt a szó, mert a nagy kevercölő ráemelte mácsonyatüske-tekintetét. -
Bocsánat - rebegte Bab Berci.
- A
csodanektárt akarom kifőzni - mondta Rimapénteki Rimai Péntekh.
Bab Berci
mélyen hallgatott, nehogy az újabb kérdéssel felingerelje.
- A csodanektárt,
amelyből ha a leggonoszabb ember lenyel egy kiskanálnyit, azonnal jószívű lesz.
Segítőkész, barátságos, megértő, szelíd... És nem sikerül és nem sikerül! Már a
kilencszázkilencvenkilencedik változatot főzöm, és semmi! Kudarc kudarc hátán.
- Már ne
haragudj - akadékoskodott Bab Berci -, de ki a csudán próbálod ki a
csodanektárodat, amikor erre még a madár sem jár.
Rimapénteki
Rimai Péntekh felpattant, és döngő léptekkel masírozott egyik faltól a másik
falig.
- Kicsodán,
kicsodán?! - dühöngött. - Hát magamon! Ha elkészül egy változat, beveszek egy
kiskanállal, és arra gondolok, ha most beállítanál ide, örömmel fogadnálak-e.
- Na és? -
biztatta Bab Berci.
- Mit na és?
Eddig minden kanál csodanektárom után azt gondoltam, ha be mered ide tenni a
lábad, úgy kiváglak, mint a sicc.
- Kidobsz,
kirúgsz, kiebrudalsz.
- Úgy, ahogy
mondod - bólogatott szomorúan Rimapénteki Rimai Péntekh. - Pedig ebben az
egyben nagyon bíztam - az üstben dermedező zöld löttyre mutatott. -
Tizenegyféle nagyon előkelő növényből főztem, úgy, ahogy elő van írva: hét
napig nagy lángon, hét napig kis lángon, hét napig parázson, minden órában
hétszer megkevertem, hétszer meglotykoltam, hétszer lefödtem, hétszer
kitakartam.
Reményvesztetten
odament az x-lábú asztalon heverő fóliánsokhoz, belelapozott egyikbe is,
másikba is.
- Ajaj! -
mondta.
- Szabadna
tudnom - kérdezte Bab Berci -, mi volt az a tizenegy nagyon előkelő növény,
amiből ezt főzted? Vagy titok?
Rimapénteki
Rimai Péntekh egykedvűen megrántotta a vállát.
-
Megmondhatom. - Föltette a szemüvegét, a földről fölemelt egy fecnit, arról
olvasta: - Lófarkfű, bábaguzsaly, cindrót, orsósarok, macskafarokfű, zsonga,
békarokka, pörgyefű, sikár, cinmosófű és siklófű.
- Ááá -
álmélkodott tátott szájjal Bab Berci, és mélyen elgondolkodott. Majd óvatosan
megkérdezte: - Zsurló nem volt köztük?
- Hallottad,
hogy nem volt! Na, elegem van belőled, szedd a sátorfádat!
Bab Berci
fölállt, elindult az ajtó felé, de félúton mégiscsak tétovázni kezdett, és
Rimapénteki Rimai Péntekh felé fordult.
- Ne
haragudj - mondta -, amikor ezeket a növényeket gyűjtötted, nem tűnt fel neked,
hogy nagyon hasonlítanak egymásra?
Az emberiség
jótevője felkapta a fejét.
- De -
mondta fölvillanyozva -, de föltűnt. Mondhatnám, hogy szinte teljesen egyformák
voltak.
- Azt, hogy
"szinte", nyugodtan el is hagyhatod - mondta Bab Berci. - Mert
teljesen egyformák voltak. Ugyanis amiket felsoroltál, az mind egytől egyig
zsurlót jelent.
Rimapénteki
Rimai Péntekh akkorát ugrott, mint aki mérges kígyóra lépett.
- Micsoda?
Akkor miért sikár, zsonga meg békarokka?
- Mert az
egyik vidéken így hívják, a másikon meg úgy. De a növény ugyanaz.
- Mert az
emberek fafejűek, gonoszak, összevissza jár a szájuk, ezerféle nevet adnak
egyugyanazon dolognak... - elhallgatott, és földerült az arca. - De hiszen
akkor ez azt jelenti, hogy nem az én hibám volt. Ujjé! Nem az én hibám volt,
hogy nem sikerült, hanem ezé a habókos, félküllős emberiségé! Bab Berci,
megmentettél! Folytatom a küzdelmet a csodanektárért! Azért is jószívű,
segítőkész, barátságos, megértő és szelíd lesz itt mindenki. És nem fognak
nekem itt mindenfélének ezerféle nevet adni!
- Nono -
mondta Bab Berci -, ne essél túlzásokba!
De
Rimapénteki Rimai Péntekh rá se hederített. Megtelt tettvággyal, már rakta is a
tüzet, firgett-forgott, tett és vett.
- Mit is
mondtál - fordult Bab Bercihez -, milyen a tekintetem?
- Mint a
mácsonyatüske.
- Na, ez az!
Ez lesz a következő alapnövényem.
Lejegyezte
egy fecnire: MÁCSONYA. Hurrá! Dörzsölgette örömében a kezét.
- Csak egyre
szeretnélek figyelmeztetni - mondta Bab Berci.
Rimapénteki
Rimai Péntekh egy kicsit türelmetlenül nézett rá.
- Mire?
- Hogy a
mácsonyához ne szedjél bábatüskét, csapóecsetet, gólyafüvet, hagyingácskórót,
kallóbogáncsot, ördöggatyát, pásztorvesszejét, takácsvakarót és tövisburjánt.
- Aha,
megvan - gyúlt fel a tudás fénye Rimapénteki Rimai Péntekh szemében -, mert ez,
ugye, mind mácsonyát jelent?
- Bizony -
bólogatott Bab Berci.
- Na, most
már aztán hagyjál magamra! - rikkantotta Rimapénteki Rimai Péntekh. - Nem
látod, hogy én itt az emberiség érdekében éjt nappallá téve... azazhogy várj
csak... Tulajdonképpen megmentettél...
Nagy
elhatározással Bab Bercire nézett.
- Amiért
ilyen rendes voltál, ha jól hallottam, amikor halottnak hittél, még azt is
mondtad rám, hogy kedves... na igen... az lesz a jutalmad, hogy bármikor
kopogtatás nélkül... - Itt elhallgatott. - Na nem! Akkor állandóan nyitálod itt
nekem az ajtót. Meg csukálod. Azt nem... akkor, hogy bármikor kopogtathatsz az
ajtómon... no, azt sem... még csak az hiányzik! Az állandó kipi meg kopi.
Hogyisne! Ellenben... megvan! Vedd tudomásul, hogy mindig szívesen látlak. Egy
föltétellel. Ha nem jössz hozzám látogatóba. Érted?!
- Persze -
mondta Bab Berci boldogan. - Köszönöm neked, kedves Rimapénteki Rimai Péntekh.
Mindig tudtam, hogy aranyszívű ember vagy.
Bab Berci
boldogan kiment az ajtón.
- Halljátok,
fák! Halljátok, bokrok! - kiáltozta felhőtlen örömében.
Boldogan
ballagott háncsházáig, leült a pitvarban. A lombok fölött vígan pipált
Rimapénteki Rimai Péntekh kéménye, készült a mácsonyaalapú csodanektár az
emberiség megmentésére. Bab Berci meg nagy büszkeséggel a szívében kihúzta
magát. Van immár egy hely, ahol őt mindig szívesen látják. Kell ennél nagyobb
boldogság?