Volt egyszer
egy ember, aki midőn közel érezte a halálát, ágyához hívta a három fiát, és azt
mondta nekik:
- Kedves
fiaim, amikor én meghalok, csináljatok a sírom fölé egy nagy tüzet
kilencvenkilenc szekér fából és kilencvenkilenc szekér szalmából.
És amikor
meghalt az öregember, összegyűjtöttek kilencvenkilenc szekér szalmát és kilencvenkilenc
szekér fát. Egyik nap, úgy estefelé, minden ott volt, de amikor meg akarják gyújtani
- nesze neki -, a fa nedves, taplójuk nincs, hogy kicsiholjanak, a közelben
levő házakból pedig még füst sem látszik, nemhogy tűz. Néztek szerteszéjjel
mindenfelé a fiúk, hátha meglátnának valahol egy kis tűzvilágot, de sehol sem
látnak effélét, csak egy hegynek a tetején.
- No - szólt
a legkisebbik -, ti csak maradjatok itt, én meg elmegyek a tűzért oda, a
hegyre, ahol a tűzvilág látszik.
Ez a fiú
Crîncu volt, az erdei vadász.
Elindult hát
és megy, mendegél, mígnem szembetalálkozik Alkonnyal.
- Jó estét,
kis húgom - mondta Crîncu.
- Jó legyen
a te szíved - felelte az Alkony. - De hát honnan jössz, merre tartasz?
- Jövök az
apám sírjától - felelte Crîncu -, és megyek fel a hegyre, mert tűzlángot láttam
ott, és kérni akarok egy kis tüzet, hogy meggyújtsam az apám sírján.
- Hát aztán,
mikor akarod meggyújtani a tüzet az apád sírján? - kérdezte az Alkony.
- Még ma -
felelte Crîncu.
- De ma nem
tudod!
- Miért?
- Mert én
vagyok az Alkony.
- Úgy? Akkor
állj csak meg egy kicsit. - És nekiállott Crîncu, hátrakötözte az Alkony kezét,
aztán háttal odakötözte egy fához. - Itt maradj addig, amíg én el nem oldalak!
Aztán
továbbment Crîncu. Ment, mendegélt, mígnem szembetalálkozott az Éjféllel. Ezzel
is éppen úgy bánt el, mint az Alkonnyal, aztán továbbmenve, a Hajnalhoz ért,
azaz hogy szembetalálkoztak. Ezzel is úgy bánt el, mint a máskettővel, aztán
elment egészen a tűz mellé. Hét óriás aludt ott a tűz körül. A tűz fölött egy
nagy üst színültig tele vízzel. Felvett egy tüzes üszköt, és már útnak indult,
és mégis úgy tűnt neki, hogy bűn volna, ha lopott tűzzel emlékeznék meg az
apjáról, így hát visszament, és így szólt az óriásokhoz:
- Nem
volnátok olyan szívesek, hogy egy szikra tüzet adjatok nekem?
- Dehogynem,
szívesen, ha leemeled ezt az üstöt a tűzről, és ismét visszateszed a helyére.
És a legény
félrevette az üstöt, aztán megint visszatette a tűzre.
Ekkor így
szóltak az óriások:
- Adunk mi
neked tüzet, csak lopd el számunkra Zöldkirály leányait, mert mi megpróbáltuk,
de nem boldogultunk.
- Gyertek
velem - mondta a legény.
És elmentek
együtt egészen a Zöldkirály udvaráig; akkor így szólt az óriásokhoz:
- Csak a
kéményen keresztül tudjuk kihozni a lányokat, azért hát én megyek elöl, ti meg
egyenként utánam.
És lemászik
Crîncu a kéménybe, utána pedig egy óriás. Ekkor Crîncu úgy elnyisszentette a
nyakát az óriásnak, hogy a feje legurult a kéményen, teste pedig lezuhant az
udvari házak tetejére. Éppen így bánt el mind a hét óriással, aztán bement a
leányok szobájába, és mindegyiknek megcsókolta az arcát, amint aludtak, a legkisebbiktől
elvette a gyűrűjét.
Ennek utána
a tűzhöz ment, felvett egy üszköt, aztán elment az Alkonyhoz, és eloldozta,
onnan az Éjfélhez meg a Hajnalhoz ment, és őket is eloldozta, aztán meg a
bátyjaihoz, az apja sírja mellé, és nagy tüzet raktak, s apjuk kedve szerint
égették.
- Jaj, de
sokáig odaültél - mondták neki a bátyjai.
- Sokáig, és
mégse sokáig, mert ha ti mentetek volna, ki tudja, talán még most sem volnátok
itt.
Volt nekik
három leánytestvérük, eladó nagy lányok, és férjhez adták őket ahhoz, aki éppen
legelőbb kérte: a legnagyobbikat egy sashoz, a középsőt egy vércséhez és a
harmadikat egy farkashoz. De ez a három állat táltos volt.
Zöldkirály,
akinél a legény megölte volt az óriásokat, amikor reggel meglátta a fejüket
bent, a bivalynyi nagy testüket pedig kint, örömében kiadta a parancsot, hogy
egész birodalmában minden kocsma ingyen áruljon, és mindenki, aki mesét tud
mondani, fizetség nélkül egyék, igyék.
A kocsmák
mind tele voltak néppel, némelyek bort ittak, mások pálinkát, és ették a drága
ételeket, és mesélgették a történeteiket.
Crîncu, az
erdei vadász is bement az egyik kocsmába, evett, ivott, aztán elmondta az egész
történetet, amit én is elmeséltem nektek.
Amikor
Crîncu a Zöldkirály udvarában történt járásáról beszélt, a bátyjai meghúzták a
szolmányát, hogy ne hazudjék akkorákat, de ő azt mondta:
- Amikor
megöltem a hét szörnyeteget, elvettem a király legkisebbik lányának a gyűrűjét.
Nézzétek, itt van a kisujjamon!
A kocsmáros
pedig levelet küldött a királynak, hogy egy Crîncu nevezetű legény azzal dicsekszik,
hogy ő ölte volna meg a szörnyetegeket, és hogy elvette volna a király
legkisebbik leányának a gyűrűjét.
És a király
nyomban kemény fejedelmi parancsot küldött, hogy hát Crîncu menjen hozzá, és
mondja el töviről hegyire az esetet, mi történt, s hogy történt az óriásokkal?
És elment
Crîncu a Zöldkirályhoz a bátyjaival együtt, és elbeszélte a királynak töviről
hegyire az egész történetet.
Ekkor így
szólott a király:
- Ti, három
vitézek, akik teljesítettétek a ti öreg édesapátok utolsó kívánságát, méltók
vagytok arra, hogy feleségül vegyétek az én leányaimat.
És
megházasodott mind a három legény, elvett három egytestvér-leányt, a király
leányait, Crîncu pedig éppen a legkisebbiket, aki a legszebb volt.
Ilyen módon
hazafelé mendegélve, a két bátyja a feleségével elöl, Crîncu pedig a magáéval
kissé hátrább, hát íme, útjukba áll Pogány uraság, a földi embereknél jóval
nagyobb szörnyeteg, és elragadja, azaz hogy elrabolja a Crîncu feleségét, őt
pedig megöli. Mennyi ideig feküdhetett ott holtan, azt senki sem tudja, elég
az hozzá, hogy nagy későre arra vetődik a sógora, aki az ő legnagyobb
leánytestvérét vette feleségül, a Sas és amint odaér, tüstént megismeri,
életvizet hoz, hogy feltámassza, meg erővizet, hogy erőre kapassa, három bivaly
erejét önti belé, aztán elrepül a sógora mellől.
A két bátyja
mit sem tudott arról, hogy ő bajba jutott, mert jócskán előtte haladtak. Útnak
indult hát egyedül, ment, mendegélt, hetedhétországon keresztül, hogy isten
attól őrizzen, addig ment, míg egy kis kunyhóra nem bukkant egy erdő közepén.
Ebben a
kunyhóban lakott az ő legnagyobb nénje, ki a Sashoz ment volt férjhez.
- Adj isten,
néném!
- Isten
hozott, öcsém, de mit keresel te errefele, ahol földi embert nem láttam még,
amióta itt vagyok?
- Hej, kedves
néném, nem jókedvemből járok én itt, hanem a bajom miatt. Hallja csak, Pogány
uraság szemem láttára elrabolta a feleségemet. Nem tudja kend, hogy vajon hol
tanyázik?
- Nem biz
én, de várd csak meg, míg haza jő az uram, mert egy kútról hordja a vizet Pogánnyal
és egy idő tájban; ő útba tud igazítani téged.
Nem sokáig
kellett, hogy várakozzék. Megjött a Sas a kútról, két nagy dézsát hozott tele
vízzel, amikor aztán a pitvarba ért, átváltozott szép szál derék férfiúvá, hogy
az ember mind nézte volna.
- Adj’
isten, sógor!
- Isten
hozott, sógor! Mi szél fújt ide téged, a mi országunkba?
- Haj,
sógor, igen-igen nagy baj lelt engem. Amint jövök a feleségemmel kézen fogva,
utamba állott Pogány uraság, és elrabolta tőlem fényes nappal; azért jöttem,
hogy igazítson útba, hol tanyázik most, hogy vegyem vissza a feleségem tőle.
- Szívesen,
sógor, szívesen megmutatom neked, hogy hol tanyázik, de nem is kell neked
odamenni, mert úgy tetszik nekem, mintha éppen láttam volna a feleségedet, hogy
a kútra jött vízért: gyere, hadd mutassam meg.
Elment hát
Crîncu a sógorával a kút közelébe, ahol valóban összetalálkozott a feleségével,
és elvitte magával haza.
Azonban
Pogány uraságnak volt egy táltos lova, amelyik mindig tudtára adta neki, ha
valami kára esett. Így történt most is: a ló nyeríteni kezdett, hogy az ember
azt hitte volna, a farkasok marcangolják. Kijön erre Pogány uraság a házból, és
megy az istállóba:
- A kutyák
egyenek meg, hát mi van veled? Éhség kínoz, szomjúság éget, vagy mi jött rád?
- Ne szidj
engem, édes gazdám - mondja a ló -, mert nem én vagyok az oka: nem nyerítek sem
az éhség, sem a szomjúság miatt, hanem Crîncu, az erdei vadász kézre kerítette
asszonyomat, és megyen vele.
- Hogy az
ördögbe?
- Amint
mondtam, édes gazdám.
-
Várhatunk-e, amíg megeszem egy cipót, megiszom egy kupa bort, és aluszom egyet?
- Akár
kettőt is!
Nekilátott
hát Pogány uraság, hogy jóllakjék, annyit ett, mint egy bojár, akkorát aludt,
mint egy pap, és csak azután nyergelte meg a lovát, s eredt nyomába Crîncunak,
az erdei vadásznak: de egy-két szempillantás alatt utol is érte, és megölte, a
feleségét pedig ismét elragadta.
Isten a
megmondhatója, mennyi ideig feküdt holtan. Elég az, hogy egyszer csak
odavetődik sógora, a Vércse, és megismeri, s mihelyt megismerte, életvizet hoz
neki meg erővizet. Rácseppent néhányat, és feltámasztja vele, az erővízzel
pedig megerősíti, hat bivalynak az erejét önti belé, aztán tovarepül.
Ezek után
talpra áll Crîncu, az erdei vadász, megdörzsöli szemét, és látja, hogy megint
nincs felesége.
Nosza,
Crîncu, ismét veheted a nyakadba a világot az asszony után.
Amint így
mendegél, egy kis házikóra bukkant egy hegy lábánál; magányosan állott, benne
pedig a középső leánytestvérét találta, ki a Vércséhez ment volt férjhez.
- Adj isten,
néném!
- Isten
hozott, öcsém! Hát mit keresel te itt, ahol csak egyedül magam vagyok földi
ember?
- Haj,
kedves néném, nézze csak, hogy megjártam Pogány urasággal, mert fényes nappal
ellopta a feleségemet, engem pedig elaltatott. Hozzá igyekszem most, de nem
tudom, hol tanyázik, hogy visszavegyem a feleségemet, és elvigyem haza. Azért
jöttem, hogy megkérdezzem nénémtől, nem tudja-e, hogy hol tanyázik?
- Isten
bizony, nem tudom én, de várjál csak, amíg megjön a sógorod a kútról, mert
vízért ment, és mindjárt jő; ő biztosan útba tud igazítani téged.
Nem is telt
bele sok idő, hát látják, hogy jő a Vércse két teli vizesdézsával, amikor pedig
a ház elé ért, olyan ügyes emberré változott, hogy öröm volt nézni.
- Jó napot,
sógor!
- Jó legyen
a kend szíve; hát hogy s mint van?
- Jól
vagyok, de hát téged miféle rossz szél fújt erre?
- Hej, uram
teremtőm, nagy bajba kerültem én, kedves sógor. Amint mentem feleségestül
hazafelé az apósomtól, utamba állott Pogány uraság, és elragadta a feleségemet,
engem pedig elaltatott. Egyszer már kiszabadítottam tőle Sas sógor
segítségével, de amint most mentem vele hazafelé, az uraság megint elaltatott,
elragadta az asszonyt, és magával vitte; most mind őt keresem, mert nem tudom,
hol tanyázik. Azért jöttem kendhez, hogy megkérjem, ha esetleg tudná, hol van
az asszony, mondja meg nekem, hogy utána mehessek.
- Emiatt nem
kell hogy az uraság udvaráig fáradjál, mert úgy tetszik nekem, mintha éppen
vízért menni láttam volna az asszonyt. Gyere, mutassam meg, aztán a te gondod,
hogy mi lesz.
Úgy is
történt: a kútnál volt az asszony, és Crîncu, az erdei vadász elvitte, illa
berek! De a lova ismét megmondja Pogány uraságnak, hogy megszökött a felesége,
és az uraság azt kérdezi:
- Megehetem
két kenyeret, megihatom két kupa bort, és aludhatom vagy két órányit?
- Hogyne -
mondta a ló.
És megeszik
Pogány uraság két kenyeret, megiszik két kupa bort, és alszik vagy két órányit,
aztán lóra kap, és egy szempillantás alatt utoléri őket, Crîncut megöli, a
feleségével pedig hazavágtat az udvarába.
Isten a
megmondhatója, mennyi ideig feküdt ott az úton, elég az, hogy egyszer csak ott
terem egy farkas. Éppen a sógora volt, aki a legkisebb nénjét vette feleségül.
Jól megnézi a Farkas, és így szól:
- Hej, uram
teremtőm, ez az én Crîncu sógorom, az erdei vadász; megölte az a tolvaj,
emberevő Pogány uraság! Majd feltámasztom én szegény fejét!
Aztán fogta
magát a Farkas, hozott életvizet és erővizet; az életvízzel feltámasztotta, az
erővízzel pedig megerősítette, kilenc bivaly erejét öntötte belé. Akkor odalett
a Farkas.
Azután
feltápászkodott Crîncu is, az erdei vadász.
- Uram
teremtőm, be nagyot aludtam!
Azt hitte,
hogy csupáncsak aludt, aztán körülnéz a felesége után; hát az - volt s nincs!
No hát, állj
neki Crîncu megint a feleségedet keresni, vagy menj haza nélküle, a falu
csúfjára! Ment hát Crîncu, mendegélt, nagy utat megtett már, de nem bukkant sem
egy házra, de bár még csak egy vadra sem. Nagy későre megpillant egy házat az
erdő szelén; ha a világ minden kincsét neki adják, annak sem örvendett volna
jobban, mint ennek a házikónak a láttán, mert fáradt volt és el is volt
keseredve, de a gyomra is korgott az éhségtől, és elfogyott az útravalója. A
házban pedig a legkisebb nénje lakott, ki a Farkashoz ment volt férjhez.
- Adj isten,
kedves néném!
- Isten
hozott, öcsém, de mit keresel te itt, az isten szerelmére?
- Ne sokat
kérdezősködjék, kedves néném, hanem inkább adjon valami ennivalót, aztán
mindent elmondok, de most nem látok az éhségtől.
Ételt adott
hát a nénje, aztán hozzákezdett:
- Kedves
néném, igen nagy bajba keveredtem: megházasodtam, s amikor vittem volna haza a
feleségemet, hát az utamba állt Pogány uraság, engem elaltatott, az asszonyt
meg elrabolta. Amikor felébredtem álmomból, addig mentem, mígnem találkoztam
Sas sógorral, az ismét kezemhez juttatta, de Pogány utolért az útban, engem
elaltatott, és másodszor is elvette tőlem a feleségemet. Amikor felébredtem az
álmomból, Vércse sógor még egyszer a kezemhez juttatta, de a tolvaj Pogány
megint elrabolta; most éppen jó, hogy ráakadtam kendre, talán tudja kend, hogy
hol tanyázik, és útba igazít, hogy visszavegyem az asszonyt, mert tudom isten,
fejemet teszem rá, hogy nem nyugszom addig, míg rájuk nem bukkanok, mert erősen
fel vagyok bőszülve.
- Én, biz a,
nem tudom, kedves öcsém, de mindjárt kell hogy jöjjön a kútról a Farkas, a te
sógorod, és ő, ha tudja a módját, bizonyosan megtanít, hogy mitévő légy.
Nem is
vártak sokáig, megjött a Farkas a kútról, két nagy tele vizesdézsát a nyaka
köré akasztva. Amikor az ajtó elé ért, olyan szép szál emberré változott,
amilyent látni sem lehet többet.
- Adjon
isten, sógor!
- Adjon
isten minden jót. De hát mi szél fújt tégedet nálunk felé, sógor?
- Jó szél
is, meg nem is, mert nézze, mi s mi nem esett meg velem az asszony, azaz hogy
Pogány uraság miatt; most azért jöttem kendhez, hogy bár igazítana útba, hogy
hol tanyázik, mert, az igazat megvallva, egy lépést sem tudok tenni a kendtek
országában, nem ismerek még csak egy ösvényt vagy egy dombocskát sem.
- Odamenni -
mondta a Farkas - nem volna nagy dolog, mert tüstént odamehetünk egyenesen a
lakába, és akár az asszonyt is elvehetjük tőle, de sokra úgysem mennél vele.
Háromszor rabolta el tőled ez ideig az asszonyt, és minden alkalommal téged is
megölt; mi támasztottunk fel, a sógoraid, és mi öntöttünk erőt beléd;
legelőször a Sas támasztott fel, azután a Vércse, most meg én magam. Először is
mindenáron olyan lovat kellene hogy szerezzél, amely nagyobb táltos legyen,
mint a Pogány uraságé, s akkor lopd el aztán az asszonyt, és ültesd magad mellé
a lóra, hogy Pogány uraság ne érjen utol a maga lovával.
- De hát
honnan szerezzek olyan lovat, amely nagyobb táltos, mint a Pogány uraságé?
- Hej!
Honnan hát? A pokol fenekén él egy százesztendős vén boszorkány, annak vannak a
legtáltosabb lovai. Eredj oda, szolgálj nála egy esztendőt (mert ott csak három
nap egy esztendő], és kapsz egy lovat. De azt a lovat válaszd ki, amelyik a
leggyengébbnek látszik, hogy csak a csont s a bőr van rajta, aztán gyere vele
ide. Ha valami baj érne, gondolj csak valamelyik sógorodra.
Útnak indult
hát szegény Crîncu, és meg sem állott, míg a pokol fenekére, a százesztendős
vén boszorkányhoz nem ért, ahová éppen az estével együtt érkezett meg.
- Jó estét,
öreganyám!
- Jó estét,
te vitéz! Hát honnan jöttél, s hová tartasz?
- Messziről
jövök, öreganyám, egyenesen a fenti világból, szerencsétlen szegény legény
vagyok, éppen azért jöttem, hogy szolgának szegődjem egy esztendőre.
- Hát
megfogadlak - mondta a boszorkány -, de aztán jól vigyázz magadra, mert ha nem
a kedvem szerint szolgálsz, látod-e azt a kilencvenkilenc karót? Mindegyiknek a
hegyén egy emberfő van; a századiknak a hegyire a tiéd kerül; de ha
emberségesen szolgálsz, akkor minden esztendőre egy-egy lovat kapsz, azt,
amelyiket éppen kiválasztasz a ménesemből.
- Hát a
dolgom mi lesz? - kérdezte a legény.
- Eh -
mondta a boszorkány -, nappal aluszol, éjjel pedig egy kancámat fogod őrizni;
de jól vigyázz, hogy amikor a nap kél, itthon légy vele, mert én annak a
kancának a tejéből készítem a kávémat. Ha pedig nem vigyáznál jól reá, és
megesnék, hogy hazaszalad a csikójához, a csikó kiszopja, s akkor nekem nem
lesz hogy miből kávét készítsek, én téged eszlek meg, a fejedet pedig odateszem
a másik kilencvenkilenc mellé, hogy teljék ki a száz. Megértetted?
-
Megértettem.
- És
beszegődöl?
- Be!
- Még
egyszer kérdem: jószántodból beszegődsz hozzám szolgának, és mindent megteszel,
amit mondok?
-
Jószántomból beszegődöm szolgának, és mindent megteszek, amit mond.
- Jól van.
Megtörtént az egyezség. - A boszorkány bemegy a házba, és azt mondja a leányának:
- Aztán
rajta legyen az eszed, hogy megszökhessél, mert ha nem, holnap az ördögök
csontját ha felfaljuk, látod, hogy már alig támolygunk az éhségtől, és sehogy
sem kerül a kezünkbe egy jó kövér ember. Csak az érne valamit.
- Bízza csak
reám - mondta a lánya -, jó, hogy idevezérelték a bűnei, mert egy kicsit jól
élünk majd a húsából. - Aztán keresztülbucskázott a fején, és kancává
változott.
Mihelyt
esteledett, felült Crîncu, az erdei vadász a hátára, és gyí, ki a mezőre! Öreg
éjszakáig nem szállott le róla. De hajnal felé nehéz álom szállotta meg, és
elszenderedett; ekkor a kanca szépen ráültette lovaglóülésben egy hangyabolyra,
és elillant.
Amikor
felébredt, már megvirradt. Elkezd hát sopánkodni: „Jaj, vége az életemnek, mert
a boszorkány karóba húzza a fejem!”
- Ne félj
semmit - mondta egy nagy vércse, az ő sógora -, ne félj semmit; a te kancád nem
kanca, hanem egy nősténysárkány, a boszorkánynak a leánya, és karóba akarja
húzni a fejedet, hanem csak ne félj semmit; most varjúvá változott, és fent a
fellegek alatt repdes, hanem utánamegyek én; amikor azt látod, hogy a közeledbe
kerül, vágd hozzá a kötőféket, és mondd azt: „Gyí, te boszorkány csikós
kancája!”
És felrepült
a Vércse a magas égbe, ott meg is találta a boszorkány kancáját varjú alakban,
és egy-kettőre megtépázta, egy-kettőre megkopasztotta, hogy már szinte toll sem
maradt rajta, és egy-kettőre leűzte. Amikor a legény közelében volt, ez
hozzávágta a kötőféket, és azt mondta: „Gyí, te boszorkány csikós kancája!” Hát
abban a pillanatban kancává változott, és hazament.
- Jó
reggelt, öreganyám, - hát örvend-e, hogy hazahoztam a kancáját?
- Örvendek,
mintha tövissel kenegetnéd a hátamat!
Aztán enni
adott a legénynek, és azt mondta, hogy menjen lefeküdni. Le is feküdt a legény
gyanútlanul, és fáradt ember módjára elaludt, a boszorkány pedig nekiesett a
leányának, és megverte, addig mind verte-ütötte, míg egészen kékre vált, hogy
miért engedte a szolgának, hogy egész éjjel legeltesse. Hiába mondott el a leány
mindent, amit tudott, mert a boszorkány nem akarta elhinni.
Mihelyt
beesteledett, ismét kiment a mezőre. És egész éjszaka nem szállott le a kanca
hátáról, de tova reggel felé, jó hajnalban, különös álom lepte meg, és alig
hunyta be a szemét, tüstént arra ébredt fel, hogy egy hangyabolyon lovagol, a
kanca pedig - se híre, se pora.
Elkezd
jajveszékelni, sopánkodni, de a kanca nincs s nincs! Ekkor az útjába áll egy
nagy sas - a sógora:
- Hé, sógor,
mit jajveszékelsz?
- Hogyne
jajveszékelnék, amikor nézze, hogy jártam...
- Cseppet se
mérgelődj, báránnyá változott most, s látod, ott van azon a hegyen, egy juh
alatt. Én odamegyek, elveszem a bárányt a juh alól, és idehozom temelléd.
Amikor elengedem, vágd hozzá a kötőféket, és mondjad neki: „Gyí, te boszorkány
két csikós kancája!”
Néhány
szempillantás múlva ott volt a Sas a báránnyal a karmai között, és elengedte
Crîncu mellett, ez pedig hozzávágta a kötőféket, és mondotta: „Gyí, te
boszorkány két csikós kancája!” Tüstént kancává változott és Crîncu, az erdei
vadász, a hátára kapott, s gyí, hazafelé.
- Jó
reggelt, öreganyám; hát örvend-e, hogy hazahoztam a kancáját?
- Örvendek,
mintha tövissel kenegetnéd a hátamat!
Aztán
jóllakott Crîncu, lefeküdt és elaludt, a boszorkány pedig elővette a leányát,
és megverte, úgy elverte, hogy kicsi híja, hogy belé nem halt.
- Ne bántson
hát, édesanyám, mert báránnyá változtam egy juh alatt, de ott is megkapott, ma
éjjel azonban mindenképpen elszököm tőle. Hazajövök, és egy gomolyává változom,
tegyen bé a sütőtekenyő alá a pitvarban, kend meg üljön rá a tekenyőre.
Este ismét
kiment Crîncu a kanca hátán. Jóformán még éjfél sem telt el, hát a legény
szunyókálni kezdett, és csak arra ébredt fel, hogy egy hangyabolyon lovagol,
kezében a kötőfékkel. Mérgében és bánatában úgy sírt, mint a gyermek; most,
amikor már szinte kitelt az esztendeje, most húzzák karóba a fejét!
De most
megjelent előtte a Farkas, a sógora, és így szólt hozzá:
- Ne
keseregj, sógor, mert meglesz az isten akarata; gyerünk haza a boszorkányhoz,
mert a kanca egy gomolyává változott a sütőtekenyő alatt, a pitvarban, a
boszorkány pedig a tekenyőn lovagol. Én bemászom a juhok meg a kecskék aklába,
és végzem ott a magam dolgát, a boszorkány meghallja a juhok vergődését meg a
kecskék mekegését, és kijön, hogy lám, mi van velük. Akkor te menj bátran a
pitvarba, vedd ki a gomolyát a tekenyő alól, vidd ki az útra, ott vágd a
földhöz, és mondjad: „Gyí, te boszorkány három csikós kancája!”
Úgy is
tettek, elmentek a boszorkány házához; a Farkas bemászott az akolba, és csak
egyetlen kecskét ragadott meg, de az akkora zajt csapott, hogy a boszorkány
kénytelen volt kijönni, hogy lám, mi történik. Azalatt a legény gyorsan
belopózik a pitvarba, kiveszi a gomolyát a sütőtekenyő alól, és kifut vele az
útra, ott megáll, a földhöz vágja, és így szól:
- Gyí, te
boszorkány három csikós kancája!
Hát csak
látja, hogy a gomolya kancává változik, és bemegy az udvarra:
- Jó
reggelt, öreganyám; hát örvend-e, hogy engem lát?
- Hogyne
örvendenék! - De nem győzött eleget csodálkozni azon, hogy honnan került az a kanca,
mert úgy tudta, hogy az övé a tekenyő alatt van.
- No,
öreganyám, jól szolgáltam-e kendet?
- Jól; eredj
most az istállóba és válassz magadnak egy lovat, amelyik éppen tetszik, aztán
menj isten hírével.
Bemegy hát
Crîncu az istállóba, megnézeget minden lovat. Az istálló végében egy vörös
színű gebe állott, de olyan, hogy csak csont és bőr volt rajta, messziről
kilátszottak az oldalbordái. Ezt választotta magának. Hiába mondta a
százesztendős vén boszorkány, hogy csak szégyenletiben sem engedi, hogy a legrosszabb
lóval menjen el tőle, mert a legény csak ezt akarta elfogadni.
- Na -
mondta a boszorkány, amikor látta, hogy nem tud túljárni az eszén -, ha a magad
eszétől választottad, akkor jó eszed van, ha pedig tanított valaki,
megköszönheted neki, mert jól tanított!
És elindult
Crîncu a boszorkánytól, aztán mikor egy erdőbe ért, megszólalt a lova:
- Édes
gazdám, rakjál jó nagy tüzet, hogy sok parázs gyűljön meg, hadd lakjam jól
egyszer, meglátod aztán, milyen paripát választottál magadnak.
Rakott hát a
legény egy istenes nagy tüzet valami harminc nagy tölgyfából, és amikor a tűz
leégett, a kalapjával ellegyezte a parázsról a pernyét, s odavezette a lovát,
hogy lakjék jól; az meg evett, egyre csak evett, míg az összes parazsat mind
meg nem ette, aztán egyszerre úgy megrázkódott, hogy valamennyi szőrcsombókja
mind szerteszét repült róla, és olyan maradt, mintha hájjal kenték volna szép
simára.
- Most ülj
fel reám, édes gazdám, és azt mondd meg, hogy vigyelek: mint a szél vagy mint a
gondolat?
- Úgy
vigyél, mint a gondolat.
Egy
szempillantás alatt ott is termettek a szörnyeteg Pogány uraság udvarában.
Megtalálták
a feleségét, aki éppen a kútról jött teli vizesedényekkel, de nem is
vesztegettek egy pillanatot sem, hanem a lóra ültették, és illa berek!
Ekkor a szörnyeteg
ménje olyant nyerített egyet az istállóban, hogy a palota minden ablaka
betörött tőle. Kisiet bosszúsan a szörnyeteg, hogy lássa, mi történt.
- Hát mi a
kutya bajod van ismét, megehültél? Mert azt tudom, hogy Crîncu, az erdei vadász
nem támadt fel ismét, hogy a felesége után jöjjön.
- De éppen
hogy feltámadt, és el is vitte az imént.
- Hogy
gondolod, megehetem három kenyeret, megihatom három kupa bort, és aludhatom
három órát, mielőtt utána indulnék?
- Hogy az
ördögbe gondolod, hiszen Crîncu most az én legkisebbik öcsémén lovagol, akinek
háromszor akkora ereje van, mint nekem.
- Akkor hát,
menjünk!
Meg is
indultak, mint a szél, mindenütt a felhők alatt, Crîncu nyomában, de
semmiképpen sem tudták utolérni. Mihelyt megpillantotta a szörnyeteg lova a Crîncuét,
így szólt hozzá a maguk nyelvén:
- Öcsém,
öcsém, lassítsd egy kicsit a lépést, mert ha nem, megszakadok.
A Crîncu
lova pedig azt mondta, ugyancsak a lovak nyelvén, hogy a szörnyeteg sem
értette:
- Szívesen
meglassítom a lépteimet, ha felrepíted a szörnyeteget a csillagos égig, aztán
lezuhansz vele a föld fenekére, hogy többé hírét se halljuk.
A szörnyeteg
lova így is cselekedett: felrepítette előbb a szörnyeteget a csillagos égig,
aztán zsupsz, lezuhant a föld fenekére, hogy mind ezer darabba szakadt. Ekkor
megvárta a Crîncu lova a szörnyetegét, és hazamentek együtt a Crîncu
bátyjaihoz. Ezek már öregek voltak, és egy sereg gyermek körülöttük. Crîncu
azonban mindamellett, hogy annyi mindenen ment keresztül, szép fiatal vitéz
maradt, mintha búnak-bajnak színét se látta volna. De Crîncu nem sokáig maradt
itt, mert híre jött, hogy az apósa halálán van, és magához hívatja, hogy vegye
át a királyságát. El is ment, és ott is maradt királynak az apósa helyett, és
bölcsen, igazságosan uralkodott; most azonban már nem él, s vele együtt meghalt
az igazság is, isten nyugtassa mindkettőjüket.
Én meg felmásztam egy szeg hegyére,
S pontot teszek a mesémre.
S pontot teszek a mesémre.