Bab Berci
feddőn nézett a kőre.
- Egy
kődarab ne beszéljen - mondta és megborzongott.
- Mit
fintorogsz, reszketsz, rázkódgatsz? - morgott a kő. - Ahelyett hogy boldog
lennél, mert megszólítottalak. Mondj valakit, aki azzal dicsekedhet, hogy
megszólította egy kő!
- Na, éppen
ez az! - mondta Bab Berci. - Valami suskus van ebben. Varázslat. Ármány.
Rontás. Valami rossz szellem bújt meg benned. Egy boszorkány, egy dzsinn!
- Hólyag -
mondta csendesen a kő.
- Mit
mondtál? - kérdezte Bab Berci, mintha bizony nem értette volna, s közben azt
latolgatta, elfusson-e.
A kő azonban
mély hallgatásba burkolózott.
Bab Berci
elnézte a kőgörgeteges hegyoldalt. Kő kő hátán. És mindegyik hallgat, csak
éppen ez az egy szólal meg. Azaz most már ez sem.
Bab Berci
megszeppent. Melyik is volt az a kő, amelyik megszólalt?
- Hé, mondj
valamit! - kiáltotta Bab Berci.
De a
kőgörgeteges hegyoldal hallgatott, félelmetes hallgatással.
- Mi az?
Megsértődtél? - kérdezte Bab Berci. - Kérlek, ne haragudj! Inkább elhiszem,
hogy nem bújt meg benned semmiféle rossz szellem. Megkövetem kőségedet.
A kő vérig sértődhetett,
mert most sem szólalt meg.
- Vedd
tudomásul - mondta dühösen Bab Berci -, ha egy kő egyszer megszólal, akkor nem
szabad utána örökre elhallgatnia! Az visszaélés a bizalommal!
- Bizalom?
Miféle bizalom? - szólalt meg újra morgolódva a kő. - Itt fekszem évezredek
óta, soha senkihez egy kukkot sem szóltam, s amikor végre nagy nehezen rászánom
magam, az illető lerossz-szellemez, leboszorkányoz, ledzsinnez! Ez neked
bizalom?!
- Már
mondtam egyszer, hogy ne haragudj! Mondd meg, mit szeretnél?
- Vigyél el
engem innen - mondta a kő.
Bab Berci
fölkapta a követ, a hóna alá csapta.
- Elég nehéz
vagy - mondta.
- Ugyan, még
hogy nehéz! - méltatlankodott a kő. - Láttál volna egymillió évvel ezelőtt.
Hatalmas voltam, és méltóságteljes. Századmagaddal sem tudtál volna
megmozdítani.
- És mitől
fogytál le ennyire?
- Fagyok
pattogtattak, vizek repesztgettek, szelek koptatgattak. Tudod, attól félek,
hogy egykettőre egészen elkopok, nem marad más belőlem, csak egy aprócska
porszem, és kedvére hord a szél, amerre akar.
- Repülni,
az se kutya! - mondta Bab Berci.
- Ugyan,
kérlek! Repültem én már! Lebegtem, izzottam, iszonyú súlyoktól zsugorodtam,
robbantam, lávaként zúdultam, szálltam, robogtam kőgörgetegekben... Egyáltalán,
nagyon szép ifjúságom volt. De most már egymillió éve csak kopok, fogyok,
porlok. Ötezer évvel ezelőtt még faraghattak volna belőlem egy óriási oszlopot,
tarthattam volna egy templom kapuját, vagy hirdethettem volna a hősök emlékét.
Kétezer éve még odaillettem volna egy bevehetetlen vár legerősebb bástyájának
ormára, ezer éve is mi minden lehetett volna belőlem. Most meg, nézz rám...
siralmas... de talán közkatonának még jó leszek. Azt szeretném, ha beépítenél a
házadba. A többi kő közé.
- Ajaj! -
vakargatta a fejét Bab Berci. - Az a bökkenő, hogy a házam háncsból készült.
Sajnos egy fia kő sincs benne.
- Akkor
találj ki nekem valami foglalkozást. Csinálni szeretnék valamit.
Bab Berci a
kővel a hóna alatt hosszasan elgondolkozott.
- Hát nem is
tudom - motyogta. - Talán levélnehezéknek használhatnálak... Az igaz ugyan,
hogy egyáltalán nem kapok leveleket. De ne búsulj, majd kitalálunk valamit.
Hazaért
háncsházába, a követ az ablakba tette. A kő kibámult az ablakon, és azt
kérdezte:
- Azok mik?
- Virágok -
mondta Bab Berci, mert virágok virítottak az ablaka alatt.
- Na,
megvan! - kiáltott fel a kő. - Virág szeretnék lenni!
-
Megkergültél - nevetett Bab Berci -, hogy képzeled?! Nem látod, hogy a virágok
puha, könnyed, színes szirmokból, törékeny porzókból, kecses bibékből vannak?
Nedv kering bennük. Élnek. Ha rájuk fúj a szél, lengedeznek.
- Akkor is
virág akarok lenni! - mondta a kő.
- Bolond
vagy - dohogott Bab Berci, de bent a szíve közepében valami megsajdult, ajaj,
te féleszű, korholta magát, csak nem fogod megsajnálni ezt a követ, hiszen
lehetetlent kíván. De dohoghatott, moroghatott, mert akkor már megsajnálta.
Mert lehet, hogy kőnek lenni jó, de úgy kőnek lenni, hogy közben virág szeretne
lenni szegény... Mit csináljak? - tűnődött Bab Berci. Ha valakitől tanácsot
kérhetne... De kitől? Hiszen az egyetlen rigorózus, mogorva, ellenséges
tekintetű Rimapénteki Rimai Péntekh jöhet csak szóba, mert ugye az öreg bohócot
meg a Fiút nagy ívben el kell kerülni, más meg nem lakik a közelben.
Ha nincs
más, nincs más - gondolta nagy elhatározással Bab Berci. - Elmegyek Rimapénteki
Rimai Péntekhhez.
Jól
kilépett, így aztán félórácskába sem telt, máris ott állt Rimapénteki Rimai
Péntekh gerendákból rótt háza előtt, és kissé megszeppenten kopogott az ajtón.
- Ki az már
megint?! - morgott odabent Rimapénteki Rimai Péntekh, résnyire kinyitotta az
ajtót, kinézett. - Na persze, megint te! Gondolhattam volna!
- Hogyhogy
megint - motyogott Bab Berci -, amikor másfél évvel ezelőtt voltam itt
utoljára?
Rimapénteki
Rimai Péntekh ügyet sem vetett a közbeszólásra.
- Nem látod,
hogy éppen a munka dandárjában vagyok? - mondta, és fölfelé bökött az ujjával.
Hogyne látta
volna Bab Berci, de még mennyire, hogy látta. Úgy füstölt a fából rótt ház
kéménye, mint egy tűzhányó krátere. Ezzel is jelezvén, hogy gazdája most
odabent kever, kavar, vegyít, kotyvaszt és főz, ne merje senki zavarni.
- Ne
haragudj, csak arról van szó - motyogta Bab Berci -, hogy egy kő...
Rimapénteki
Rimai Péntekh azonban kegyetlenül közbevágott:
- Kő, kő! Én
itt az emberiség érdekében éjt nappallá téve gürcölök, te meg ostobaságokkal
zargatsz... Még hogy kő!
Bumm,
becsapta az ajtót!
Bab Berci
roggyantan állt odakint, és azt hajtogatta:
- Minek
jöttem én ide, minek jöttem én ide... - és aztán fölkiáltott: - Hopp! Ezért!
Mert
meglátta Rimapénteki Rimai Péntekh ajtófélfájának felső végét. Az építőmester -
lehet, hogy maga Rimapénteki Rimai Péntekh? - az ajtófélfa végére egy gyönyörű,
fából faragott virágot ügyeskedett.
- Ez az! -
mondta Bab Berci. - Köszönöm - tette hozzá ordítva, és már nyargalt is haza a
rejtett erdei ösvényen.
Olyan
pompázatos virágot farag ő abból a kőből, hogy hét nyelven beszél! Csak a háza
előtt lassított kicsit gondolatai meg léptei iramán is. Hej! És mi vagyok én?
Kőfaragó? Vagy netalántán szobrászművész? Te! Hiszen még sohasem volt véső a kezedben!
Nemhogy virágot, még egy krumplit sem tudsz rendesen kifaragni! Ugyan már -
gondolta -, majd megtanulok követ faragni. Nem olyan nagy ördöngösség az! Ezzel
lábujjhegyen belopakodott az ajtón, hátha szundikál a kő, nem akarta zavarni.
De a kő nem szundikált, nagyon is éber volt.
- Virág
akarok lenni! Nem hallod? Virág! - kiáltotta Bab Bercinek.
Bab Berci
csak morgott valamit biztatásféleképp, a szerszámosládája mélyéről előkotort
egy vésőt meg egy kalapácsot, és uzsgyi, kislisszant az ajtón. Ment egyenesen a
kőgörgeteges hegyoldalhoz. Mélyen meghajolt a kövek előtt.
- Tisztelt
kő urak - mondta -, elnézéseteket kérem, de én most kőfaragni szeretnék tanulni
rajtatok. Akinek ellenvéleménye van, szóljon.
A kövek
hallgattak.
Akkor jó -
gondolta Bab Berci, odaballagott egy akkoraforma kőhöz, mint az övé, és
megpróbált belőle virágot faragni.
Na de ki
gondolta ezt? Hogy a kőfaragás ilyen bonyodalmas mesterség. Azt hiszitek, úgy
reped az a fránya kő, ahogy az ember szeretné? Dehogy úgy reped! Vagy hogy
reped egyáltalán? Dehogy reped! Szikrázik, porzik, serceg, úgy eldobja a vésőt,
mint a sicc. Nesze neked, Bab Berci! De Bab Berci csak nem hagyta abba. Egyik
kezét a véső törte föl, másikat a kalapács, a mutatóujja meg a hüvelykujja
körmére is odasózott egy-egy jó nagyot, lilállottak, sajogtak a körmei, de csak
dolgozott napestig. Aztán másnap is, harmadnap is. Kövek garmadája maradt
mögötte elrepesztetten, megcsonkítottan, szétfarigcsáltan. De a tizedik napon
már sikerült valamelyes virágformát kifaragnia. Kicsit suta volt, esetlen, de
ha valaki jobban megnézte, könnyen rájöhetett: az virág akar lenni. Bab Berci
elszántan dolgozott tovább, s egyszer csak azt vette észre, hogy a kőgörgeteges
hegyoldal olyan, mint egy sóbálvánnyá változtatott virágoskert. Bab Berci
könnyed kőszirmokat, kőbibéket és kőporzókat faragott, akármelyik kőfaragónak a
becsületére vált volna.
- Akkor most
elérkezett a nagy nap - mondta Bab Berci a kőnek.
- Miféle
nagy nap? - siránkozott a kő. - Hetek óta mondogatom, hogy virág szeretnék lenni,
és te a füled botját se mozdítod. Kegyetlen alak vagy, egy csipetnyit sem
törődsz velem.
- És ez mi?
- mutatta Bab Berci a kezét a kőnek. A föltört tenyerét, a lilára kalapált
körmeit.
- Ez mind
miattad van - mondta. - Mert virágot akarok faragni belőled. Jól tűröd a
fájdalmat?
- Bármilyen
fájdalmat elviselek, ha virág lehetek - mondta a kő.
- Nahát
akkor ide süss! - mondta Bab Berci, és nekilátott.
Véste,
püfölte, faragta a követ. Az meg sikongatott, nevetgélt, jajgatott, már attól
függően, hogy csiklandozta vagy fájdalmat okozott neki Bab Berci vésője.
De amikor
megnézte magát a tükörben, egyszeriben elfelejtette minden fájdalmát.
- Ez én
volnék? De hiszen ez csodálatos! Köszönöm neked, Bab Berci! Éppen ilyen akartam
lenni.
Boldogan s
nagy egyetértésben teltek a napok, a kővirág büszkén feszített az ablakban, s
arra gondolt, hogy a kinti virágok bizonyára irigykednek, ha netalántán
fölpillantanak Bab Berci ablakába. De erről soha nem bizonyosodott meg, lehet,
hogy a kinti virágok észrevették őt, de az is lehet, hogy nem. Élték mindennapi
életüket, örültek a napfénynek, esőnek, olykor még a szélnek is, mert a szélben
kedvükre táncolhattak, hajladozhattak.
És aztán -
nyár vége felé - szomorkás, ünnepélyes hangulat telepedett a kertre, a virágok
szirma összezsugorodott, elszíneződött, eljött a hervadás ideje, a fáradt
szirmok ellengtek, és a földhöz simultak.
A kővirág
csak hallgatott, szelíd bánat töltötte el. Egy szép napon aztán észrevette,
hogy nincs már a kertben egyetlen virág sem, csak ő virul Bab Berci ablakában.
- Mind
elhervadtak a virágok - mondta Bab Bercinek.
Bab Berci
gyanakodva kapta föl a fejét.
- Na és -
mondta -, örülj neki, hogy te virulsz és pompázol.
A virág egy
darabig hallgatott, aztán csendesen így szólt:
- Kedves
Berci, ne haragudj! Én is szeretnék elhervadni.
Bab Berci
lehajtotta a fejét.
- Talán az
volna a legjobb, ha fognám a kalapácsot, és összetörnélek - mondta, de egy
csöpp harag sem volt a hangjában. - Tudod mit, visszaviszlek a kövek közé,
ahonnan hoztalak.
Hóna alá
kapta, visszavitte a kőgörgeteges hegyoldalba.
- Itt aztán
majd elhervadsz. Lehet, hogy ezer év is kell hozzá - mondta -, amíg egyetlen
porszem leszel. És akkor majd talán igazi virág is lehet belőled.
Hátat
fordított, nem köszönt, vissza se nézett, ment egyenesen haza. És maga sem
tudta, miért, nagyon fájt a szíve. Vajon miért fájhatott?