Történt, hogy egy este, amint egymagában üldögél
Benet úr, s talán éppen a régi jó időkre emlékezett, amikor az ő őseinek
várai, nagy uradalmai valának, egy fiatal, diákforma legény állított be
hozzá. Köszönt illendőképpen, Mátyás diáknak mondta magát, s szállást
kért éjszakára.
- Istené a szállás - fogadta Benet úr -, kerülj
beljebb öcsém, telepedj le! Látom az arcodról, hogy éhes is vagy, fáradt
is vagy.
- Bizony mi tagadás, éhes is vagyok, fáradt is vagyok, mert messze földről jövök.
Csakhamar asztalhoz ültek, de a vacsora bizony
sovány volt: egy tál lencse. Gondolta magában Benet úr, mégsem illendő
ilyen sovány vacsorával traktálni meg a vendéget, hamarosan zsírt
olvasztott, s leöntötte vele a lencsét.
- Látod, öcsém - mondta Benet úr -, a mi földünk
sovány, csak úgy terem, ha jól megtrágyázzák; azonképpen a lencse is
sovány zsír nélkül.
Aztán egy kancsó bor is került az asztalra, s amellett elbeszélgettek az ország dolgairól, különösképpen Mátyás királyról.
- Az ám az igazi király - mondta Benet úr lelkes
szóval. - Ámbátor soha nem láttam, de mindég csak jó hírét hallottam,
hogy a jó Isten áldja s tartsa meg! Ugyan bizony - kérdezte kevéssel
később Benet úr -, láttad-e te valaha a nagy királyt? Hisz te sok
országot-világot bejártál?
- Bizony láttam, s látom mindennap, ha Budán vagyok - mondta a diák. - Úgy nézz meg, hogy én Mátyás király íródeákja vagyok.
- Hiszen az lehet - mondotta Benet úr, de látszott az arcán, hogy nem nagyon hisz a diák szavában.
- Mondom kigyelmednek, hogy a Mátyás király
íródeákja vagyok, s ha valaha Budára jő, ne kerüljön el, látogasson meg:
ott lakom én is a király palotájában.
Azzal lehúzott egy gyűrűt az ujjáról, s odaadta Benet úrnak.
- Tudja kigyelmed, tartsa meg ezt a gyűrűt
emlékezetül, s ha Budára jő, csak mutassa meg akármelyik cselédnek,
mindjárt hozzám vezetik.
- No, ecsém, én, ha Isten éltet, meg is látogatlak,
nem telik belé egy esztendő. Csak egyszer lássam a királyt, azért is
fölmegyek Budavárába, pedig messzécske van ide, jól tudom.
- Bizony egy kicsit messzécske - mosolygott a diák.
Másnap reggel a diák megköszönte Benet úrnak a
szállást s a szíves vendéglátást, s ment tovább, ki tudja, merre. Hanem
Benet úrnak e naptól fogvást nem volt nyugodalma, ahogy betakarodott,
ami kicsi gabonája volt, s egypár arany csordult-cseppent a búzából,
fölkerekedett gyalogszerrel, s addig ment, mendegélt, amíg Budára nem
ért. Bemegy a palota udvarába, ott mutatja egy cselédnek a gyűrűt,
mondja, hogy kitől kapta: vajon itt van-e még ez a diák?
- Itt ám - mondta a cseléd -, csak menjen föl kend a garádicson, s mutassa a strázsának, az majd továbbvezeti.
Fölmegy Benet úr a garádicson, mutatja a gyűrűt a
strázsának, s hát uramteremtőm, abban a szempillantásban felnyílik
előtte a nagy szárnyas ajtó, s tessékeli befelé a strázsa. Ott az első
szobában mindenféle fényes ruhás urak álldogáltak, s ahogy ezek
meglátták Benet úr kezében a gyűrűt, csakhogy a tenyerükre nem vették:
tessékelték beljebb-beljebb, ragyogó fényes szobákon keresztül, mígnem
egyszerre csak Benet úr ott állott egy rengeteg nagy szálában: Mátyás
diák előtt.
De bezzeg forogni kezdett a világ Benet úrral! Már
addig is sejtette, hogy több lesz az ő vendége afféle íródeáknál, de
most már tudta: hány hét a világ. No, ő szépen megjárta! Mátyás király
volt az ő vendége, nem más. S ő csak egy tál lencsével vendégelte meg.
De hát, ha nem volt egyéb!
- Ó, felséges királyom - hebegett Benet úr -, de
szégyellem a dolgot. Megesmérem, hogy nem fogadtam illendőképpen, de
Isten látja lékem, hogy ami telt szegény házamtól, szívemből adtam.
A király mosolyogva veregette meg Benet úr vállát, aztán megragadta a kezét.
- Egyet se búslakodjék amiatt kegyelmed. Sohasem
esett jobban vacsora, mint a kigyelmed megtrágyázott lencséje, mert
éreztem, hogy igaz szívvel adja. No, hanem most én is visszaadom
kigyelmednek a lencsét.
Éppen ebédet jelentett az inas, s Mátyás király
Benet urat kivezette az ebédlőszálába, maga mellé ültette, s ugyancsak
biztatta: egyék kigyelmed, szeresse!
Így kínálta, ezzel a szóval, Benet úr is őt: szeresse!
Ebéd után meg behozatott egy tál aranyat meg egy
tál ezüstöt. Aztán intett az inasnak, hogy hozzon még egy nagyobb tálat.
Ebbe a tálba beleöntötte az ezüstöt, a tetejére meg az aranyat, s
mondta:
- No, Benet uram, én is megtrágyázom az ezüstöt arannyal, mint kigyelmed a lencsét zsírral.
Ebéd közben virágos kedvre derültek az urak
(virágos jókedve volt a királynak is), s mit gondoltak, mit nem, ők is
akartak valamivel kedveskedni a derék székely nemesnek. Fogta magát egy
nagyúr, nagy hirtelen levetette magáról aranyos-gyémántos mentéjét, s
Benet úr nyaka közé akasztotta.
- Elbírja Bereckig kegyelmed? - kérdezte a nagyúr.
- El én tovább is - mondta Benet úr.
Arra egy másik úr is a nyaka közé akasztotta a nehéz aranyos gyémántos mentéjét.
- Hát ezt?
- El én, ezt is. Még többet is.
Egyéb sem kellett az uraknak (ha tréfa, hát legyen
tréfa), ez is, az is a mentéjét Benet úr nyakába akasztotta. Most már a
király is kérdezte:
- Hát ezt mind elbírja, Benet uram?
- El én, felséges királyom. Huncut, aki visszaveszi.
Nagyot kacagtak az urak, hogy csak úgy csengett belé a palota. Bezzeg hogy egy sem vette vissza a mentéjét.
- De már ezekhez a drága mentékhez illik a kard is - mondta a király, s egy gyönyörű szép kardot is adott Benet úrnak.
Benet úrnak kicsordult a könny a szeméből.
Mondta lelkes szóval:
- Köszönöm a kincset, s kardot, felséges királyom.
Azt hazám javára használom, a karddal pedig hazámért s királyomért
harcolok, amíg élek!
Mondják is, hogy azt a várat, melynek ma csak a
romladéka látszik, nem Venturné építette, hanem Benet úr, abból az
ezüsttel trágyázott tál aranyból. No, meg a nagyurak mentéinek
aranyából, gyémántjából. De már az igazán mindegy, akárki építette, így
is, úgy is csak a bús romladékok emlékeztetnek a régi dicsőséges
időkre...