Jégkristálytű
borosta az arcán, deres halánték, sasorr, sastekintet. Zúzmara szállt a
trónterem falára, amikor December tábornok beviharzott, pára csapódott a
drágakövekre, megtompult az aranylemezek fénye.
- Győzelem!
- rikoltott December tábornok, szájából kivillogtak a szép, fehér, lapos fogak.
A
trónszékhez lépett, teli tüdőből ráfújt - November tábornok maradványai fáradt
pernyeként szétlebegtek, elenyésztek a semmibe.
December
tábornok a trónra huppant - a királyi szék nagyot nyögött.
- Én vagyok
a király! - ordított December tábornok.
Az
alattvalók mélyen meghajoltak.
- Király
vagyok - ismételte December tábornok, s az alattvalókból halkan, mint a téli
szél, elősustorgott:
- Éljen a
király!
A terem
kárpitjai mögül fagykígyók csusszantak elő, törékeny szárnyú didergések és
vaskos vacogások lebegtek a mennyezet alatt.
- És most
már soha többé... senkinek! - mondta December tábornok. - Ez a trón már örökre
az enyém.
Hahotázott.
Égdörgés
decemberben? De furcsa!
A hang
végighömpölygött a tájon, forgolódott a völgyekben, felágaskodott a
hegycsúcsokon - aztán magába szívta a palaszürke ég.
De akkor egy
icike-picike „jaj”, sóhajnyi se, csak akkorka, mint egy tűszúrás, és újra,
újra.
- Támadnak!
- kiáltott rémülten az Első Ezredes. - Már elesett öt másodperc-katonám.
December
tábornok felbődült a trónon, jégcsap-szakálla nőtt.
- Egyetlen
katonámat sem adom! Egyetlen másodpercemet sem! Minden erővel védekezni!
Az ablakhoz
ugrott, végigtekintett glédába állított hadseregén.
- Nem adjuk
meg magunkat!
- Hurrá! -
zúgta a sereg, felemelt kézzel vivátoztak a másodperchadosztályok, a
percezredek, az óraszázadok és a napszakaszok. - Hurrá!
A nagy zaj
elnyelte a haldokló másodperc-katonák kiáltásait.
December
tábornok szeme végigpásztázta katonái fegyverzetét: a fagypipákat, zúzmaravetőket,
hóvihartankokat, fényelhárítókat, jégpáncélosokat és széllökőket.
- Nem
győzhetnek le - mormolta elégedetten.
Ekkor egy
hangos jajkiáltás, a hadsereg elnémul, és végig a suttogás:
- Elesett az
első nap! Ott elöl már bomlanak a sorok, hallatszik a fegyverek csettegése,
süvítése, pattogása, rianások pendülnek.
- Elveszünk!
- siránkozik az Első Ezredes; már csont és bőr, félelem piroslik a szemében;
menekülne, de December tábornok vállon ragadja, az első sorba löki.
- Harcolj,
kutya, még nincs veszve semmi!
S az Első
Ezredes ott, a sor elején, puff, elzuhan. Egy hét már hősi halott.
- Tovább! -
rikkant December tábornok, és csatasorba állnak a Második Ezredes katonái.
Mintha most
csitulna a harci zaj, csak kis jajok, csak aprócska jajdulások.
- Ki törődik
velük? Kicsoda?! - üvölti December tábornok. - Csak hulljatok, másodpercek,
adjátok értem véretek! Csak én maradjak meg! Ti se érdekeltek! - vicsorogja az
ezredeseknek.
És ott kint
újra feldübörög a csata. Piff-paff, esnek el a napok, a hős csütörtökök,
vakmerő szerdák és lánglelkű péntekek.
Reszket
December tábornok, üvölt December tábornok, tombol December tábornok. Az utakat
hó fújja be, elakadnak a vonatok, nyögnek a háztetők a fehér súly alatt.
- Nem adom
meg magam! - vicsorog December tábornok rongyos csizmában, széthasadt mentében.
Jég a
bordája, jég a térde, jég a szíve. Jégtábornok.
Rozog a jég,
csukladozik. Már csak egy napja van, egyetlenegy. De mi ez? Az emberek
táncolnak, jókedvűen járják az utcákat, fújják a trombitát.
- Mi ez? -
kérdezi December tábornok, trónusára rogyva; már jártányi ereje sincsen.
- Téged
búcsúztatnak - mondják az utolsó órák -, és Január tábornokot köszöntik. Ő lesz
az új király.
- Nem lehet
- liheg December tábornok -, ez az én trónusom! - Markolná a karfát, de az erő
már elcsorgott ujjaiból, csak ordítani tud még egy utolsót, ezt is szánalmasan,
egyre halkulóan.
- Én
December... cember... ember...
- Látod -
súgja neki az utolsó perc -, ha ajándékba adtad volna a napokat, órákat, másodperceket...
Ha szép hókristályokkal, vastag hóbundával, szánkózó gyerekekkel...
És meghal.
Hallottad,
Január?