Berzsián
költő utálta a rosszkedvet. A mások rosszkedvét is, de a magáét kiváltképp.
Most éppen
kiváltképp utálkozott. Mert olyan szomorú volt, mint egy lyukas serpenyő.
- Ha a
gazdád szomorú, szomorkodj te is - mondta mérgesen a bajszának, és kackiásról
konyára állította.
- Te se
különbül - oktatta szép, tömör szakállát, és egy fránya mozdulattal
összeborzolta.
Vészjósló
tekintettel nézett a bútoraira, de azoknak egy szót sem kellett szólnia - olyan
szomorúak voltak, amilyenre csak ódon, barna bútorok képesek.
Kókadtan ült
hát szomorú szobája közepén a konya bajszú, borzas szakállú Berzsián.
- Semmi
kétség - vigasztalta magát -, ha egyszer szomorúság-világbajnokságot
rendeznének, úgy nyernék, mint a pinty. Két testhosszal. Azazhogy két
lélekhosszal. Lévén ez inkább a lélek dolga.
De valahogy
nem vigasztalódott meg a kilátásba helyezett világbajnoki címtől.
- A
lyukasserpenyő szomorúságból lassan belesüllyedek a hervadtdália állapotba -
mondta keserűen, s ahogy kimondta, máris olyan szomorú lett, mint egy hervadt
dália.
De itt aztán
megmakacsolta magát.
- Ne tovább!
- kiáltott, mert jól tudta, a hervadtdália állapot után már csak az
elázottzászló, majd a vízzelteltszarvasnyom szomorúság következhet. Azokból
pedig napokig nem lehet kikászálódni.
- Okos fiú
vagy te, Berzsián - mondta magának -, találj ki valamit szomorúság ellen!
Egy-kettő!
Parancs, az
parancs, olyan lett Berzsián feje, mint egy hangyaboly, sürögtek-forogtak,
izegtek-mozogtak benne a gondolatok. Nem is hiába, mert azonmód eszébe jutott:
meg kell tudni a szomorúság okát. Aztán a többi jön magától.
Törni kezdte
hát a fejét: mitől is szomorú?
„Talán bal
lábbal keltem” - gondolta. No nem - az nem lehet. Már réges-rég úgy állította
az ágyát, hogy a felkelés jobb lábra essék.
„Akkor talán
a rossz idő.” Ezt persze csak időhúzásképp gondolta, mert jól láthatta, hogy
nagyon pöffeszkedik odaki a nap. Azért odament az ablakhoz, belehunyorgott a
sugárözönbe. Dugába dőlt hát ez is.
„Más költő
örül a szomorúságnak - ötlött fel akkor Berzsiánban -, rittyent egy édes-bús
költeményt, és nagy boldogan elszavalja. - De rögtön le is torkollta magát: -
Én nem más költő vagyok, én Berzsián vagyok!” És büszkén körülnézett, hogy
ilyen nagyszerű dolgokat tud kitalálni. Na de mire a büszkeség, ha nem tudja
okát adni a szomorúságnak! El is párolgott nyomban a büszkesége. Fölordított:
- Hé! Mitől
szomorú egy valamirevaló költő?
Ordíthatott,
ahogy akart. Nem felelt neki senki. Már-már olyan szomorú lett, mint egy
elázott zászló, de akkor megvillant a szeme:
- Világos -
mondta -, egy valamirevaló költő az emberek miatt szomorú!
Ez a
felismerés felvillanyozta, nosza föl is pattant a szobája közepén álló barna,
faragott lábú asztal tetejére. Onnan szavalta.
- Az emberek
lopnak, csalnak, hazudnak. Lustálkodnak. Vizezik a bort. Klórozzák a vizet.
Egymásnak vermet ásnak. Részrehajlók, kárörvendők, önzők, zsugoriak, gyávák,
pöffeszkedők, irigyek, kontárok, tohonyák. Ez az! Ezért vagyok én szomorú! Az
emberiség miatt.
A
világmindenség összehúzta magát. Na most - gondolta a világmindenség -,
mindjárt megszületik egy, az emberiséget ostorozó vers.
Ámde, mint
általában, a világmindenség most is nagyot tévedett. Mert Berzsiánnak eszébe se
jutott verset írni. Ehelyett elhatározta, hogy megszakítja a kapcsolatot az
emberiséggel. Jókedve kerekedett. Kackiásra igazította a bajuszát, megfésülte
torzonborz szakállát, és munkához látott.
Kilépett a
házból, végigment a kerten. Bókolva üdvözölték őt a gyümölcsfái, és bókolva
üdvözölték a dudvák meg a gazok. Mert Berzsián kertjében bővecskén akadt dudva
is meg gaz is. Visszaintett nekik, és odavágtázott tárva-nyitva álló kapujához.
Szemügyre vette a kapufélfát, azon is legfőképp a nagy, piros gombot. Nem
egyébre szolgált az a nagy, piros gomb, mint arra, hogy az emberiség, ha be
akar menni Berzsiánhoz, megnyomja, és akkor odabent Berzsiánnál nagy
csörgés-börgés támad, mivel ez a nagy piros - halljatok csudát -, csöngőgomb
volt. Ám az emberiség - nevezetesen az aranykezű Sróf mester, Violin, a
csudazenész és Zsebenciék locska-fecske leánya, a Klopédia, meg minden rendű és
rangú látogatók, akik fel szokták keresni Berzsiánt - még sohasem nyomták meg
ezt a csöngőgombot, mivel Berzsián kapuja időtlen idők óta nyitva állt,
nemkülönben a háza ajtaja is. Mi az ördögnek csöngettek volna? Besétáltak és
kész.
- Ez volt a
múlt - morogta Berzsián. - Most, hogy szakítottam az emberiséggel, új módi
kezdődik itt. Nem fogtok ti engem világos nappal elszomorítani. És sötét
éjszaka sem.
Ezzel nagyot
nyögött. Mivel az évek óta nyitva álló vaskaput nem tudta egykönnyen becsukni.
De azért becsukta. Beleizzadt, de becsukta.
- Nna! -
mondta boldogan, és rátolta a böhöm, rozsdás reteszt. Elégedetten dörzsölte a
kezét.
De nagy
hirtelen abbahagyta a dörzsölést.
- Noné -
mondta -, persze. Még ideállnak nekem, és nekitámaszkodnak a csöngőgombnak. Nem
lesz egy nyugodt percem. Bármelyik irigy, kicsinyes, hazug, borvizező félnótás
becsöngethet hozzám. Hogyisne!
Nekilátott,
leszerelte a csengőgombot. Fütyörészett nagy vidáman. Újra bezárta a kertkaput,
a házához ballagott.
-
Ideteszlek, te csöngő - mondta -, és jól megnézte a háza bejáratát. - Ide az
ajtó mellé. Ide már úgyse tud bejönni senki, mert a kertkapu zárva van.
Berzsián, te lángész! - dicsérte magát.
Fűrészelt,
kalapált, szegecselt. De a felénél sem tartott a munkának, amikor nagy hirtelen
abbahagyta.
- Nono! -
mondta. - És ha az a tekert agyvelejű Sróf mester nem nyugszik bele, hogy be
van zárva a kertkapu, és addig katat-matat, ügyeskedik, amíg ki nem nyitja? He?
Akkor aztán besétál szépen, és nyomja itt nekem a csöngőgombot, mint a
veszekedett fene. Nono! Avagy az a félnótás Violin, a fülgyötrő muzsikus kapja
magát és se szó, se beszéd, átmászik a kerítésen. És nekitámaszkodik a
csöngőgombnak... Vagy az a locska-fecske Zsebenci leány, a Klopédia! Az ám.
Majd éppen Klopédia hagyja annyiban a dolgot, ha egyszer be akar jönni. Törődik
is ő azzal, hogy szakítottam az emberiséggel... Berzsián, te mégsem vagy
lángész - szónokolt Berzsián, és rögtön meg is toldotta a szónoklatot -,
azazhogy mégiscsak lángész vagy! Mert nem ide szereled a csöngőgombot, hanem a
ház háta mögé, a puszta falra. Ki az ördög keresné a csöngőgombot a tűzfalon?
Vitte a
csöngőgombot hátra a tűzfalhoz. Fűrészelt, kalapált, szegecselt. De itt már a
munka negyedénél elcsüggedt.
- Ugyan,
Berzsián! - korholta magát. - Nagy költő létedre csak ennyire ismered az emberiséget!
Vagy talán az az agyafúrt Sróf mester nem fogja azonnal megkerülni a házat, ha
látja, hogy be van zárva az ajtó, és csöngőgomb sincs? De még mennyire
megkerüli! Violin meg egyenesen keringélni kezd a ház körül. Nem is beszélve a
locska-fecske Zsebenci leányról. Mert ő meg egyszerűen kitalálja, hogy a
csöngőgomb a tűzfalon van. No de hátrább a karóhoz kötött agarakkal -
bölcselkedett Berzsián, és a homlokára ütött -, hallgassunk eme lángelme
legújabb ötletére.
A Berzsián
fejében lakozó lángelme legújabb ötlete nem volt más, mint hogy a csöngőt a
bezárt ajtón belülre szereli, az előszoba falára. Nem rossz! Most aztán
szaladgálhat a ház körül a furfangos Sróf mester, keringélhet a félnótás
Violin, és keresheti a tűzfalon a csengőgombot a locska-fecske Zsebenci leány.
Nosza,
fűrészelt Berzsián, kalapált, szegecselt, de alig kezdte el, máris abbahagyta.
Mert talán nincs a tekervényes agyú Sróf mesternek álkulcsa garmadával, sperhaknija
fölösen, reszelője, mint a nyű, feszítővasa, mint csillag az égen? De van
bizony. Lehet előtte akadály egy zárt ajtó? Nem lehet. Na és az a
dobhártyarepesztő Violin? Hát nincs neki rézpikulája, acéltekerője,
fűzfahegedűje? De van bizony. És milyen ajtó tud ellenállni egy trillalázó
rézpikulának, egy trillalázó acéltekerőnek és egy trillalázó fűzfahegedűnek?
Semmilyen. Nem beszélve a locska-fecske Zsebenci Klopédia furfangjairól. Vajh,
akadály nekik egy bezárt ajtó?
- Nem
akadály - mondta mélabúsan Berzsián, de mindjárt útilaput is kötött mélabúja
talpára. - Áldalak gyűjtögető nagyapám - kiáltotta, és a sumpuszból a sok
kicit-kacat közül előbányászta áldott emlékű nagyapja egyetlen hagyatékát. Egy
zöldre mázolt páncélszekrényt. A zöldre mázolt páncélszekrényt nagy
erőfeszítéssel begyömöszkölte a ruhásszekrénye alsó polcára, kinyitotta,
szerszámokat ragadott, fűrészelt, kalapált és szegecselt. Beszerelte a
csengőgombot a páncélszekrénybe. Kipróbálta, hogy működik-e. Csörgött-börgött a
csöngője.
- Nagyszerű
- mondta Berzsián, és boldogan bezárta a páncélszekrény ajtaját, még gondosabban
a ruhásszekrényét. A ruhásszekrény kulcsát eldugta a kályhába, és elrikkantotta
magát:
- Most
csöngessen be, aki tud!
Mert ez nem
kétséges, hiába jár Sróf mester agya tízezer srófra, ezt a csöngőgombot el nem
érheti. És Violin is fújhatja! A rézpikuláját is, meg egyáltalán. Coki neki,
nem csöngőgomb. A locska-fecske Klopédiáról nem is beszélve! Locsoghat,
fecseghet és viszont. Közelébe se jut a csöngőgombnak.
Nagy boldogan
hanyatt vágta magát Berzsián. Belereccsent a barna ágy.
- Csak te ne
recsegj - mondta neki Berzsián -, éppen akkor, amikor győzedelmesen fekszem
itt! Most aztán szenvedhetsz irigy, kufár, borvizező, gonosz emberiség!
Megszakítottam veled a kapcsolatot.
Ott feküdt
Berzsián napestig. Sőt, napreggelig, mert este elaludt és csak másnap késő
reggel ébredt. Olyan késő reggel, hogy volt az már délelőtt tíz is. Esetleg fél
tizenegy. Nyújtózkodott Berzsián, és jó egészségeset ásított. Fölkelt, kinézett
az ablakon. Megvan-e még az emberiség? A gonosz, hazug, borvizező. A
kipillantásból nem sok derült ki. A napsütés, a fák, a dudvák és a bojtorjánok
megvoltak. De az emberiségből fikarcnyi sem látszott. Üres volt az utca.
- Bah -
mondta Berzsián -, Sróf mester bizonyára vizezett bort iszik a Hörpentőben,
Violin nyűvi a vonót, Klopédia meg valamilyen könyvtárban gubbaszt, és tanulja
az ábéabot.
Ezzel
visszafeküdt. De valami nyugtalanság vett rajta erőt.
- Ej,
Berzsián - mondta magának -, és ha netalántán egy olyan kufár tévedne ide
hozzád, aki még életében nem kufárkodott, vagy egy olyan hazug, aki még sohasem
hazudott, nem is beszélve a borvizezőről, aki még egyetlenegyszer sem vizezett
bort, és keresnék a csöngőgombot szegények, be akarnának jönni, és mindhiába. Ej-ej,
Berzsián! Mit ej-ej! - horkant föl -, azoknak megmondom, hogy a csöngőgomb a
páncélszekrényben van. Csöngetnek és kész.
Igen ám, de
hogyan veszi észre őket? Ez sem okozott különösebb gondot Berzsiánnak. Odahúzta
a székét az ablakhoz, és meredten figyelte a bezárt kaput.
De nem jött
senki. Délben már nagyon mérges volt Berzsián. „Hát nincs kufár, aki nem kufárkodik,
nincs hazudós, aki nem hazudik, nincs borvizező, aki nem vizezi a bort” -
morgolódott magában. Bezzeg Sróf mester biztos issza a vizezett bort a
Hörpentőben.
Megéhezett
Berzsián. Kiment a konyhába, kenyeret szelt, kolbászt. Evett. Félúton se járt
az evésben, amikor fölkiáltott:
- Te itt
eszel, és lehet, hogy valaki odakint strázsál a kapu előtt.
Nosza,
kenyerestül, kolbászostul futott az ablakhoz. De nem volt a kapu előtt senki.
„Lehet, hogy
amíg ettem, valaki nagyon keresgélte a csöngőt - gondolta Berzsián -, nem
mozdulok innen.” És nem mozdult. Nem mozdult estig, nem mozdult éjszaka se.
Leste az utcát. Éjfél felé jött is egy ember nagy fityekkel. De rá se
hederített Berzsián kapujára. El is ment nagy fityekkel.
- A fene az
emberiségbe - mondta Berzsián, és elszunnyadt az ablak előtt ültében. Aludt
másnap délig.
- Aj -
sóhajtozott -, te álomszuszék! Mit mulaszthattál megint!
S hogy semmit
ne mulasszon, most már enni se, inni se mozdult az ablak mellől. Éhezett már,
szomjazott már.
- Mondtam
én, hogy gonosz az emberiség - morogta. De azért nem mozdult az ablak mellől.
Szerencséjére. Mert uzsonnatájt megjelent a kapu előtt Sróf mester. Vakarta a
feje búbját. Sehogy sem értette a bezárt kaput.
Berzsián
arcába visszatért a szín, éhét-szomját felejtette. Sróf mester meg fordult
volna sarkon. De Berzsián se volt rest, kitárta az ablakot.
- Hé, Sróf
mester! - ordította.
Sróf mester,
a csavaros eszű, csak ámult-bámult.
- Hát te nem
utaztál el?
- Nem én -
mondta Berzsián -, csak szakítottam az emberiséggel.
- Amelybe én
is beletartozom - gyanakodott Sróf mester.
- Te is -
mondta hetykén Berzsián. Persze azért nem olyan rettenetesen hetykén.
- Akkor
most? - kérdezte Sróf mester. - Táguljak innét?
- A jobbak
becsöngethetnek hozzám - kiabálta kétségbeesve Berzsián.
- És én jobb
vagyok? - kérdezte Sróf mester.
- Ha be
tudsz csöngetni.
- De eltűnt
innen a csöngőgomb - Sróf mester a piros gomb hűlt helyére mutatott.
- Csak nem
azt akarod mondani, hogy egy Sróf mester nem tud bejönni a bezárt kapun?
Sróf mester
nem is teketóriázott sokáig, benyúlt a vaskapu rácsán, elhúzta a reteszt, és
bement a kertbe. Meg se állt a bejárati ajtóig.
- Itt sincs
gomb - mondta.
- És álkulcs
nincs nálad garmadával? - kérdezte riadtan Berzsián.
- Dehogynem
- mondta Sróf mester, és már nyitotta is az ajtót. - Na végre, hogy bent
vagyok.
- Még ne
örvendj! - mondta szigorúan Berzsián. - Csöngess!
- De mivel?
- mérgelődött Sróf mester.
Berzsián a
szekrény felé mutatott. Értette is Sróf mester. Csakhogy a szekrény be volt
zárva.
- Na én
megyek. Velem ne figurázz! - mondta Sróf mester.
- Kályha -
ordított Berzsián.
Meg is
találta Sróf mester a kályhában a kulcsot. Ki is nyitotta a szekrényt. A
páncélszekrényt is. Megtalálta a csöngőgombot. Nagy-nagy tisztelet ült ki az
arcára.
- Hát
ennyire utálod az emberiséget - mondta áhítattal.
- Ennyire -
felelte fensőbbségesen Berzsián. - Csöngess!
Sróf mester
csöngetett. Csörgött-börgött a csöngő.
- Bejöhetsz
- ordította teljesen fölöslegesen Berzsián, hiszen Sróf mester már bent volt. -
Keblemre, Sróf mester - folytatta az ordítozást Berzsián, az embergyűlölő, és
keblére ölelte Sróf mestert.
- Hát ez
nagyszerű - bontakozott ki az ölelésből Sróf mester, és már rohant is. Hiába
kiabált Berzsián, hiába tartóztatta. Futott Sróf mester, a lába se érte a
földet. Ki az ajtón, ki a kapun, végig az utcán. Már el is tűnt. Berzsián majd
összeesett bánatában.
- Hát ez
elszaladt - szomorkodott.
De nem
sokáig kellett szomorkodnia. Mert pár perc múlva visszatért Sróf mester. De nem
ám egyedül. Ott nyekergette mellette a fűzfa hegedűjét Violin, a fülnyűvő
zenész, ott locsogott-fecsegett a másik oldalán Zsebenci Klopédia és mögötte
meg csavargók, csivirgők, balfácánok és jobbfácánok, ringyesek és csillogó
gúnyások, a fél város ott szorongott Sróf mester mögött.
- Berzsián!
- kiabálták. - Igaz, hogy szakítottál az emberiséggel?
- Igaz -
kiáltott vissza boldogan Berzsián.
Azok meg
mind betódultak a kapun, be az ajtón, mind egyenként be a szekrénybe, ottan is
a páncélszekrénybe, és nyomták a csöngőt, csak úgy csörgött-börgött.
- Szabad!
Tessék befáradni! - rikoltozott Berzsián.
De senkinek
nem kellett fáradni, mert már mindenki bent volt.
Violin, a
fülrepesztő zenész fölpattant a barna asztal tetejére, és rázengetett,
tyí-tyű-nyí-nyű, énekelt a fűzfa hegedűje.
A
vendégsereg meg táncra perdült, irgették-forgatták egymást.
- Úgy kell
az emberiségnek! Megérdemli! - kiáltozták.
- De meg ám!
- rikkantotta Berzsián, és ellejtett egy csárdást a Zsebenciék locska-fecske
leányával, Klopédiával.