Van Dániában egy öreg várkastély, Kronborg vára. Ott
magaslik az Öresund partján, ahol naponta százával vitorláznak el a nagy hajók
- angol, orosz, porosz hajók -, és ágyúszóval köszöntik az ódon várkastélyt: -
Bumm! - És Kronborg vára visszaköszön: - Bumm! - Mert az ágyúk így mondanak
adjonistent meg fogadjistent egymásnak. Télidőben nem jár hajó arra, mert jég
borít mindent, föl egészen a svéd partokig, de a jég háta valóságos országúttá
válik. A határon dán meg svéd lobogókat lenget a szél, s a dánok meg a svédek
átköszönnek egymásnak: - Adjon isten! - Fogadj isten! - Persze nem ágyúszóval
köszönnek, hanem egymás tenyerébe csapnak; búzakenyérrel meg pereccel
kínálkoznak, mert a más étele mindig jobban ízlik. A téli képben mégis Kronborg
ősi vára a legszebb. Mélységes mély, vaksötét pincéjében ott ül Holger, a dán;
teremtett lélek be nem juthat hozzá. Ott ül talpig vasban-acélban, fejét erős
karján nyugtatja, hosszú-hosszú szakálla keresztülfolyik a márványasztalon.
Mélyen alszik, de álmában is tud és lát mindent, ami idefenn Dániában történik.
Karácsony estéjén minden esztendőben meglátogatja
isten angyala, és megjelenti neki, hogy valóban úgy történt minden, ahogy
álmodta, s nyugodtan aludhat tovább. Dánia még nincs igazán veszedelemben; ha
baj fenyegeti, fölkél akkor az öreg Dán Holger, talpra ugrik, olyan iszonyú
erővel, hogy kettéreped a márványasztal, amikor lerántja róla öles szakállát.
Kilép akkor a mély pincéből, s úgy megsuhintja kardját, hogy beléremeg az egész
világ.
Dán Holger történetét egy öreg nagyapó beszélte el
egyszer kis unokájának, s a kisfiú tudta, hogy nagyapja minden szava való igaz.
Nagyapó ült és mesélt, s közben buzgón faragta fába Dán Holger képét. Egy hajó
orrát díszítik majd vele, mert nagyapó képfaragó, ő faragja azokat a figurákat,
amelyekről a hajókat elnevezik. Most Dán Holger alakja kezdett a fából
kidomborodni; büszkén és délcegen állt az öles szakállú vitéz, egyik kezében
széles pallosát tartotta, másik kezével a dán címerre támaszkodott.
S nagyapó mesélt, mesélt jeles dán férfiakról,
asszonyokról, s a kisfiú már-már azt hitte, ő is tud annyit mint Dán Holger,
aki mindezt csak álmában látta. Mikor ágyba került, akkor is Dán Holger járt az
eszében; az állát erősen odaszorította a paplanhoz, s úgy érezte, hosszú-hosszú
szakálla nőtt. A nagyapja folytatta munkáját, az utolsó faragásokat végezte a
dán címeren. El is készült vele hamarosan, aztán apróra megnézte művét, és
eltűnődött mindazon, amit olvasott és hallott, s ma este unokájának is
elbeszélt. Elgondolkodón bólogatott, megtörölgette a szemüvegét, újra feltette,
és azt mondta magában "Én már aligha érem meg, amikor Dán Holger feljön a
napvilágra. Hanem a kis unokám még megláthatja, és ha úgy fordul, az ő erejére
is szükség lehet." Rábólintott, s tovább nézte a munkáját; minél
hosszabban nézte a maga teremtette alakot, annál sikerültebbnek látta. Szeme
előtt lassan megszínesedett Dán Holger arca, igazi vas meg acél fénye csillant
meg a vértjén; egyre pirosabban izzott a kilenc szív a dán címerben, s a három
aranykoronás oroszlán ugrásra készült.
- Mégiscsak ez a legszebb címer a világon! - gyönyörködött
el benne az öreg képfaragó. - A három oroszlán az erőt jelképezi, a kilenc szív
meg a szelídséget és a szeretetet. - Rápillantott a címer legfelső
oroszlánjára, és Knud királyra gondolt, aki Angliát a dán trónhoz csatolta; a
második oroszlánról Valdemar király jutott eszébe, Dánia egyesítője és a vend
tartományok meghódítója; a harmadik oroszlánra nézett, és Margaretát idézte,
Dánia, Svédország és Norvégia egyesítőjét. Aztán a szívekre tévedt a tekintete,
amelyek még pirosabban izzottak, végül kinyíltak, és lángokként lobogtak, majd
imbolyogva megindultak; az öreg képfaragó képzeletben sorra követte
valamennyit.
Az első láng sötét tömlöc mélyébe vezette. Szép ifjú
asszony volt a tömlöc foglya, IV. Keresztély király leánya, Ulfeld Eleonóra. A
láng megült az asszony keblén, mint egy vörös rózsa, s egyesült égő szívével;
jobb és nemesebb szív nem dobogott még dán asszony keblében.
- Ez a legszebb szív a dán országcímerben! - mondta
magában az öreg mester.
Aztán, a második láng után indult a képzelete - az kivezette
az ágyúszótól visszhangos tengerre, ahol füstfelhőkbe burkolóztak a hajók; a
láng rásimult mint egy érdemrend szalagja, Hvitfeldt mellére, aki hogy dán
flottáját megmentse, a levegőbe röpítette magát és hajóját.
Megindult a harmadik láng után, és Grönland szigetére
jutott, a nyomorúságos kunyhók közé, ahol Hans Egede lelkész a szeretet
szavaival hirdette az igét, és tettekkel mutatott példát. A láng csillagként
tündöklött a mellén - rá emlékeztetett a dán címer harmadik szíve.
Aztán már megelőzte képzelete a lángra gyúlt szívet,
mert tudta, hová igyekszik. VI. Frigyes király állt egy parasztasszony
szegényes szobájában, s krétával felírta nevét a gerendára. A láng remegve ült
meg a mellén; szívéből ott, a parasztházban lett a dán címer egyik szíve. Az
öreg képfaragó meghatottan törülgette a szemét: ő még ismerte Frigyes királyt,
látta ezüstfehér haját és tiszta tekintetű kék szemét; szívéből szerette és
becsülte. Az öreg mester összekulcsolta a kezét, és tűnődve nézett maga elé.
Akkor lépett a szobába a menye, figyelmeztette, hogy későre jár, ideje már a
pihenésnek, s már megterítette az asztalt vacsorához.
- De szépet faragott apámuram! - gyönyörködött el a
munkában. - Dán Holger meg a mi teljes címerünk. Hanem mintha láttam volna
valahol ezt az arcot.
- Nem, ezt nem láthattad - felelte az öregember. - Én
láttam, és megpróbáltam fába metszeni, ahogy az emlékeimben él. Akkor láttam,
azon az emlékezetes április másodikán, amikor az angolok lehorgonyoztak
Koppenhága előtt, s mi megmutattuk, hegy a dán vér nem vált vízzé! Én a
"Dánia" nevű hajón szolgáltam Steen Bille szakaszában; harcolt az
oldalamon egy bajtársam, akitől mintha féltek volna az ágyúgolyók! Jókedvűen
énekelt régi dalokat, s közben célzott, lőtt, úgy küzdött, mint tíz ember. Az arcára
tisztán emlékszem, de hogy hová való volt, és hová ment, máig sem tudom, nem
tudja senki. Sokszor gondoltam rá, hogy talán maga az öreg Dán Holger volt, ő
rontott ki Kronborg várpincéjéből, leúszott hozzánk, és megsegített bennünket a
veszedelem órájában. Ez ma is sokszor jut eszembe, azért hát az ő arcát
mintáztam meg.
Dán Holger fába faragott képe óriási árnyékot vetett a
falra, még a mennyezetre is fölnyúlt. Mintha maga Dán Holger kelt volna életre
a szobában, még mozgott is az árnyék, talán csak azért, mert a gyertya lángja
néha nyugtalanul lobogott. Az öreg képfaragót homlokon csókolta a menye, és
odavezette karosszékéhez, a terített asztal mellé. Vele és az urával, az öreg
mester fiával, az ágyban fekvő kisfiú apjával költötte el a vacsorát. A nagyapó
tovább beszélt a dán oroszlánokról meg a dán szívekről, a vitézi erőről meg a
szeretet szelídségéről; és megmagyarázta, hogy nem a kardban rejlő erő az
egyetlen erő; fölmutatott a polcra, ahol régi könyvek sorakoztak, köztük
Holberg összes komédiáinak agyonolvasott kötetet - mulattató írások voltak, az
ember úgy érezte, mintha személyesen ismerné a rég múlt idők hőseit.
- Ő is értett ám a vagdalkozáshoz! - mondta az öreg
képfaragó. - Egész életében az emberi ostobaság és tudatlanság ellen
hadakozott. - Aztán a tükör felé pillantott, a kalendáriumra, amelynek címképe
a Kerek-tornyot ábrázolta, és így folytatta: - Tyge Brahe is kardforgató ember
volt; nem emberi húsba vágott vele, hanem az ég csillagai felé, és tisztogatta
az utat. Aztán ő, a céhembeli vén képfaragó fia, a fehér hajú, vállas ember,
akit én is láttam, akinek híre-neve szétrepült az egész világon. Bizony, ő
kemény kővel viaskodott, nem fával, mint magam. Látjátok, hány alakban élt és
él Dán Holger! Az egész világon tudnak Dánia erejéről. Igyunk Bertel
Thorvaldsen egészségére.
A kisfiú már álmodott; Kronborg ősi várát látta, az
Öresundot, boltíves pincéjében a valóságos Dán Holgert, márványasztalhoz nőtt
hosszú-hosszú szakállát, Holgert, aki mindent megálmodik, ami idefönn történik.
Biztosan azt is látja álmában, miről folyik a szó az öreg képfaragó szegényes
kis szobájában, csöndesen bólint, és azt mondja:
- Ne is felejtsetek el, emlékezzetek rám, dán
testvéreim! Köztetek termek, ne féljetek, a veszedelem órájában!
Odafönn, Kronborg vára fölött, fényesen sütött a nap;
vadászkürtök rivalgását terelte át a szél a szomszéd országból; a vár alatt
megdördült a vitorláshajók ágyúszóköszöntése: - Bumm, bumm! - És Kronborg
visszaköszönt: - Bumm, bumm! - De Dán Holger nem riadt föl álmából, akárhogy
dörgött is az ágyú, hiszen ez még csak békés adjonisten-fogadjisten. Másféle
dübörgés kell ahhoz, hogy fölébredjen mély álmából, de akkor aztán talpra
szökken, mert Dán Holgerben el nem apadt a vitézi erő.