Diadal az óriásszörny felett



A két testvér leereszkedett a Cocil hegyéről a déli lejtőn, és vándorolni kezdett Tozatho meleg forrásai felé.
Útközben találkoztak a négy szent emberrel, egy éjszakát töltöttek el velük együtt egy barlang­ban. Mindent megtudtak tőlük Jeikóról, amit csak tudni akartak. Megtudták, hogy napjában háromszor mutatkozik a hegyen, mielőtt lejönne, és csak amikor negyedszer jön elő, akkor száll alá a hegyről, hogy Tozatho forrásából igyék.
Amikor lekuporodik a vízhez, egyik karja a Cocil hegyén, a másik pedig a völgy másik oldalán magasodó hegyeken nyugszik. A két lába olyan messze van egymástól, hogy egy ember reggeltől estig vándorolhat, amíg egyiktől a másikhoz ér.
Hajnalban értek a forrásokhoz, akkoriban ott még a mainál sokkal nagyobb tó terült el. Ahol a völgy összeszűkül, magas sziklafal emelkedett.
Mikor a tópartra értek, így szólt az egyik fiú a másikhoz:
- Próbáljuk ki apánk fegyvereit!
Ki is lőtt egy nyilat a hegy sziklafalára, ma is egy hatalmas hasadás látható ott, ahová a nyíl­vessző bevágott.
- Ilyen fegyverek birtokában nem érhet bennünket semmi baj a harcban - mondták a fiúk egymásnak.
Ekkor hirtelen mennydörgésszerű robajt hallottak, óriásléptek neszét, és már meg is pillan­tották Jeikó fejét, amint feltűnt egy hegycsúcs fölött keleten. De a következő pillanatban már el is tűnt. Aztán délen tűnt fel az óriás feje és mellkasa, hogy röviddel utána ismét eltűnjék. Most nyugaton magasodott fel, azután egészen a térdéig láthatóvá lett Enákon a Cocil fölött. Most leszállt a hegyről, lejött a tópartra, kosarát, melyet mindig magával hordott, a földre dobta. Négyszer hajolt le inni, és minden alkalommal láthatóan megkevesbedett a tó vize, negyedszerre teljesen ki is száradt.
A két fiúnak elszorult a lélegzete, és mozdulatlanná dermedtek, amikor az óriást megpillan­tot­ták. Mire negyedszerre ivott, magukhoz tértek, közelebb léptek a tóparthoz, és Jeikó meg­pillan­totta őket a tó tükrében. Felemelte a fejét, rájuk nézett, és elüvöltötte magát:
- Micsoda gyönyörűséges gyermekek kerülnek a szemem elé! Lám, lám! Hova is tehettem a szememet, hogy eddig nem vettelek észre benneteket?!
- Válaszolj neki - szólt az egyik fiú a másikhoz.
- Micsoda undorító szörnyeteg kerül a szemem elé! Lám, lám! Hova is tehettem a szememet, hogy eddig nem vettelek észre téged?! - kiáltott rá a fiú az óriásszörnyre.
Ekkor a két fiú meghallotta a szél susogását:
- Legyetek résen!
A két fiú szivárványíven állt, és amikor Jeikó villámcsapása feléjük cikázott, az ív egészen belapult, úgyhogy a villám magasan a fejük fölött sistergett el a messzeségbe. Amikor Jeikó második mennyköve vágott feléjük, a szivárvány íve a magasba emelkedett, úgyhogy a villámnyíl mélyen a lábuk alá csapott. A harmadiknál ismét mélyen leereszkedtek, így a fejük fölött elviharzó villám el nem találhatta őket, végül negyedszerre olyan magasra emelkedtek, hogy bár az óriás most magasabbra célzott, mint eddig, a villám most is csak alattuk süvített el.
Ebben a pillanatban villám cikázott alá az ég magasából, fejbe találta Jeikót, aki megingott, de nem rogyott össze. Most a két fiú villámnyilai röpültek süvöltve feléje. Az elsőtől találva keletnek tántorodott, a másodiktól délnek, egyre fogyott az ereje, de mindig újra meg újra összeszedte magát; a harmadik találattól nyugat felé botlott, a negyediktől északra rogyott le. Most már térdre is esett, aztán arcra borult, végtagjai kinyúltak, és nem mozdult többé.
A Jeikó fölött aratott győzelmük óta viseli a két fiú dicsőséges nevét, az egyiket Naidhikisinek hívják, ami annyit jelent: „a maga körül vagdalkozó”, a másikat pedig Nayenezganinak, ami annyit tesz: „az Anaye legyőzője”.
A két fiú ezután hazatért Dzilnaothilba, de mielőtt a kunyhóba beléptek volna, levetették és elrejtették apjuktól, a Naptól kapott ruháikat és fegyvereiket.
A két asszony boldog volt, hogy ismét láthatják fiaikat, mert már azt hitték, örökre elveszí­tették őket.
- Hol jártatok, mit tettetek, mióta tegnap elmentetek hazulról? - kérdezgették a két fiút.
- Apánk, a Nap házában jártunk - felelte Nayenezgani. - Aztán voltunk a Cocil hegyén, és megöltük Jeikót.
- Csönd, gyermek! Így nem szabad beszélned - szólt rá az anyja -, ilyen borzalmas dolgokkal nem szabad tréfálni.
- Talán nem hiszed el, amit mondok? - kérdezte Nayenezgani. - Gyere hát ki a kunyhóból, és nézd meg, mit hoztunk magunkkal.
Elvezették a két asszonyt oda, ahol fegyvereiket elrejtették, hogy bebizonyíthassák, igazat mondanak, mert ezekkel a fegyverekkel valóban le lehetett győzni a szörnyeteg óriást.
A két asszony örömtáncot lejtett, hogy méltóképpen ünnepelje meg a fiúk csodálatos diadalát.