Volt, ahogy
volt, mert ha nem lett volna, el sem mesélném. Volt egyszer egy özvegyasszony,
vagyis hogy meghalt a férje, s ő elmaradt három gyermekkel. Kettő fiúcska volt,
s egy leány. Nem volt szegény az özvegy, mivelhogy az ura - Isten bocsássa meg
bűneit, s nyugodjék békében - igen szorgalmas ember volt, szép kis birtoka,
ökrei voltak, ekéje is, s így nem szorult a más segítségére, s volt még
ezenkívül egye s mása, már ahogy az tudvalevően olyan asszonyoknak szokott lenni,
akik szorgalmas embertől maradtak hátra. Elég az hozzá, hogy éppen szántás
ideje volt, minden emberfia szántott-vetett, így hát a fiúk is rászánták
magukat egy napon, hogy kimenjenek az ekével, s az egyik erdei tisztáson
felszántsanak egy jó darab földet. Elindulnak egy reggel szántani a legények,
de nem vittek magukkal ennivalót, mert nem sült még ki a kenyerük, hanem azt
mondták az anyjuknak, hogy küldje utánuk az ebédet.
- Jól van,
lelkem, gyermekeim - mondotta az özvegyasszony -, de nem tudom nektek kivinni
az ebédet, mert én bizony, láthatjátok, beteg vagyok. Nem tudok menni. A
testvéretek pedig nem tudja, hol van a tisztáson a mi részünk, nem járt ott
soha, s még eltévedne abban a titkos erdőben, vagy tán bizony éppen a sárkány
udvarára bukkanna, s akkor többé nem láthatjuk őt.
- Ne féljen
semmit, édesanyám - mondották a legények -, ne féljen, mert mihelyt kiérünk a
faluból, barázdákat húzunk az ekével a háztól a földünkig, nem fog eltévedni,
csak mindig a barázdában jöjjön.
Nahát,
elmentek a legények, nekiláttak a munkának, szántottak délig, de csak nem
vették észre, hogy jönne a testvérük valami harapnivalóval. Kicsapták legelni
az ökröket, mikor azok jóllaktak, újból járomba fogták, s szántottak uzsonna
idejéig. Akkor már nem bírtak az éhséggel. Elhatározták, hogy hazamennek. Nem
tudták, mi történhetett, eltévedt-e a húguk az erdőben. Vagy tán nem küldte el
őt az édesanyjuk? Vajon mi lehet az oka, hogy őket egy ilyen tavaszi napon
ennivaló nélkül hagyja. Ahogy beértek az udvarba, megkérdezték az anyjukat:
- Édesanyám,
hát hogy lehet az, hogy nem küldötte el a húgunkat a harapnivalóval, s uzsonna
idejében kellett hazajönnünk a faluba?
Mikor a
szegény asszony meghallotta ezeket a szavakat, úgy összeesett, mint akit
megcsapott az istennyila. Mert hogy elküldötte a lányt az ennivalóval, s
nyomban tudta, hogy más nem történhetett, minthogy eltévedt abban a titkos
erdőben, ki tudhatná, merre? Mikor egy kicsit összeszedte magát, azt mondta
nagy sírva a fiainak:
- Nem
megmondtam nektek, hogy ne menjetek szántani, mikor nincs mit tarisznyáljak?
Nem megmondtam, hogy el fog szegény leányka tévedni az erdőben? Jaj, hogy
beteljesedtek a szavaim! Jobb lett volna, ha hazudtam volna. Jaj nekem, szegény
fejemnek! Jaj, szegény lelkem, leányom, én reménységem! Nem lehet másképpen,
mint hogy rátalált a sárkány, vagy hogy a farkasok falták fel.
Mikor a
legények hallották anyjuk sírását, jajgatását, gondolkozóba estek, hogy most
mit tegyenek. Tépelődtek, tanakodtak, kérdezősködtek jobbra-balra... Nincs a
húguk sehol se. Azt mondta akkor a nagyobb legény:
- Ne sírjon
többet, édesanyám. Jó az Isten, s én azt gondolom, hogy meg kell lelnem a húgomat.
Elindulok holnap reggel, el én, édesanyám. De bizony még reggelig se várok,
indulok, amint felkel a hold, s nélküle vissza sem jövök. Addig megyek, míg rá
nem találok, élve vagy halva, de hazahozom. Egy életem, egy halálom.
Mikor a
szegény anya meghallotta ezt az elszánt beszédet, még jobban elbúsulta magát,
mert úgy érezte valahogyan, hogy a fia rossz órában hagyja el a házat. Ezért
aztán megpróbálta kérlelni, hogy maradjon otthon. Sírni kezdett, hogy hátha
azzal vissza tudja tartani. De hiába volt minden, mert a legény a fejébe vette,
hogy míg rá nem lel a húgára, addig meg sem áll. Útra is kelt a legény, az anya
pedig sírva-ríva otthon maradt a legkisebb gyermekével. Sírt, jajgatott, ahogy
csak a torkán kifért. Hogyisne rítt volna szegény asszony, hiszen még nem
régebben, mint tegnap reggel, három gyermeke volt, most pedig már csak egy. A
leánya elveszett, a nagy legényfia pedig olyan útra kelt, ahonnan nincsen visszatérés.
Nem kellett szegény asszonynak sem étel, sem ital, sem pihenés, de még a munka
sem, csak sírt, tördelte a kezét, ki-kiment a kapuba, ismét a házba, majdhogy
bele nem halt a gyermekei után való vágyakozásba, s nem lelt senkit, aki
megvigasztalta volna. Sírt szegény egész naphosszat, ha a házban volt, egyre az
ablakon jártatta a szemét, hátha megpillantaná a leányát vagy a nagyobbik
fiát, ha meg kiment az udvarra vagy az utcára, megkérdezte mindenik
járókelőtől:
- Nem
láttátok a leányomat, sem a fiamat?
De attól
kezdve, hogy ezek elindultak, senki nem tudott semmit sem mondani. A faluban
elterjedt a híre, hogy a sárkány ragadta el az özvegyasszony leányát, a
legnagyobbik fia pedig utánament, hogy megkeresse, hazahozza, de az se tért
többé vissza.
Úgy is volt,
bizony. A legnagyobbik fiú elment, hogy megtalálja a húgát. Egyre ment, elment
az erdőig, ott egy friss barázdanyomra bukkant, s egyre ezen a nyomon ment,
mindaddig, míg csak valami kastélyokra, magának a sárkánynak kastélyaira nem
talált. A sárkány udvara, mint az a sárkányoknál szokásos, sziklahegyekkel volt
megerősítve, de ő egy cseppet sem ijedt meg, hanem felmászott a nagy
kősziklalépcsőkön, s azt gondolta: „Az lesz, amit az Úristen akar, de én bizony
bemegyek. Jó volna, ha meglelném a húgomat, még akkor is, ha éppen a sárkánynál
lenne, s ha nem - úgyis egy halállal tartozom. De én bizony átkutatom ezeket a
kastélyokat.”
Úgy is tett.
Bement a kastélyba. Hát ugyan biz a, kit talált ott? Bizony a húgát. - Uram, ne
hagyj el, úgy fel volt cicomázva, mint egy grófné, és éppen ebédet készített.
- Jó napot,
húgom.
- Adjon az
Isten neked is, bátyám. Hát te, ugyan bizony, hogy kerülsz ide?
- Én csak
úgy, ahogy. Hanem te, hogy jutottál ide?
- Jaj,
lelkem bátyám, jól mondotta édesanyám, hogy ennivaló nélkül ne menjetek el
szántani, mert lám, engem az étellel elküldött utánatok, s én jöttem is folyton
a barázdán, s azt gondoltam, hogy rátok találok, de bizony ide kerültem, ahol
most látsz engem. Most aztán mi lesz veled, mert hogy mindjárt jön haza a sárkány,
s lehet, hogy téged öl meg, de az is lehet, hogy mind a kettőnket. Jobb lett
volna, ha otthon maradtál volna, mert engem megszabadítani úgyse tudsz. Ha meg
a sárkány megölne tégedet, elpusztulna szegény anyánk bánatában.
Egyszerre
csak azt látják, hogy kitárulnak az ajtók, s behatol a házba egy buzogány, megperdül
háromszor az asztal felett, s föl is függeszti magát egy falba vert szegre.
- Hát ez mi,
húgám? - kérdezi a bátya.
- Jaj,
bátyám, ez bizony a sárkány jele: amikor a buzogány megérkezik, ez azt jelenti,
hogy tegyem az ételt az asztalra, mert ő is itt lesz rögvest. Jaj, hova is
bújtassalak el a sárkány elől? Jöjj, bújj be gyorsan oda a tekenő alá.
A szegény
leánynak alig volt annyi ideje, hogy a bátyját beborítsa a tekenővel, már ott
is volt a sárkány:
- Ej,
kedvesem, mintha bizony emberszagot éreznék. Ki van itt?
Hazudozni
kezdett a szegény leány, hogy az ételnek van olyan szaga, meg azt mondta, meg
ezt hazudta, de a sárkány azért volt sárkány, hogy semmit se higgyen el, és
kényszerítette, hogy vallja meg, ki jött oda, ki van a tekenő alatt.
- Úgy -
mondta a sárkány -, hát akkor bizony miért fél tőlem? Bújj ki onnan, sógor,
hadd vendégeljelek meg, ha már a házamba jöttél.
És kihúzta a
legényt, az asztalhoz ültette, és megparancsolta a leánynak:
- Adj nekem
kilenc disznóoldalast, a bátyádnak meg kettőt. Tölts nekem kilenc kupa bort, a
bátyádnak kettőt. Aztán te, sógor, hallod-e, az a szokás nálunk, hogy aki
hamarább befejezi az evést, annak a fejéhez vágja a csontokat, aki lemaradt.
No, rajta, együnk.
S elkezdtek
enni: amíg a legény az egyik oldalasról egy kis húst rágott, a sárkány megette
az egész porcióját, s kezdte a csontokat a legény fejéhez vagdosni. Mikor
látta, hogy a legény nem védi magát, hanem csak fél és reszket, azt mondta
neki:
- Jere ki,
sógor, a mezőre. Hadd lássam egy kicsit jobban, hogy milyen sógorom is van. De
előbb mondd meg nekem, hol akarsz kimenni: a kéményen-e, mint a macskák, vagy
az ajtón, mint a kutyák.
- Én csak az
ajtón, mint az emberek - mondta a legény.
Ki is ment
az ajtón, a sárkány azonban, mint a macskák, a kéményen bújt ki, onnan
rájavetette magát, s levágta a fejét. Akkor aztán a szívét kivette, azt egy
tálba beletette, a testét meg a kert alatt eltemette.
Mikor azt
látta a szegény özvegyasszony, hogy egy nap is eltelik, kettő is, három is,
csak nem érkezik haza sem a leány, sem a legény, majd a kútba vetette magát
bánatában, de aztán valahogy csak összeszedte magát, és azt mondta: „Legyen
meg, Uram, a te akaratod.”
Hanem a
legkisebbik fiú csak nem tudott beletörődni, nem nézhette az anyja szenvedését,
nem viselhette a nénje és bátyja utáni sóvárgását. Ezért aztán egy reggel azt
mondta:
- Édesanyám,
legyen úgy, ahogy az Isten akarja, de nekem bizony nincsen addig nyugodalmam,
míg a néném s a bátyám meg nem lelem. Ezért aztán ne is haragudjék, de nekem
addig kell mennem, míg rájuk találok.
Ismét csak
sírni, jajveszékelni kezdett a szegény édesanya.
- Jaj, ne
menj, kire hagynál engem. Tudom én, hogy te se térsz vissza. Szánd meg szegény,
öreg fejemet, s legalább te maradj itthon nekem, ha már a többiekből kifogytam.
De a fiú
csak nem tudta csillapítani a vágyakozását a nénje meg a bátyja után, s ezért
el kellett mennie. El is ment, s nem járt sem jobban, sem rosszabbul, mint a
legnagyobb testvér.
Nem volt
most már szegény asszonynak egy gyermeke sem. Nem volt öröme, nem volt vigasztalója,
semmi segítsége sem volt, olyan egyedül maradt, mint egy megszedett fa. Szegény
feje hosszú időn át egyre csak sírdogált, sok álmatlan éjszakát töltött el, sok
napot anélkül, hogy evett volna, hanem aztán végezetül az Úristen megerősítette
a szívét, s kezdett egy kicsit magához térni: „Isten ellen való bűn volna, ha
elpusztítanám magamat, élnem kell szerencsétlenül is, hiszen amíg az uram
élt, s megvoltak a gyermekeim, jól éltem” - mondogatta magának az
özvegyasszony, és kezdett dolgozgatni egyet s mást, s eddegélni is, hogy
éhezéssel el ne pusztítsa magát hátralevő napjaiban. Amíg az Isten élni engedi.
Egy reggel,
amint az imádságot mondogatva a házban sepergetett, hát csak meglát a földön
egy szem borsot. Lehajolt, hogy felvegye, és az asztalra tegye. De a bors
legurult az asztalról, s ismét a földre esett. Őkelme, mint afféle takaros
fehérnép, nem hagyta, hogy egy szem bors is kárba vesszen, azért ismét
lehajolt, felemelte, és bedugta a kebelébe. Nem maradt meg az a borsszem a
kebelében sem; hogy, hogy nem, elég az hozzá, hogy kibújt a kebeléből is és
éppen az asszony elejébe pottyant. Az asszony újfent lehajolt, felemelte a
földről, s a szájába dugta, s miközben az imádságát mondogatta, a borsszem a
torkán lecsúszott. Hát ettől a pillanattól kezdve az asszony teherbe esett, s
kilenc hónap múlva egy olyan helyre fiúgyermeket szült, hogy a napra lehetett
nézni, de arra nem.
Elhívatta a
falu papját, az meg is keresztelte, s a Bors Péter nevet adta neki, minthogy
egy borsszemből fogamzott. S a gyermek növekedett, de úgy nőtt, mintha húzták
volna. Mikor egyhónapos lett, olyan volt, mint mások egyéves korukban. Amikor
kéthónapos lett, olyan volt, mint más hároméves korában, és máris járkálni
kezdett az utcán, mindent beszélt. Hallotta is, amint az emberek egyre
mondogatták: „Micsoda egy legény! Kár, hogy nem élnek a fivérei, mert ezek
hárman az egész faluval elbánnának, ha megmérgelődnének.”
Nap mint nap
egyre csak ilyenképpen beszéltek az emberek. Mire Bors Péter hároméves lett, ő
volt a falu legszebb s legderekabb legénye.
Egy napon
megkérdezte az anyjától:
- Édesanyám,
voltak nekem még testvéreim?
Hanem az
asszony attól félt, hogy elmegy ez is, mint a bátyjai, s többé nem tér vissza,
s ezért azt mondta:
- Nem,
gyermekem, nem volt neked egy testvéred sem.
- Nem? No,
ha nem, akkor legyen olyan szíves, szoptasson meg engem még egyszer, de a ház
küszöbe alatt.
S azzal Bors
Péter a kicsi ujjával a ház küszöbét felemelte, az anyja meg lehajolt, hogy az
emlőjét az alá tegye, és megszoptassa a fiát. Akkor Bors Péter egy kicsit
lejjebb eresztette a küszöböt, de úgy, hogy az egy kicsit odaszorította az
anyját, és megkérdezte.
- Édesanyám,
voltak nekem még testvéreim?
Mikor az
anya látta, hogy nincs más választása, azt mondta:
- Igen
bizony, volt két bátyád és egy nénéd. A nővéredet elragadta a sárkány, s a fiúk
utánamentek, hogy felkutassák, s én azóta sem láttam őket.
Ekkor újból
felemelte a küszöböt, és így szólt az anyjához:
- Most kelj
fel, anyám, és süss nekem tiszta búzából kovásztalan kenyeret. Dagasszad meg a
te emlőd tejével, mert én tudom, hogy rájuk kell találnom, én hazahozom őket.
Mikor ezeket
a szavakat hallotta, ismét sírni, jajgatni kezdett a szegény anya.
- Hát vóna
szíved öregségemre, gyengén, betegen, magamra hagyni engem? Nem hordoztam s nem
hordozok elég búbánatot ezért a háromért? Most odamész te is abba a titokzatos
világba? Ha más nem, de a sárkány bizonyára rád akad, s én még a nevedet se
fogom többé hallani. Maradj itthon, lelkem, gyermekem. Ne menjél te sehova. Úgy
lesz, ahogy az Úristen rendelkezik velünk, csak ne menj. Maradjál, házasodjál
meg. Legalább benned legyen részem.
Hanem bizony
Bors Péter vitéz legény volt. Neki nagy tettekre volt szüksége. Ezért aztán
addig beszélt az anyjának, amíg csak az nem sütött neki tiszta búzából,
anyatejjel s patakzó könnyeivel dagasztott, kovásztalan kenyeret. Mikor
megsütötte, mint a pászkát, Bors Péter betette a tarisznyájába, és azt mondta:
- Isten
áldja, édesanyám, egy cseppet se búslakodjék, mert még három nap se telik el, s
én visszajövök. Jó hírrel vagy rossz hírrel, de inkább jóval.
És Bors
Péter útra kelt, s mind ment, mind ment, míg csak az erdőbe nem ért, ott pedig
egy betemetett barázdára bukkant. No, menjünk csak ezen, gondolta magában Bors
Péter, és egyre azon is ment, amíg a sárkány udvarába nem ért. S ott aztán
belépett. Hát uram teremtőm! Volt ott egy olyan szép lány, de úgy felcicomázva,
mint egy királyné asszony. Egyedül volt, s éppen ételt főzött.
- Jónapot,
néném.
- Adjon
Isten. De miért szólítsz engem nénédnek?
- Nénémnek
mondalak, mivelhogy az öcséd vagyok. De ha nem hiszed, gyere csak ide, egyél
csak ebből a kovásztalan kenyérből.
Azzal Bors
Péter elővette a tarisznyájából a kovásztalan kenyeret, és odaadta a leánynak,
hogy egyék. Ahogy egyet falt, mondta is egyszerre:
- Ez az
édesanyám tejével készült. Elhiszem most már, hogy a testvérem vagy. Csak azt
nem értem, hogy hogyan? Mivel te már felserdült legény vagy, nekem pedig, mikor
a sárkány fogságába estem, csak két fivérem volt, akiket a sárkány meg is ölt.
Azóta pedig nem telt el több, mint öt esztendő, hogy én itt élek, így hát nem
értem, ha te a fivérem vagy, mikor tudtál te születni? Mert hiszen csak nem
négy-öt esztendős vagy te? Vagy te legalább húszéves.
- Nem vagyok
én, néném, csak három és még valamennyi, de ilyen fajta vagyok. De most azt
mondd nekem, testvérkém, miféle jelet ad a sárkány, mikor érkezik.
- Jaj,
öcsém, jobb lenne, ha elmennél innen addigra, mire megérkezik a jele. Mert a
jel után jön ő is rögvest. Mert van neki, öcsém, egy buzogánya, egy olyan nagy
vasbuzogánya, mint egy ötven akós hordó. Azt innen két óra távolságból hajítja
el, s azzal egyenesen az ajtóba talál. Akkor az ajtó kinyílik, s a buzogány
magamagától arra a falba vert szegre akasztódik. Menj is már, testvérem, ne
sokadozz, mert most van az ideje annak, hogy megjöjjön. Ha itt talál, megöl
tégedet is, mint a másik kettőt.
- Na, csak
hadd jöjjön, húgom. Hadd látom én is, hogy milyenek a sárkányok. Mostanáig
úgyse láttam egyet se.
Hát csak
hallják, hogy a buzogány nekicsapódik az ajtónak. Kinyílik az ajtó, s a
buzogány a szegre akar felkerülni. Hanem Bors Péter nem engedte ezt ám.
Megragadta a nyelét, s zurrr, vissza vele arrafelé, ahonnan érkezett. S nagy
erővel akkorát hajított rajta, hogy az éppen a sárkány mellett surrogott el, s
mind repült, három napi járásnyira, s ott befúródott egy sziklahegybe. A
sárkánynak éppen kilenc napra volt szüksége rá, hogy a sziklából a buzogányt kivésse,
s akkor aztán a vállára vette, s jött nagy mérgesen. Mikor hazaérkezett, már az
udvarról kiáltotta.
- Ki
csúfolkodik az én buzogányommal? Virágos Florea-e, vagy Bors Péter, az én vitéz
sógorom?
- Én, sógor,
én. Bors Péter. De te honnan ismersz engem?
- Én-e? Ne
is kérdezzed. Hiszen egy hétig lelt engem a hideg, mikor az anyád szült téged.
No, de jó, hogy jöttél. Gyere, hadd vendégeljelek meg. Tégy, kedvesem, ételt az
asztalra, nekem kilenc sült disznóoldalast, a fivérednek kettőt. Nekem kilenc
kupa bort, kettőt neki, hadd fogjunk a lakomázáshoz.
- Hohó,
sárkány koma, fordítva, fordítva! - mondta Bors Péter. - Nekem hozz, húgocskám,
kilenc disznóoldalast és kilenc kupa bort, a sárkánynak pedig két oldalast, két
kupa bort. De vigyázz, sárkány, mert aki lerágta a csontról a húst, az az üres
csontot a másiknak a fejéhez vágja. Mintha itt az lenne a szokás.
- Hát
ilyesformán volt szokásba, de ha óhajtod, felhagyhatunk evvel a szokással.
- Dehogy
akarom én megváltoztatni az ország szokásait - mondotta Bors Péter. -
Semmirevaló ember vetemedne arra, hogy az ország szokásait eltörölje. Maradjon
úgy, ahogy volt, és gyerünk asztalhoz.
És asztalhoz
telepedtek, és Bors Péter, amint egy oldalast a kezébe fogott, dugta a szájába,
letépte róla a húst, a csontokat meg puff, neki a sárkány homlokának.
Mérgelődött egy kicsit a sárkány, de mit tehetett. Tűrnie kellett, mert
emberére akadt.
És Bors
Péter fogott egy másik oldalast, újból egyet, megint egyet, míg a kilenc
oldalasról a húst mind leette, a csontokat pedig úgy csapdosta a sárkány
fejéhez, hogy azok mind széjjelmentek. Mikor Bors Péter végzett az utolsó
oldalassal is, és az utolsó pohár bort is megitta, a sárkány akkor végzett az
első oldalassal, s arra készülődött, hogy a csontokat Bors Péter fejéhez
vagdossa. Hanem Péter nem hagyott erre neki időt. Nekiugrott a sárkánynak, és
zsupsz, akkora pofont kent le a sárkány püffedt ábrázatára, hogy az egyik
állkapcája a helyéből kiugrott. S azzal birokra mentek, harcra keltek, de úgy,
hogy azt hihetné az ember, egyéb gondjuk se volt, mint hogy egyik a másikat
megölje. Egy idő múlva a sárkány a kimerültségtől már nem bírta tovább, mert
szerfelett elfáradott az úttól is. S tisztességesen s becsületesen még csak jól
sem lakhatott, mivel Bors Péter nem hagyott neki időt rá. Mondta szegény
sárkány nagy kimerülten:
- Hagyj
békében, mert életre keltem a két testvéredet.
- Gyerünk,
támaszd fel őket - felelte Bors Péter.
A sárkány
elment, kiásta a legényeket, a szíveiket a helyére tette, éltetővízzel meg is
locsolta, s ettől még szebbnek támadtak fel, mint amilyenek voltak.
- Jaj, de
mélyen aludtam - mondotta az egyik.
- Akárcsak
én is - mondotta a másik.
- Aludtatok,
aludtatok - mondotta a sárkány. - Ha meg nem jött volna ez a legkisebb
testvéretek, hogy felébresszen benneteket, hosszú álmot aludnátok még most is.
- Ne
beszéddel töltsük az időt - mondta Bors Péter. - Jöjj, küzdjünk meg, mert én
innen addig egy tapodtat se megyek, míg közülünk egyik itt holtan nem marad.
Vagy te, vagy én. Mert nékem már ilyen a természetem.
Azzal kardra
mentek, s úgy összevagdalták egymást, hogy csak úgy patakzott a vér. Akkor Bors
Péter nagy vitézmódra hirtelen nekiugrott, s a sárkány fejét levágta. Utána
pedig olyan apróra vagdalta, mint a tokányhúst, s három csomót csinált belőle.
Aztán azt mondotta a testvéreinek:
- Jöjjetek,
bátyáim, hadd mulassunk egy kicsit. Hadd menjünk aztán haza, mert tudom én,
hogy anyámat már majd szétveti a vágyakozás utánunk. Bizonyosan azt gondolja,
hogy a többiekkel együtt én is elpusztultam, s egyikünk se kerül többé haza.
A mi
legényeink mulattak egyet, a nővérük ennivalót készített nekik, s a legjobb
borból hozott, s ittak s vigadtak mindaddig, amíg Bors Péter kezdett megittasodni.
Akkor elkezdtek útra készülődni, megrakták a szekereket mindenféle jóval, mert
hiszen ott volt honnan rakodni, és elindultak.
Amint így
hazafelé mendegéltek, útközben egy kútra bukkantak, az ökrök arrafelé húzták a
szekeret, annak jeléül, hogy szomjasak.
- Itassátok
meg az ökröket - mondta Bors a testvéreinek -, mert én egy kicsit e mellé az
árnyékos tölgyfa mellé telepszem, hadd pihenjek egyet, mivel olyan fáradt
vagyok. - Így szólt, s egy nagy tölgyfához közeledett, nekivetette a hátát, de
mihelyt nekitámaszkodott, úgy, ahogy állt, halálos álom lepte meg. A testvérei
megitatták az ökröket, ismét járomba fogták, hogy továbbmehessenek, s akkor a
leánytestvér odament Borshoz, hogy felébressze. De hiába! Semmiképpen sem
sikerült. Így szólt akkor a legnagyobb fivér:
- Kedves
testvéreim, vajon jól tesszük-e, hogy magunkkal visszük haza ezt az idegent?
Igaz, hogy azt mondja, hogy a mi testvérünk, de hogy volna az lehetséges? Jól
tudjátok, hogy szüleinknek csak mi hárman voltunk gyermekei, azt is jól tudjátok,
hogy először te vesztél oda, húgocskám, aztán én, s legutoljára te, öcsém, de
akkor nem volt anyánknak más gyermeke. Ha azután lett volna neki másik, hogy
mi odavesztünk, az csak ilyen kicsi gyermek lehetne. De ez olyan nagy s erős,
mint mi vagyunk. Hajaj! Még az ördögnél is erősebb. Hogy ütné le a harangkötél!
Az is meglehet, hogy ez valami boszorkányféle. Vagy tán maga a sárkány. Hiszen
láttátok, hogy úgy megölte a sárkányt, mint valami csirkét. Én bizony azt gondolom,
nem jó, hogy vele egy úton menjünk tovább.
- Ne is
menjünk - felelte rá a másik fiú. - Hagyjuk aludni. Mi pedig lássunk útnak.
- Úgy is van
- mondta a legnagyobbik testvér -, de ha felébred, csak utolér bennünket,
láthatjátok, milyen mély nyomot vágnak ezek a terűs szekerek! Addig jön a
nyomon, amíg utolér, s tokánnyá aprít bennünket is, mint azt a sárkányt, a
húgunkkal pedig, Isten tudja, hova szökne, hogy aztán anyánk sem róla, sem
rólunk nem hallana többé semmit. De ha ti is úgy akarjátok, tudom én, hogy mit
kell tenni: gyertek, oldjuk le a szekérről a láncokat, s ahogy itt alszik,
nekitámaszkodva a tölgyfának, kötözzük jól a láncokkal oda. Tudom, Istenem,
hogy nem jön el többé azzal dicsekedni, hogy a sárkány udvarából ő szabadította
ki a nővérünket, de még azt se mondhatja, hogy ő támasztott fel bennünket
halottainkból.
- Kötözzük
meg - mondta a legkisebbik fiú -, kötözzük meg, van a szekereken elég kincsünk,
nincs többé szükségünk reá.
S a
láncokkal a tölgyfához kötözték, s olyan istentelenül összeszorították, hogy
csak úgy ropogtak a csontjai, de Bors Péter még erre sem ébredt fel, halálosan
fáradtan s ittasan aludt.
A leány
szívesen felébresztette volna, de nem tudta. A két fiútestvérével sem mert
szembeszállni. Könnyhullajtva nézte, hogyan kötözik oda jótevőjét, és így
szólt:
- Szabadítsd
meg őt, Uram Istenem!
Miután
odakötözték a tölgyfához, keresztet vetettek, fohászkodtak egy »Uram, segíts
meg«-et, s hajszolni kezdték az ökröket, csapkodták, s mondták: „Csá, szürke,
csá! Hó, tulok, hó!”
A
leánytestvér egymagában mendegélt a szekerek után, s azt gondolta: „Hogy
merészeltek keresztet vetni ezek a képmutatók, s azt mondani »Uram, segíts
meg«, miután éppen most vitték véghez a legaljasabb cselekedetet?” Aztán meg
azt mondta: „Igaz ugyan, hogy a tolvaj is azt mondja, mikor lopni megy: »Uram,
segíts meg«, akárcsak ezek, akik azt hiszik, hogy jó dolgot végeztek!”
És
hazaérkeztek. Az édesanyjuk rájuk ismert, láttukra örömkönnyeket hullatott, de
megkérdezte őket:
- Bors Péter
nem talált rátok, a ti legfiatalabb öcsétek?
- Nem,
édesanyám, nem láttunk mi semmiféle Borsot. Bizony a testvérünk a sárkány
fogságában volt. Feleségül akarta venni. Hanem mi attól fogva mostanig, mind a
ketten, szakadatlanul küzdöttünk a sárkánnyal a nővérünkért, de bizony
semmiféle Bors se jött a mi segítségünkre. Alig tudtuk a sárkányt elpusztítani,
hogy hazahozhassuk a leányodat. Most vigadjál együtt velünk, édesanyám, mert
ládd-e, hoztunk mi kincseket is a sárkánytól. Felejtsd el Borsot; ha ő is olyan
nagy vitéz lenne, mint mi vagyunk, ha késve is, csak meg kellene érkeznie.
S a
testvérek nekifogtak a vigadozásnak. Húst s bort hoztak, meg muzsikusokat,
összecsődítették az egész falut, hadd vigadozzanak, álmélkodjanak az ő
vitézségükön, mivel ők megölték a sárkányt, elragadták legdrágább kincseit.
Jó későre
magához tért Bors Péter is, és fel akart kelni, de azt kellett éreznie, hogy
mellén, derekán, nyakán, lábán keresztül láncok kötözik a tölgyfához.
„Hej, hej,
lelkem, testvéreim - mondotta -, hát így fizettek ti a jócselekedetért, amit
veletek tettem? Jól mondotta, aki azt mondotta: »Jó tettért jót ne várj«, no,
hanem megálljatok, amit én teszek most, nem szabadít meg attól titeket az ördög
sem.”
S egyszerre
csak jól felfújta magát, s a láncok szemeikre szakadoztak széjjel, de úgy,
mintha csak gyermekláncfűből lettek volna. „No, hadd aluszom most még egyet a
gyepen - gondolta magában Bors Péter -, van még időm rá, hogy hazaérkezzem.
Minél hamarabb mennék haza, annál rövidebb ideig tartana a fivéreim vigassága.”
Leheveredett,
hogy pihenjen egyet, de álom csak nem jött a szemére, csak nem verhette ki a
fejéből testvérei hálátlanságát. Végiggondolt minden egyes percet azóta, hogy
eljött hazulról. „Te, Bors Péter - szólott magamagához -, hiszen a sárkány nem
tudta bizonyosan, hogy ki hajította vissza a buzogányát: én-e vagy Virágos
Florea. Úgy kell lennie, hogy az a Florea vitéz ember. Hogy tudnám őt
megismerni? Hát én meg is fogom ismerni. Most elmegyek, hadd nézzem meg, mit
csinál szegény anyám, aztán meg felkeresem Virágos Floreát, s kebelbarátságot
kötök vele.”
Indulni
készülődött, de ahogy a nagy tölgyfára nézett, amelyhez a fivérei kötözték
volt, így szólt magában: „Meglehet, hogy szegény anyámnak még tűzrevalója
sincsen. Ezek az én ügyes fivéreim meglehet, fát sem vittek neki. No, hadd
vigyek én neki legalább egy fát gyökerestül.”
Odament a
tölgyfához, amelyhez megkötötték volt, úgy kirántotta a földből, mint egy
murkot, a vállára vette, akár egy gereblyét, s azzal elindult a falu felé.
Mikor éppen
a legveszettebbül mulatoztak, ittak, táncoltak az udvaron, mert a házban már
nem férhettek el, akkor érkezett meg Bors Péter a tölgyfával a vállán. Ismerte
őt az egész falu, hiszen csak egypár napja ment el hazulról. A fivérei bezzeg
nem tudták mit csináljanak, hová bújjanak el, mikor meglátták, hogy feléjük
közeledik, azt gondolták, most megöli őket.
- Jó
mulatást kigyelmeteknek - mondta Bors Péter, s belépett, a vállán a tölgyfával.
- Isten
hozott - mondták a falubéliek, mialatt a fiúk kereket akartak oldani.
- Hó, hó -
kiáltott rájuk Bors Péter -, hát ti hova iszkoltok, tisztelt barátaim? No,
álljatok egy cseppet szóba velem, mert van egy kis elszámolni valónk. Hát szép
dolog volt az tőletek, hogy engem ott hagytatok az erdőben alva, s azonfelül
meg is láncoltatok, mint egy tolvajt? Hát ez a köszönet érte, hogy rátok
leltem, s addig vertem a sárkányt, aki megölt titeket, míg csak életre nem
keltett benneteket? Én megöltem a sárkányt, hogy a falut megmentsem a bosszújától,
titeket gazdaggá tettelek, útnak indítottalak hazafelé, hát ilyen fizetséget
érdemeltem én tőletek, testvéreim? - A két legény ekkor sírni kezdett,
rimánkodtak, bocsánatért epedeztek, és azt mondották, hogy csak tréfálkoztak.
Hiszen tudták ők, hogy olyan erős Péter, hogy haza tud jönni tölgyfástul
együtt. Kérlelte az anyja is, a leánytestvére is, kérlelte az egész falu, hogy
bocsásson meg nekik, s mivel jószívű legény volt, megbocsátott, s ő is a
lakomázók közé telepedett. Másnap reggel, mikor mindnyájan vígan, egészségesen
felserkentek, Bors Péter útra készülődött.
- Hát te
ugyan hova akarsz menni, Péter, lelkem, fiam? - kérdezte őt az édesanyja.
- Én megyek,
édesanyám, addig megyek, míg rá nem találok Virágos Floreára, hátha valahogy el
tudnám hozni őt ide, hogy a testvérem férje legyen, azt hallottam, hogy nagy
vitéz ember, s vétek lenne, hogy ne ismerjük egyik a mást.
- Jaj, ne
menjél, maradjál idehaza, lelkem, gyermekem! Van nektek immár elég vagyonotok.
Házasodjatok meg, lelkem, gyermekeim. Majd csak férjhez adjuk a leányt is
valakihez. Van a faluban elég jóravaló legény. Mit járd te a világot? Maradj
itt a faluban, a nemzetséged között, a közelemben, ne emésszen örökké a vágy
utánad most, öregségemben.
Mondott az
anyja sok szép, okos beszédet neki, de ő olyan volt, hogy ha egyszer a fejébe
vett valamit, nem akadt olyan ember, aki azt onnan kiverte volna. Elbúcsúzott,
s még sok országot-világot bejárt - kigyelmeteket pedig az Isten tartsa meg,
hogy még a hátralevőt meghallgathassák, mivel van még hátra a meséből sok
szép és kedves dolog, s aki ezt meghallgatja, az tanulhat is belőle. Aki pedig
elalszik, s pihenni tér, nem ismeri meg ezt a mesét.
Ment,
mendegélt, míg csak egy nagy pusztaságba nem ért, de olyanba, hogy ott mást nem
lehetett látni, csak a magasságos eget, s a lábad alatt a földet, nem volt ott
se falevél, se fűszál, nem volt ott az égvilágon semmi se. Sokáig vándorolt
ebben a pusztaságban, amíg csak egy öreg-öreg emberre nem bukkant, ez már aztán
igazán öreg volt, olyan fehér volt a haja s a szakálla, mint a fehér birka
szőre, a jobb kézibe egy nagy botot tartott, a bal keze meg a szempilláit
támogatta, hogy maga elé láthasson, mivel a szempillaszőre olyan hosszú s olyan
sűrű volt, hogy egész a szájáig ért, és a szakállával, bajuszával egybefolyt.
- Jó napot
adjon Isten, öregapám.
- Neked is,
vitéz legény. Honnan jössz, s mi járatban vagy?
- Én megyek,
öregapám, míg csak Virágos Floreával össze nem találkozom, mivel azt hallottam
róla, hogy nagy vitéz, és szeretném vele összemérni az erőmet. Nem tudja, hol
tudnám őt megtalálni?
- Ó, lelkem,
gyermekem, hiába mégy te gyalogosan, mert három évig sem érnél oda. Hanem
menjél vissza a sárkány udvarába, oda, tudod, ahol a fivéreidet és a nővéredet
megtaláltad. Menj oda, s keresd meg az istálló mélyén azt a magányos lovat,
amelyik úgy unatkozik ott egymagában, hogy már-már majd belehal, nagy unalmában
úgy legyengült, hogy csak a bőre s a csontja maradt rajta, mert mióta gazdáját,
a sárkányt megölted, ez a ló többet az istállóból ki nem ment, nem evett, nem
ivott, csupáncsak nyerített. Menj oda, vedd magadhoz a lovat, mert az úgy fog
szolgálni téged, ahogy a gazdáját szolgálta, még jobban is, ha azt parancsolod
neki. Aztán jöjj el ismét hozzám. No, megértettél-e?
-
Megértettelek, öregapám.
S Bors Péter
visszament a sárkány udvarába, és belépett az istállóba. S csakugyan ott talált
az egyik sarokban egy félholt lovat, úgy kiálltak a bordái, hogy egy
mérföldnyiről is meg lehetett volna számlálni, s alig tudott lábra állni. Mikor
a ló meglátta, hogy valaki belép az istállóba, egyszerre megelevenedett, s
bátorságra kapott, azt se tudta szegény, hogy mit csináljon örömében,
patájával dübörgött a földön, s el akarta oldozni magát a jászoltól, de hiába,
mert láncok kötözték oda.
Eloldotta Bors
Péter a lovat, kiengedte, és végignézett rajta. „Ezzel a gebével induljak én
neki?” - gondolta magában. Csak áll, s nem akart hinni a szemeinek. Hanem a ló
egyszerre csak egy nagyot szusszantott, életre rázta dermedt csontjait, hiszen
hosszú időt töltött az istállóban megkötözve, mint valami tömlöcben, eleség és
víz nélkül. Bors kicsapta, hadd legeljen egy kicsit, megitatta, aztán a hátára
pattant. Akkor a ló így kezdett beszélni:
- Mit
parancsolsz, gazdám? Hogy vigyelek, mint a szélvész vagy mint a gondolat?
- Annak is
örvendenék, ha úgy vinnél, mint a lovak - így felelt neki Bors Péter, mivel
látta, mennyire gyenge.
S a ló
megindult és ment, és ment, vágtatva, egészen az üveghegyig. Ott már a
fáradtságtól nem bírta tovább. Bors Péter szeretett volna a ló hátán fölmenni a
hegyre, de a ló nem tudott továbbmenni. Azt mondta akkor Bors Péter:
- Úgy
látszik, hogy én kell a hátamra vegyelek, ahogy idáig te hoztál engem.
Azért a
nyaka közé vette a lovat, mint valami bárányt, felvitte a hegy tetejére, s ott
zsupsz, ledobta a földre. Felkelt a ló a földről, s egyszeribe olyan naggyá
lett, mint egy hegy, s azt mondta Bors Péternek:
- Tetszem-e
neked úgy, amilyen most vagyok?
- Tetszel a
kutyáknak meg a farkasoknak! Változz át lóvá, olyanná, mint a mi lovaink. - A ló
ekkor olyanná vált, mint a mi rendes lovaink, de azért még mindig táltos volt,
és így szólt Bors Péterhez:
- No, most
aztán hogy vigyelek, gazdám, mint a szélvész vagy mint a gondolat?
- No, hát
vigyél úgy, mint a gondolat.
S vágtatni
kezdett a ló, mint a sebes gondolat, és egy pillanat alatt ott is voltak az ősz
öregembernél, aki olyan fehér volt, mint a bárány.
- Jó napot
adjon Isten, öregapám.
- Neked meg
adjon jó szívet, lelkem, gyermekem. Nahát megérkeztél valahogyan?
- Én meg,
amint láthatja, öregapám.
- No, jól
van, most már elhiszem, hogy oda tudsz jutni Virágos Floreához. De várj csak,
hadd adjak neked három ajándékot. Nesze, fogd, itt van neked egy citera, egy
fésű meg egy fenőkő. Jól vésd az eszedbe, lelkem, gyermekem - mondotta az ősz
öregember -, addig mégy, amíg csak el nem érkezel a vágyak mezejére. Elfog a
vágy ott tégedet az anyád, a nénéd, bátyáid, barátaid meg az ismerőseid után,
de úgy elfog, hogyha meg nem szólaltatod ezt a citerát, a nagy vágyakozásban
kénytelen leszel visszafordulni. Mikor onnan továbbmégy, farkasokkal tele
erdőbe jutsz. A farkasok ott lovastul együtt megennének tégedet, mivelhogy
sokan vannak és éhesek. De te csak vesd oda nekik a fésűt. Mikor onnan
megmenekültél, továbbmégy, mindaddig, míg csak az egerek országába nem érsz.
Annyi lesz ott az egér, mint a falevél meg a fűszál, s le akarnak tégedet húzni
a lóról, hogy felfaljanak, de te csak vesd oda nekik a fenőkövet is, és akkor
majd megszabadulsz tőlük.
Miután Bors
Péter a három ajándékot magához vette, megköszönte az ősz öregembernek, lóra
pattant, és addig ment, míg a vágyak mezejére nem ért. Elfogta ott a nagy
vágyakozás a faluja, az édesanyja, a nővére meg a fivérei után, de olyan
keserves vágyakozás volt az, hogy majd leverte a lóról, s már-már visszafordult
volna oda, ahonnan elindult. Eszébe jutott akkor, hogy kapott ő ám az ősz
öregembertől egy citerát. Nyomban elévette, s úgy elkezdte pengetni a húrokat,
hogy csak úgy visszhangzott belé a mező, el is múlt nyomban a vágyakozása.
Azzal
továbbment, elérkezett a farkasok erdejébe. Hát ott, Uram, Teremtőm, annyi
farkas volt, ahány fa. Valamennyi kitátott szájjal arra várt, hogy megfogja,
felfalja őt. Ő azonban közéjük dobta a fésűt, s hát abból nyomban egy kövér
ökör lett. Volt már a farkasoknak, mit megragadjanak, s hagyták Borsot, hadd
menjen békében a dolgára.
Ment,
amennyit ment, egyszerre csak az egerek országában találta magát. De nem voltak
azok közönséges egerek, hanem akkora nagyok, mint a medvék, olyan sokan voltak,
mint a hangyák a bolyban. Most kezdett még csak félni istenigazában Bors Péter,
hanem eszébe jutott akkor a fenőkő, s hát, ahogy azt ledobta, közötte és az
egerek között nyomban egy égig érő, vastag sziklahegy keletkezett. Bors Péter
egyre csak a hegyfal alatt ment, míg az egerek országából ki nem keveredett.
Most aztán egy virágos mezőre bukkant. Csupa virág volt ott, egyik szebb, mint
a másik, csak úgy kínálgatták magukat Péternek, hogy szakítsa le őket. De Péter
egyet se szakított le. Egy kicsit odábbacska legelésző lovat pillantott meg, arrafelé
tartott. Amint a ló felé közeledik, hát csak észreveszi Virágos Floreát. Aludt
Florea mélyen. Lova ott legelt a virágok között, a pallosa meg ott lebegett
felette a levegőben. Leszállt Bors Péter, kicsapta ő is a maga lovát, hadd
legeljen, aztán azt gondolta: „Most, hogy ilyen mélyen alszik Virágos Florea,
könnyűszerrel elpusztíthatnám. Csak egyet kellene suhintanom a pallossal, máris
a másvilágon lenne. De hát ilyet csak gazember követhet el. Inkább én is
melléje heveredek, és szunnyadok egy cseppet.”
Felhajította
ő is a magasba a pallosát - s hát az is elkezdett a levegőben lebegni, mint
Virágos Floreáé -, aztán a virágok közé heveredett. Olyan fáradt volt a nagy
keserves utazás miatt, hogy úgy elaludt, mint a zsák. No hát, íme, csak
felébredt Virágos Florea, s látja, hogy egy vitéz legény alszik mellette, a
lova meg ott legelészik az ő lova mellett, s a levegőben az ő pallosa mellett
még egy pallos lebeg: „Ugyan bizony ki lehet - kérdezte magában. - Nahát,
akárki is, vitéz, s emberséges ember. Hiszen amíg aludtam, darabokra
vagdalhatott volna, én is békét hagyok neki, amíg felébred, hadd csodálkozzon
rajta, hogy kicsoda, mert azt tudom, hogy Bors Péter nem, akitől még a
sárkányok is félnek.”
Azzal
Virágos Florea lefeküdt, s aludt még egy jót, amikor pedig másodjára is
felserkent, vele egyszerre Bors Péter is felébredt.
Mikor a két
vitéz meglátta szemtől szembe egyik a mást, nem tudtak eléggé csodálkozni.
Egyik derekasabb volt, mint a másik, egyik szebb s vállasabb, mint a másik.
- Hát téged
milyen szél hozott erre, komám? - kérdezte Virágos Florea.
- Eljöttem,
hogy meglássalak, mert meghallottam a nevedet, s nem tudtam türtőztetni
magamat, hogy meg ne ismerjük egymást.
- Tán csak
nem te vagy Bors Péter, akitől még a sárkányok is reszketnek?
- De bizony,
éppen eltaláltad. S te bizonyára Virágos Florea vagy!
- Én, igen.
Másnak nincs rá joga, hogy itt tartózkodjék az én országomban. Csodálkozom is
rajtad erősen, hogy vetted a fejedbe, hogy idejöjj.
- Nekem már
olyan kemény fejem van, mint a hegy foka. Hanem hát, neked miféle fejed van,
hogy annyit faggatsz engem? Ha nem tetszik neked, hogy az országod földjére
léptem, jöjj, verekedj meg velem, állj ki igazságos küzdelemre, vitéz viadalra.
Azzal a
vitézek küzdeni kezdtek, küzdöttek egy egész hosszú nyári napon át, de győzni
egyik se tudott, pedig majd leestek a lábukról a fáradtságtól. Azt mondta akkor
Bors Péter:
- No, komám,
gyere, folytassuk pallosokkal a küzdelmet.
A vitézek
pallost ragadtak, s addig hadakoztak, míg végtére Virágos Florea Bors Péternek
a kicsi ujját egy cseppet megcsonkította. Akkor a küzdelmet abbahagyták,
barátságot kötöttek s megesküdtek a pallosaikra, hogy egymást se jóban, se
rosszban el nem hagyják, s egymástól el sohase válnak. S meg is értek együtt
sok jót, sok rosszat, mint már azt ezen az árnyékvilágon élő ember szokta. De
egyik a mást el nem hagyta.
Egyszer,
amint éppen vitézi útjukat járták, az erdő közepén egy házra találtak, s oda
beléptek. Abban a házban egy leány ült a szövőszék előtt, és szőtt. Ez a leány
maga szépséges Tündér Ilona volt. Szép rőt hajából énekszó hangzott, s amint
szőtt, s ahányszor a leverő bordával ráhúzott, annyiszor ugrott ki a
szövőszékből két-két fegyverbe öltözött katona. Jól elcsudálkozott a két vitéz
ezen a látványon, de Bors Péter nem sokat teketóriázott, hanem elkezdett a
leánnyal cicázni - tudják már azt kigyelmetek, megfogdosta, megcsiklandozta,
megcsókolta, úgy, ahogy ezt a fiatal legények teszik.
Nem lehet
mondani, hogy a leány jobban húzódozott volna, mint a többi leányok is szoktak,
de tartott egy kicsit az apjától, és azért azt mondta nekik:
- Jaj,
kedveseim, vigyázzanak, mert ha megjön apám, megöli kigyelmeteket.
- És ugyan
ki a leányocska apja? - kérdezték a vitézek.
- Az én apám
Sosemlátott Suta. Még olyan ember nem akadt az útjába, akit meg ne ölt volna.
- Jó, jó,
lelkem. De azt mondja, mi a szokása, amikor hazajön?
- Neki -
felelte a leány - az a szokása, hogy amint belép a házba, legelőször is bebújik
a kemence mögé, kivesz onnan egy orvossággal (titkos főzettel) telt bögrét, és
az egészet megissza. Ettől úgy megerősödik, hogy tíz olyat leverne, mint ti
vagytok.
- Úgy-e? -
mondta Bors Péter. - Hozd hát ide azt a kotyvalékot, hadd igyuk meg mi.
Ilona oda is
adta nekik az orvosságot, s mire a vitézek megitták, bár addig is erősek
voltak, még erősebbekké lettek. No, hanem éppen akkor érkezett haza Sosemlátott
Suta, bújt azonnal a kemence mögé, kapott az orvosságért, jaj, hanem az már
megtette a maga hatását.
Mikor látta,
hogy így megcsalták, úgy megdühödött, hogy a két vitézt a tenyerébe kapta, mint
valami almákat, s ha azok előbb meg nem itták volna az orvosságot, mint őkelme,
jaj lett volna nekik. Így azonban a két vitéz ragadta meg őt, no aztán, ne
féljenek kigyelmetek! - el is bántak vele. Nem maradt abból egy foncsikára való
se. Akkor aztán Bors Péter feleségül vette Tündér Ilonát, a sok vagyont
felpakolták, s útnak indultak. Hanem akármilyen nagy barátság is volt Bors
Péter és Virágos Florea között, emez végül is nem nézhette jó szemmel, hogy
Bors Péternek van felesége, s neki nincs. Bors Péter azonban megértette Virágos
Florea gondolatát, és azt mondta neki:
- Komám,
hagyjuk itthon a feleségemet gazdasszonynak, s mi menjünk el, hogy találjunk
egy asszonyt neked is.
- Az jó is
lenne - mondotta Virágos Florea -, hanem hát hol találunk majd egyet?
- Te csak ne
búsulj egyet se, komám - mondta Bors Péter -, elmegyünk a mi országunkba, s ha
a nővérem még nem ment férjhez, éppen jó lesz neked.
- Nahát
menjünk, hadd lássam a leányt - mondotta Virágos Florea.
Odahaza
hagyták Tündér Ilonát, útnak eredtek, s addig mentek, addig mentek, míg be nem
értek egy nagy erdőbe.
Abban az
erdőben még nem járt egyikük sem. Amint az erdőben bandukolnak, megláttak egy
házat.
- Gyerünk,
nézzük meg, ki van abban a házban? - mondotta Bors Péter.
- Gyere, ha
éppen kedved tartja - mondotta Virágos Florea.
S bementek a
házba. Ott csak egy vénasszonyt találtak, aki a lábait a tűznél melengette.
- Jó napot
adjon Isten, öreganyám.
- Isten
éltessen, lelkem, gyermekeim. Jertek, üljetek le egy cseppet, és pihenjetek,
míg öreganyátok valami ételt hoz nektek. Íme, megyek is már a padlásra, és
szalonnát hozok nektek, lelkem, fiaim.
Leültek a
legények egy lócára, míg a vénasszony azon a címen, hogy szalonnát hoz nekik, a
padlásra ment. Hanem ahogy a vénasszony a szobából kiment, odasurran egy egér a
legényekhez, és azt mondja:
- Ne
maradjatok itt, kedves barátaim. Nem jó itt maradni. Menjetek a fölséges
Úristen hírivel, mert a vénasszony nem azért ment fel a padlásra, hogy ételt
hozzon nektek, hanem azért, hogy a fogait kifenje, hogy titeket felfalhasson,
mivel van neki a padláson egy nagy malomköve, köszörüli is már rajta a fogait.
Nem halljátok?
- Hijnye,
hát ki ez a vénasszony?
- Hát bizony
- mondotta az egér -, ez az erdő öreganyja. Sosemlátott Sutának volt a
szeretője, s mióta ti őt megöltétek, szakadatlanul azt kuruzsolja, hogy egyszer
a körme közé kerüljetek. Ha most nem menekültök, a fogaitól élve nem
szabadultok.
- No, ha így
van, keljünk útra - mondták a vitézek.
S az én két
legényem neki az útnak, de nem ment, hanem úgy rohant, mintha bizony valaki
hátulról kergette volna őket. Úgy kell lennie, hogy ha vitézek voltak is, mégis
ismerték a félelmet is.
Miután a
vénasszony a fogait kiélesítette, leszállt a padlásról, és belépett a szobába.
Hanem a két legénynek már hűlt helye volt. Úgy megdühödött, s úgy megrémült,
hogy azt hihetné az ember, hogy menten megpukkad. S akkor csak a szemibe ötlött
az egérke.
- Hijnye, te
bitang, csak te mondhattad nekik, hogy menjenek el!
- Csakis én
- felelte csúfolkodva az egérke -, de te egyet se mérgelődjél, gyere fogjál
meg, s álljál bosszút rajtam.
Futni
kezdett a vénasszony az egér után. Az egér felfutott a kemencére. A vénasszony
lerombolta a kemencét. Felmászott az egérke az egyik falra, a vénasszony
ledöntötte a falat. Felmászott az egérke a másik falra, kidöntötte azt a falat
is, s addig lótott-futott az egér után, míg egy-egy falat hasonlóképp le nem
döntött, addig s addig, míg az egész házát le nem rombolta. És mégse tudta
megfogni az egérkét, mert hiszen kigyelmetek is tudják, az egér az egér, s
punktum. Nem áll az meg, hogy elfogja őt éppen egy öregasszony, még akkor sem,
ha az maga az erdő öreganyja.
Aztán, amíg
az öregasszony az egeret hajszolta, aprózták az utat a legények is, és mire a
szipirtyó utánuk eredt, ők már árkon-bokron túl voltak. No de futásnak eredt a
vénasszony is, szaladt, szaladt, s már csaknem utolérte a legényeket. A
legények akkor értek Mirtolea házához. Az volt a nagynénje Virágos Floreának.
- Jó napot,
édes néném.
- Isten
éltessen. Hanem, lelkem, öcsém, milyen szél hordott ide hozzám? S ki az a
vitéz, akivel jöttél?
- Jaj,
nénikém - mondta Virágos Florea -, én útnak eredtem evvel a pajtásommal, akit
úgy hívnak, hogy Bors Péter. Azért keltem útra, hogy leánykérőbe menjek a
testvéréhez, de üldözőbe vett ám minket az erdő öreganyja, mivelhogy megöltük a
szeretőjét, Sosemlátott Sutát, s most nagyon örvendünk neki, hogy idejutottunk
kegyelmedhez, hátha meg tudna bennünket menteni az öreg fogaitól.
- Cseppet se
féljetek, lelkem, gyermekeim. Üljetek le benn a házban, és pihenjetek.
És Mirtolea
kiment, hogy bevárja az erdő öreganyját. S ahogy az megérkezett, össze is
csaptak azonmód. Emberfia nem látott még olyan vénasszony-verekedést. Úgy
küzdöttek, mint két veszett farkas, s nem úgy, mint két öregasszony. Foggal
rágták, marták egymást, hajukat tépték, akárcsak két sárkány. Mikor a legények
látták, hogy egyre jobban tűzbe jönnek, hogy dühükben egészen elvakultak,
csendesen útnak indultak, mikor pedig egy kicsit már eltávolodtak,
megszaporázták a léptüket, hogy ne is lássák többet őket. Hogy melyik volt az
erősebb? Melyik győzte le a másikat? Én azt, biz’ a kigyelmeteknek nem tudnám
megmondani, mert azt én sem tudom. De azt igen, hogy a vitézek egyenesen Bors
Péter anyjának a házához mentek. Bors Péter hét esztendeje nem volt odahaza.
Nem látták hét éve sem a fivérei, sem a nővére, sem a rokonsága, sem a
falubeliek, mégis, ahogy meglátták, mind megismerték őt.
Florica, a
Bors Péter nővére még nem volt férjnél, mert megtartotta az ígéretét, mit az
öccsének tett volt, amikor elindult.
S szép volt
Florica, olyan szép, mint a mezei csillagvirág. S ahogy Virágos Florea meglátta
őt, azt mondta a kebelbarátjának:
- Ez a te
testvéred, komám?
- Ez.
- No, ha ez
a testvéred, s ő is akarja, én akár ma megesküszöm vele.
Hát Florica
akarta. S az anyja sem mondott ellent, s a fivérei se. Erre osztán egy olyan
igazi román lakodalmat csaptak, amelyik két hétig tartott; mikor aztán a
lakodalomnak vége lett, fogta Virágos Florea a feleségét, elment vele és Bors
Péterrel az ő országába, ahol Tündér Ilona, Bors Péter felesége várt reájuk.
Mikor a két sógorasszony meglátta egyik a mást, szerfelett megörvendettek,
örvendett az uruk is, és a két vidám pár örömével a rét virágai is együtt
örvendeznek, de bizony még én is igen örvendezek annak, hogy kigyelmeteknek ezt
a mesét véges-végig el tudtam mondani.