amelyben egy mese írására szövetkezünk, és a
főszereplőket is megismerjük
- Írjál
nekem egy mesét.
- Miről?
- A
kacsakirályról meg a kacsa-királykisasszonyról.
- Két
kacsáról?
- Igazából
nem kacsák ám!
- Hanem?
- Valódi
király meg valódi királykisasszony. Csak a gonosz boszorkány elvarázsolta őket.
- Miért
varázsolta el őket?
- A szegény
Dzsoni miatt.
- Ez a
szegény Dzsoni egy angol?
- Dehogy
angol! A szegény Dzsoni az a szegény Dzsoni, és kész. Nincsen neki semmije,
vándorol a világban, és fütyörészik.
- És miért
kellett e miatt a szegény Dzsoni miatt elvarázsolni a királyt meg a királykisasszonyt?
- Mert a
gonosz boszorkány nem akarja, hogy a szegény Dzsoni feleségül vegye Árnikát.
- Ki az az
Árnika?
- Hát a
királykisasszony, ki volna más!
- Ja, tudom
már! Árnika királykisasszony, aki olyan kedves volt, hogy a mosolyától
megszelídültek a farkasok meg a medvék; még a szélvihar is elcsendesedett, ha
Árnika elmosolyodott. Szerette is mindenki Östör király lányát.
- Milyen
király?
- Östör. Nem
úgy hívják Árnika apját?
- Dehogynem.
Persze hogy Östör királynak hívják.
Hegyen innen, völgyön túl, völgyön innen, hegyen túl volt egy kerek tó.
A kerek tó
mellett királyi kastély, harminchat tornyú, háromszáz ablakos. Ebben a
kastélyban lakott Östör király meg a lánya, Árnika. Nagyon igazságos ember volt
Östör király. Azt büntette, akit kellett, és azt jutalmazta, aki megérdemelte.
De legeslegvilágosabban abból látszik, hogy milyen jó király volt, hogy dühösen
soha nem parancsolt senkinek semmit. Ha fölmérgesítették - és ez a királyokkal
is elég gyakran megesik -, behúzódott a trónterembe, és azt mondta:
- Most
akármit mondok, ne törődjetek vele, haj, de mérges vagyok, legjobb, ha nem is
kerültök a szemem elé, kutya teremtette, mert hátrakötöm a sarkatokat! Tűnjetek
el, és számoljatok ezerig, s akkor nézzétek meg, hogy mérges vagyok-e még.
Na,
takarodott is mindenki a trónteremből, a lábuk se érte a kopott
perzsaszőnyeget! Az udvari főszámolnok meg odakint a várudvaron szép tempósan
elszámolt ezerig. Akkor bekukkantottak Östör királyhoz, többnyire bátran
tehették, mert addigra elpárolgott a mérge. Ha mégsem, akkor elordította magát,
amikor meglátta, hogy kukkantgatnak rá:
-
Takarodjatok, kutyák! - Ilyenkor aztán az udvari főszámolnok még ezerig
elszámolt. A király legtöbbször már nyolcszáznyolcvannyolcnál kijött a
trónteremből, és azt mondta:
- Ne
haragudjatok, ha azt mondtam volna, hogy kutya teremtette meg kutyák, de kutya
mérges voltam.
De az ilyen
kétezres, vagyis hogy ezernyolcszáznyolcvannyolcas haragok fehérholló-ritkák
voltak, mert bölcs ember volt Östör király, hamar elszállt a haragja.
- Hova szállt Östör király haragja?
-
Haragországba.
- Ott laknak
a haragok?
- Ott. És
lesik, hogy valakinek a szívébe szállhassanak. És ha már ott vannak, akkor
reszkethet, vörösödhet, puffadhat, ordíthat szegény ember, amíg meg nem pukkad.
- Vagy amíg
vissza nem száll a haragja Haragországba.
- Úgy is
van. Az a jó, ha idejében visszaszáll.
- És ha
valaki egyszer Haragországba téved?
- Hát annak
ezer jaj és kín és keserv.
- Miért, jó
harag nincs?
-
Dehogyisnem, de még mennyire, hogy van!
- Östör
királynak jók voltak a haragjai vagy rosszak?
- Volt neki
ilyen is meg olyan is. De most éppen egy jó haragját akartam elmondani.
Egyetlenegyszer történt csak meg, hogy szegény udvari főszámolnoknak kiszáradt a szája a sok számolástól. Ötezerig kellett számolnia. De ez igazán érthető. Ami akkor történt, azon más is fölmérgesedett volna, nemcsak Östör király. Ugyanis egy szép napon beállított a várudvarra két lovag. Csillogott-villogott a sisakjuk, zörgött-börgött az aranyozott páncéljuk, dobolt, kapált, prüszkölt alattuk a két paripa. A nagy csörömpölésre, dobolásra, nyihogásra a palota apraja-nagyja kicsődült az udvarra. Még Östör király meg Árnika is.
- Hát ti? -
kérdezte a király.
- Üdvözöljük
felségedet, a királyok legnagyobbikát - mondták a lovagok. - És Árnika
királykisasszonyt is üdvözöljük, a világ legeslegszebb leányát.
- Nem is
vagyok a világon a legeslegszebb - suttogta az apjának Árnika.
- Nem baj -
mondta a király -, egyszer majd lesz valaki, akinek a legeslegszebb leszel. -
Azzal a lovagokhoz fordult. - Mit akartok?
- Felséges
király - mondták a lovagok -, a lányodat kérjük feleségül. De tudjuk, hogy csak
egyikünk felesége lehet, ezért úgy határoztunk, hogy itt az udvaron
életre-halálra megvívunk, s amelyikünk élve marad, azé legyen Árnika.
Örvendezett
az udvari népség, na, egy jó kis csetepatét láthatunk. A két lovag már rántotta
is a kardját. Na de korai volt az örvendezés is meg a „kard ki! kard ki!” is.
- Állj! -
mondta a király. - Nehogy összeverekedjetek itt nekem!
Leeresztették
a lovagok a kardjukat, néztek a királyra.
- Mi az,
talán nem akarod hozzánk adni a lányodat?
- Nem én
döntöm azt el - mondta a király -, hogy kihez megy a lányom feleségül.
- Hát ki?
- A lányom.
Ahhoz megy, akit megszeret. Meg aki őt megszereti. Hiába kaszaboljátok halálra
egymást, ha a lányom nem szereti meg a győztest. Ha meg a vesztest szeretné
meg, arra még rágondolni is rossz. Inkább hozzá se kezdjetek.
- Azt akarod
mondani, hogy a lányodnak nem kell a győztes?
- Amit
akartam, megmondtam - mondta a király -, a lányom ahhoz megy feleségül, akit
megszeret.
- És ha egy
jöttmentet szeret meg? - kérdezték a lovagok. - Egy szegény földönfutót, egy
nincstelent, egy senkiházit?
A király
arcán már kezdtek gyűlni a piros foltok; láthatta, aki ismerte, hogy azonnal
dühbe gurul.
- Akkor egy
jöttmenthez, egy szegény földönfutóhoz, egy nincstelenhez, egy senkiházihoz
megy feleségül - mondta a szokásosnál kissé hangosabban a király.
- Ez nem
királyi gondolkozás - mondták gőgösen a lovagok.
A király
most már ordított:
- Nem
királyi, emberi! Börtönbe velük, lefejezni mind a kettőt!
Az udvari
főszámolnok már el is kezdte: egy, kettő, három... A király meg berontott a
trónterembe, annak is a legeslegeldugottabb sarkába, ott dühöngött, dúlt-fúlt,
bizony harag szállt a szívébe.
A lovagok
meg ijedten összenéztek.
- Minket
most lefejeztek?
- Dehogy
fejezünk, csak meneküljetek, ahogy a lovatok lába bírja - mondta a főudvarnagy.
Az udvari
főszámolnok már háromszázharmincháromnál tartott.
A két lovag
köd előtte, köd utána, a főszámolnok meg ezerhez ért. Bekukkantottak a
kukkantók, de a király még akkor is olyan mérges volt, hogy hozzájuk vágta a
koronáját. Csak ötezernél csillapodott le. Akkor aztán kijött a trónteremből,
és azt mondta:
- Mintha azt
parancsoltam volna mérgemben, hogy fejezzétek le őket. Remélem...
- Persze,
felséges királyom - mondta a főudvarnagy - egy ujjal se nyúltunk hozzájuk. Hadd
fussanak, amerre látnak.
- Na, hála
istennek! - nyugodott meg a király. - Két ilyen gőgös fajankót. Majd épp
ilyenekhez adom a lányomat. - És a lányára nézett. - Igaz, Árnika?
Árnika az
apjára mosolygott, és azt mondta:
- Köszönöm,
édesapám.
- Mert ugye Árnika a szegény Dzsonit fogja megszeretni?
- Én is azt
hiszem.
- És mikor
jön már a szegény Dzsoni?
- Már
jön, már itt van egy közeli erdőben.