Hiába, no,
az egyik legjobb dolog a világon, süttetni a hasunkat a nappal. A nap nem tesz
különbséget. Süt boldogra-boldogtalanra. Valami efféle mocorgott Ló Szerafin
fejében - persze nagyon lomhácskán, lassúdadan mocorgott: a gondolatnak sincs
kedve ilyen álmosító, zsongító melegben ugrándozni. De ha halovány is,
csigalassú is, mégiscsak gondolat volt. Ló Szerafin úgy vélte, nem hagyja kárba
veszni. Kimondja. S már mondta is:
- A nap nem
tesz különbséget.
A többieket
- Bruckner Szigfridet, a kiérdemesült cirkuszi oroszlánt, Aromót, a
fékezhetetlen agyvelejű nyulat, Dömdödömöt, aki mint köztudott, csak annyit tud
mondani, hogy „dömdödöm” meg Szörnyeteg Lajost, a legjobb szívű behemótot -
egyáltalán nem zavarta ez a mondat. Már csak azért sem, mert talán meg sem
hallották. Motyogjon Ló Szerafin, amit akar. De nem úgy Vacskamati! Ő bizony
hegyezni kezdte a fülét. Még mozdulni se volt rest, fölkönyökölt.
- Mit
mondtál? - kérdezte élesen.
- Hogy a nap
nem tesz különbséget. Egyformán süt mindenkire - magyarázta Ló Szerafin.
Vacskamati
felült.
- Éppen ezen
járt az eszem - mondta.
- Na, vége a
boldog napozásnak - mormogta Bruckner Szigfrid -, ennek jár az esze valamin. -
Mocorogtak boldogtalanul, itt mindjárt vita kerekedik.
Vacskamati
zavartalanul folytatta:
- Nincs
igazság a földön - mondta pátosszal -, még a napsütés is igazságtalan!
Most már Ló
Szerafin is felkönyökölt.
- Már hogy
lenne igazságtalan - méltatlankodott -, amikor egyformán süt rád is meg rám is.
Meg mindenkire.
- Éppen hogy
nem! - replikázott Vacskamati. - Neked például legalább tízszer akkora hasad
van, mint nekem. Ami annyit jelent, hogy rád tízszer annyi napsütés jut, mint
rám.
- Jézusmária
- nyöszörgött Bruckner Szigfrid -, borzasztó! Micsoda őrültségeken tudtok ti
vitatkozni!
- Érdekes -
mondta lassan Szörnyeteg Lajos -, mintha Vacskamatinak tényleg igaza volna.
Ezt már
Aromo sem állhatta szó nélkül.
- Persze -
mondta -, aki tízszer nagyobb, azt tízszer több napsugár éri, de tízszer több
jégeső is, és a hideg szél is tízszer annyira fújja.
Szörnyeteg
Lajos elcsüggedt. Belezavarodott kissé ebbe az okfejtésbe.
- Majd
megjön Mikkamakka, és eldönti - mondta. - Ő biztosan tudja.
Igen ám, de
Mikkamakka nem volt otthon. Kora reggel elment a városba. Ott volt valami
sürgős elintéznivalója. Meg különben is, ad is valamit Vacskamati Mikkamakkára!
Már tátotta a száját, már mondta volna... de ekkor... furcsa... megdöndült,
megzördült, megdobbant valami. S nem is hagyta abba. Ütemesen döngött-böngött,
zirgett-zörgött, kattogott-pattogott, bimm-bumm, kipp-kopp és riccs-reccs. No
még ilyet!
- Halljátok
- mondta Ló Szerafin -, dörög az ég.
Néztek rá
megütközve. Még hogy az ég? Hiszen sehol egy árva felhő, nagy fönnen süt a nap.
De a hang
csak nem szűnt: döbb-döbb.
- Aha -
csillant fel Vacskamati szeme -, biztosan a dinnyefáról potyognak a dinnyék.
Hát az
tényleg így szólhat. Valahogy ilyesféleképpen. Persze csak akkor, ha jó nagy
dinnyék potyognak egy jó nagy dinnyefáról. De hát dinnyefa? Ki látott már
dinnyefát? Húzta is az orrát Ló Szerafin.
- Dinnyefa -
mormogta -, ott nő az úritökfa mellett, mi? - A többiek kuncogtak, csak
Szörnyeteg Lajos képe ragyogott.
- Jaj, ez
nagyon izgalmas, Vacskamati, hol láttál te dinnyefát? Úgy ennék egy kis
dinnyét!
A zaj meg
nem szűnt ám! Csak úgy zengett, csak úgy döngött! Na de mintha nem is hallották
volna. Csak kacarásztak, nevetgéreztek.
- Még hogy
dinnyefa! - csapkodta a hasát Bruckner Szigfrid.
Aromo is
megeresztett egy fölényes, szánakozó tekintetet Szörnyeteg Lajos felé.
- Dinnyét
enne! - Dinnyefáról!
Ló Szerafin
somolyogva csóválta a fejét.
- Ej, kedves
Lajos - mondta -, de kevéske eszed van neked, hogy még ezt a dinnyefamesét is
elhiszed. Dinnyefa nem létezik, csak Vacskamati fejében.
Aromo
felvihogott.
- Ott elég
hely van egy dinnyefának - mondta boldogan.
Vacskamati
keményen ráncolta a homlokát, szúrósan nézett Aromóra.
- Egy
pillanat! Mondd csak még egyszer, Aromo!
- Micsodát?
- Amit az
előbb mondtál a fejemről meg a dinnyefáról.
- Azt
mondtam, hogy a fejedben éppen elég hely van egy dinnyefa számára.
„Akárhogy is
- gondolta Vacskamati -, ez itt gúnyolódik velem.” Elmélyültek a ráncok a
homlokán.
- Szóval...
ezzel azt akarod mondani, hogy... aha, megvan... hogy üres a fejem.
Na, kitört
ám a hahota! Csak Aromo mímelte a komolyságot és a csodálkozást.
- Én? -
nyitotta nagyra a szemét. - Egyáltalán. Én csak annyit mondtam, hogy van hely a
fejedben egy dinnyefa számára. Se többet, se kevesebbet. Azt magyarázol bele,
amit akarsz. Azt, hogy üres a fejed, nem én mondtam. Te mondtad.
Vacskamati
belezavarodott ebbe a szónoklatba. Mérgelődött.
- Te mindig
mást mondasz, mint amit gondolsz. Néha egy hétig is törheti az ember a fejét,
mit akartál tulajdonképpen.
De most
aztán igazán fölzengett, földöngött és fölböngött. Még a szusz is beléjük
fulladt. Ló Szerafin megszeppenve tekergette a nyakát.
- Mégiscsak
az ég dörög, ez nem kétséges - mondta.
- Az eszed
tokja! - bátorodott fel Vacskamati.
Bruckner
Szigfrid is belekottyantott:
- Egy hordót
gurítanak.
- Ugyan,
dobol a fődobos - gúnyolódott Aromo.
- Vagy csak
úgy magától döng - csillant fel Szörnyeteg Lajos képe. - Jókedvéből.
Erre mind az
égnek emelte a tekintetét. Ez a Szörnyeteg Lajos, ez miket tud mondani!
-
Lajoskám... - kezdett bele egy mondatba Vacskamati, de nem tudta befejezni,
mert Dömdödöm szigorúan közbevágott:
- Dömdödöm -
mondta. És nehogy félreértsék, megismételte. - Dömdödöm!
Elsápadtak
valamennyien. Ijedten néztek Dömdödömre.
- Csak nem?
Ezt komolyan mondod, Dömdödöm? - kérdezte reménykedve Vacskamati, hátha nem
komolyan mondja.
De Ló
Szerafin rögtön le is torkollta:
- Persze
hogy komolyan mondja. Mikor szokott Dömdödöm viccelődni!
Bruckner
Szigfrid, a nagymellényű oroszlán bátorsága is kezdett lefelé szálldogálni, az
ina felé. Reszketett a hangja.
- Szóval azt
állítod, hogy Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon közeledik.
Dömdödöm nem
szólt semmit, de aki akarta, a tekintetéből is láthatta, hogy igenis azt
állítja.
Rákezdtek a
sápítozásra.
- Hű, akkor
ezer jaj nekünk! Jön a tuskólábú.
- A
köcsögfejű.
- A
hordóhasú.
- A
lepényfülű.
- A
melencemellű.
- A
kemenceszájú.
- A
hígvelejű, széllelbélelt.
Mondták,
mint egy litániát. Ló Szerafin följajdult.
- És éppen
most, amikor nincs itthon Mikkamakka!
Aromo
ocsúdott elsőnek. Siránkozással semmire se mennek. Széles mozdulattal csendre
intette a többieket.
- Az a
fontos - mondta gyorsan -, hogy fancsali képet vágjatok! Mindnyájan. Olyanok
legyünk, mint egy gyászoló gyülekezet. Mert Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon a
jókedvet utálja a legjobban.
- A
szerencsétlen - sírt fel Vacskamati.
- Ne
siránkozz! Rajta, vágjunk keserves pofát!
Éppen
idejében, mert dimm-dömm, még a fák is recsegtek, ott állt a tisztás szélén a
tuskólábú, köcsögfejű, hordóhasú, lepényfülű, melencemellű, kemenceszájú,
hígvelejű, széllelbélelt. Ott állt a tisztás szélén morc pofával Kisfejű
Nagyfejű Zordonbordon.
- Szóval itt
a díszes társaság! - recsegett, reszelt, fűrészelt a hangja.
Aromo
előrelépett, alázatos hangon megszólalt:
- Itt
vagyunk, persze, hiszen tudod, hogy itt lakunk.
- És jó a
kedvetek, mi? - recsegett Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon.
- Dehogy,
kedves Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, dehogy jó - mondta gyorsan Aromo. - Éppen
ellenkezőleg. Rissz-rossz a kedvünk.
- Csak
sírunk-rívunk - hazudta Bruckner Szigfrid.
- Kesergünk
- mondta Vacskamati.
-
Bánatoskodunk - toldotta Ló Szerafin.
Zordonbordon
toppantott egy nagyot.
- Hallottam,
hogy nevettetek!
Aromo erre
aztán igazából nekilátott színészkedni.
- Nevetni?
Mi az, kedves Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon? Azt se tudjuk, mit jelent ez a
szó.
A többiek
meg kórusban rávágták:
- Bizony,
fogalmunk sincs!
Aromo
belelendült.
- Ilyen
szavak már rég nem szerepelnek szótárunkban. Röhécselni, nevetgélni,
mosolyogni, viháncolni, rötyögni, hahotázni, heherészni... Egyikről se tudjuk,
mit jelent.
Vacskamatinak
azért ez már sok volt. Pukkadozott, fulladozott, nagyon igyekezett, de mindhiába,
nem tudta visszatartani a nevetést. Kitört belőle, csilingelt, gilingalangolt.
Ebből meg mi
lesz? Rémülten nézték Vacskamatit, még lélegzetet venni is elfelejtettek.
Kisfejű
Nagyfejű Zordonbordonnak kiguvadt a szeme, pulykavörös lett a képe.
- Hát ez meg
mi?! - böffent ki belőle.
Aromo
finoman bokán rúgta Vacskamatit, de mindhiába. Csak csilingelt, csak
gilingalangolt. Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon már emelte a rettenetes mancsát.
Aromo gyorsan előrelépett.
- Kérlek...
igazán kellemetlen - dadogta -, de Vacskamati sír.
- Mit
csinál?! - üvöltött Zordonbordon. - Még hogy sír?! Nevet! Röhécsel! Kacarászik!
- Dehogyis!
Te nem ismered Vacskamatit. Így szokott sírni. Eleinte mi is azt hittük,
nevet... vagy hogy is kell mondani... de egyáltalán nem. Éppen hogy sír.
- Hazudsz! -
üvöltött Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon.
- Higgyél
nekünk. Tényleg sír - mondta kétségbeesetten Aromo, és szemrehányóan
Vacskamatira pillantott.
A többiek
látták, hogy segíteni kell Aromónak. Rákezdték hát:
- Bizony
sír.
- Így
szokott sírni.
- Vacskamati
így sír.
Dömdödöm
rosszallóan nézte a cirkuszt. Meg is szólalt:
- Dömdödöm.
Kisfejű
Nagyfejű Zordonbordon fölkapta a fejét, gyanakodva nézett Dömdödömre.
- Ez meg mit
mondott?
Aromo
széttárta a kezét.
- Ki tudja,
kedves, Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon? Tudod, hogy csak ennyit tud mondani:
dömdödöm.
- De
állítólag ti megértitek.
- Nagy
ritkán - legyintett Aromo. - Mit lehet azon megérteni, hogy dömdödöm?
Zordonbordon
hitte is, nem is. Mindenesetre jól szemügyre vette a társaságot. Mikkamakkát
kereste.
- És az a
híres Mikkamakka hol van? Elbújt talán?
Végre
Vacskamati abbahagyta a vihogást, Aromo is megkönnyebbült, hogy másra
terelődött a szó.
- Dehogyis
bújt - mondta. - Bement a városba, dolga van. Lehet, hogy csak holnap este jön
haza. És tiszteltet téged. - Nagyot nyelt Aromo. - Mondta, ha erre járna
Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, adjuk át neki hódolatteljes üdvözletét. És
egyébként is, mi valamennyien nagyon tisztelünk téged.
Zordonbordon
nagy büszkén fölemelte a fejét, toporgott, pöffeszkedett, mint egy
felfuvalkodott pulykakakas.
- Hát
tisztelhettek is! - mondta elégedetten. - Mert különben hátrakötöm a
sarkatokat.
Elhallgatott,
úgy látszott, gondolkozik - ha ugyan az ilyen böhöm zordonbordonok szoktak
gondolkozni.
- Szóval az
a nagy hírű Mikkamakka nincsen idehaza? Pedig ha jól tudom, ő a vezéretek.
Bruckner
Szigfrid kihúzta magát.
- Itt,
kérlek, köztársaság van - mondta hetykén.
- Aha,
köztársaság - mondta Zordonbordon, de látszott, máson jár az esze. Mézesmázos
lett az arca.
- Azért
jöttem, mert segíteni akarok nektek - mondta.
Dömdödöm
szeméből kipattant egy dühös kis szikra.
- Dömdödöm!
A mézmáz
azonnal eltűnt Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon ábrázatáról.
- Mit
mondott?
Aromo
Dömdödömhöz fordult.
- Mit
mondtál, Dömdödöm?
Dömdödöm utálkozva
megismételte:
- Dömdödöm.
Aromónak
most már volt bátorsága egy icipici vigyorra is.
- Na látod,
ezt mondta - nézett Zordonbordonra.
Zordonbordon
tekintete szúrós lett, mint a szamártövis.
- Ne
szórakozzatok velem, mert baj lesz! Én itt kiteszem értetek a lelkem, ti meg
gúnyolódtok. Még egy ilyen közbeszólás, és nem mentlek meg benneteket!
Ló Szerafin
ámulva nézett rá.
- Bennünket?
Megmenteni? Mitől?
Zordonbordon
vészjóslóan csóválta a fejét.
- Majd ha
megmondom, nem lesztek ilyen hetykék.
Úgy látszott,
ennek a fele se tréfa.
- Mégis mi
történt? - kérdezte ijedten Vacskamati.
Zordonbordon
előredöntötte a felsőtestét, suttogva mondta:
- Tudjátok
meg, hogy az erdőben rettenetesen elszaporodtak a pomogácsok!
Tátott
szájjal nézték.
-
Micsodákok? - kérdezte Szörnyeteg Lajos.
Zordonbordon
végigpásztázta az értetlen arcokat.
- Ezt a
műveletlenséget! - mondta fitymálóan. - Azt akarjátok mondani, hogy nem
tudjátok, mik azok a pomogácsok?
Aromo
tanácstalanul tekergette a nyakát.
- Izé -
mondta -, de... dehogynem tudjuk.
Bruckner
Szigfrid is kidüllesztette a mellét.
- Mi ne
tudnánk!
Ló Szerafin
is lódított:
- Nem egyet
láttunk már.
Zordonbordon
elfojtott egy gúnyos mosolyt.
- Azért
mondom! - recsegte. És recsegett volna tovább, de Szörnyeteg Lajos ártatlan tekintettel
körülnézett, és azt kérdezte:
- Tényleg,
mik azok a pomogácsok?
Aromo
szigorú tekintetet villantott rá.
- Hallgass,
Lajos, ne szólj az okosabbak dolgába!
- De amikor
sose hallottam még pomogácsokról - erősködött Szörnyeteg Lajos.
Na, erre a
többiek nekiestek.
- Csend!
- Hagyd
abba!
- Fogd be
már a szád!
Kisfejű
Nagyfejű Zordonbordon szemügyre vette Szörnyeteg Lajost.
- Ez a
nagyeszű meg Szörnyeteg Lajos, mi? - kérdezte.
Aromo
legyintett.
- Kicsit
lassú észjárású - mondta. - Nem kell vele törődni. Az a fontos, hogy mi tudjuk,
mik azok a pomogácsok.
Dömdödöm
Aromóra nézett, elfintorodott, és méla undorral azt mondta:
- Dömdödöm!
Mindenki
behúzta a nyakát, csak Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon nyújtogatta a magáét, mint
egy nagyothalló gúnár.
- Mit
mondott?
- Semmit -
vágta rá Aromo.
Szörnyeteg
Lajos álmélkodva nézett körül. Semmit? Mi az, hogy semmit? Süketek ezek?
- De igenis,
azt mondta, hogy... - kezdett bele, de befejezni nem volt ideje, mert Ló
Szerafin odaugrott hozzá és patáját Szörnyeteg Lajos szájára tapasztotta.
- Miért
fogtad be a száját?! - recsegett Zordonbordon.
- Naponta
csak tizenkét butaságot tudok végighallgatni - hadarta Ló Szerafin. - A
tizenharmadiktól idegzsábát kapok. És most ez lett volna a tizenharmadik.
Zordonbordon
már horkantott is egyet, hogy most aztán ad nekik a hazudozásért, de Vacskamati
okosan elterelte a figyelmét.
- Ott
hagytad abba, kedves Zordonbordon - mondta mézesmázosan -, hogy nagyon elszaporodtak
a pomogácsok.
Zordonbordon
vészjóslóan ránézett.
- Mi az,
hogy ott hagytam abba? Ennyi talán neked nem elég?
Vacskamati
bizonytalanul behúzta a nyakát.
- De,
dehogynem elég. El tudom képzelni, hogy szoronganak most szegények. Segíteni
kellene rajtuk.
Zordonbordon
a fejéhez kapott.
- Eszedet
hagytad? Segíteni a pomogácsoknak?! Tudod te, mit beszélsz?
- De hát ha
egyszer szoronganak - védekezett Vacskamati.
Zordonbordon
se volt rest, minden színészi képességét latba vetette.
-
Szoronganak! - mondta gunyorosan, aztán suttogóra fogta a hangját. - Rövidesen
megindítják a döntő támadást.
Szörnyeteg
Lajos arcára őszinte szánalom ült.
- Jaj de
sajnálom szegényeket! - mondta.
- Kiket? -
förmedt rá Zordonbordon.
- Hát akiket
megdöntőtámadnak.
- Jaj de
ostobák vagytok! - sóhajtott galádul Zordonbordon, és ettől a sóhajtól Aromo
észbe kapott.
- Azt akarod
mondani, hogy... hogy a pomogácsok - dadogta, s annyira belekeveredett a
dadogásba, hogy Ló Szerafin segítette ki:
- Minket
támadnak meg?
Kisfejű
Nagyfejű Zordonbordon arca felragyogott. Már amennyire egy ilyen észveszejtő csúfság
ragyogni tud.
- Na végre,
hogy leesett a húsz fillér! - ordított fel boldogan. - Mi az, hogy megtámadnak!
Széttépnek, kinyírnak, átpasszíroznak, kerékbe törnek, felnyársalnak,
elemésztenek, miszlikbe vágnak, porrá zúznak benneteket!
- Jaj
istenem! - sírt fel Vacskamati.
Na de a
többiek se különbül. Sápadoztak, szepegtek, reszkettek.
- Segítség!
- jajdult föl Szörnyeteg Lajos.
A
halálmegvető bátorságú oroszlán, a nagyhangú Bruckner Szigfrid se düllesztette
a mellét. Azt suttogta:
-
Meneküljünk!
Kisfejű
Nagyfejű Zordonbordon diadalmasan nézett a berezelt társaságra.
- Hiába is
menekülnétek. Körül vagytok zárva. Bármerre futtok, a pomogácsok kezére juttok.
Erre lett
aztán igazi haddelhadd! Futkostak, ugráltak, jajgattak, siránkoztak. Csak az
egy Dömdödöm támaszkodott szótlanul, karba tett kézzel egy fának.
A nagy
zajongásból Vacskamati hangja sivított elő:
- És akkor
most mit csináljunk?
Kisfejű
Nagyfejű Zordonbordon élvezte a zűrzavart.
- Micsoda
pipogya társaság - mondta. - Bruckner Szigfrid, a vakmerő oroszlán, Aromo, a
lángeszű nyúl, Ló Szerafin, a kék csodaparipa meg ez a bikaerejű Szörnyeteg
Lajos, a híres Vacskamati és ez a becsület szobra, ez a Dömdödöm, vagy mi a
neve!
Dömdödöm még
arra sem érdemesítette Zordonbordont, hogy a fejét feléje fordítsa, úgy mondta
a fa mellett álltában:
- Dömdödöm.
- Most aztán
dömdömözhetsz! - villogott Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon. - Majd a pomogácsok
kitömetnek benneteket az iskolai szertáraik számára, hogy a kis pomogácsok még
száz év múlva is láthassák a világ leggyávább társaságát.
Ettől
keseredett el igazán Vacskamati. Még hogy kitömés!
- De hát mit
tehetünk, kedves Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, mondd már meg! - siránkozott. -
Én annyi minden szeretnék még lenni, de iskolai szemléltetőeszköz egyáltalán nem.
Bruckner
Szigfrid csillapította:
- Ugyan,
Vacskamati, mit siránkozol? Majd beszélünk azokkal a pomogácsokkal. Csak nem
fognak ok nélkül öldökölni. Egy csöpp eszük biztos van.
Zordonbordon
felnevetett. Akárha egy rekedt sziréna szólalt volna meg.
- Haha!
Beszélni a pomogácsokkal! Az előbb azt mondtad, tudod, mik azok a pomogácsok.
Most meg tárgyalni akarsz velük! Akkor aztán százszorosan végetek. Még ennek a
tisztásnak a helyét is sóval hintik fel. - Itt jelentőségteljesen elhallgatott,
majd egész más hangon folytatta: - Egy dolgot próbálhattok csak meg.
Reménykedve
néztek rá.
- Micsodát?
Kisfejű
Nagyfejű Zordonbordon kihúzta magát, melencemellét kidüllesztette.
- Tudom,
hogy magatoktól sose jutna eszetekbe. De segíteni akarok rajtatok, hát
megmondom. Egy dolog segít csak: a harc!
A reménykedő
arcok elfintorodtak.
- A harc? -
rebegte Bruckner Szigfrid.
- Az
üsd-vágd, nem apád? - hebegte Vacskamati.
- A
csihi-puhi? - habogta Szörnyeteg Lajos.
- Az -
mondta Zordonbordon. - Bár reményetek úgyse sok van. A pomogácsok
rettenthetetlen harcosok. Bátrak, alaposak, szívósak, kegyetlenek.
Ez kellett
csak! Csak úgy zengett az erdő a sírás-rívástól. Zordonbordon meg pöffeszkedett
nagy boldogan. Hiszen éppen ezt akarta.
-
Begyulladtatok, mi? Na, akkor megyek is... És mondom: csak a harc segít. Fel
kell venni a kesztyűt. Höhö! Meg kell küzdeni a pomogácsokkal... Na, isten
veletek!
Sarkon
fordult, csak a háta közepét látták. Az is egyre kisebbedett. Ment döngő
léptekkel, csak úgy reszkettek a fák, nevetgélt, hahotázott, csak úgy rezegtek
a levelek.
Vacskamati
tétován utána lépett.
- Jaj, ne
hagyj itt bennünket, kedves Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon! Jaj, mi lesz velünk!
Siránkoztak
volna tovább, de Dömdödöm erélyesen rájuk szólt:
- Dömdödöm!
Mintha
késsel vágták volna el a zajongást. Döbbent csend lett. Vacskamati odaóvakodott
Dömdödömhöz. Suttogva kérdezte:
- Ebben
egészen biztos vagy, Dömdödöm?
- Dömdödöm -
mondta határozottan Dömdödöm.
Bruckner
Szigfrid dühösen felhorkant:
- Te mindig
egészen biztos vagy mindenben. Te mindent jobban tudsz. Hogy mered azt
állítani, hogy pomogácsok egyáltalán nincsenek?
Szörnyeteg
Lajos Dömdödöm védelmére kelt.
- Miért, te
talán láttál már pomogácsot?
Bruckner
Szigfrid válaszra sem méltatta, helyette Aromo fordult szegény Szörnyeteg
Lajoshoz.
- Nézd,
Lajos - mondta hetykén -, föltennék neked egy kérdést. Mondd meg, hogy mennyi
kétszer kettő!
Szörnyeteg
Lajos elmélázva nézte az eget. Toporgott, gyűrögette a nadrágja varrását.
- Kétszer
kettő az... az annyi, mint... se több, se kevesebb, mint - tanácstalankodott,
aztán méregbe gurult. - Mit kétszerkettőzöl itt, amikor sokkal fontosabb
dolgokról van szó? A pomogácsokról!
Aromo
fensőséges ábrázattal nézte.
- És azt
gondolod, hogy ebben a fontosabb dologban éppen arra hallgatunk, aki azt sem
tudja, hogy mennyi kétszer kettő?
Szörnyeteg
Lajos harciasan dobbantott.
- Na jó! Hát
akkor kétszer kettő az öt!
Láthatta jól
Aromo arcán, hogy nem annyi. Elbizonytalanodott.
- Akkor...
hat... vagy esetleg...
- Esetleg
befoghatod a szádat - avatkozott bele Bruckner Szigfrid. - A lángeszedet inkább
majd szalonnasütéshez használjuk.
Szörnyeteg
Lajos konokul lehajtotta a fejét.
- Akkor se
láttam még soha egy darab pomogácsot sem.
Aromo
csípőre tette a kezét, odaballagott Szörnyeteg Lajos elé.
- Miért,
talán bumerángot láttál már? Vagy hangyászsünt, kacsacsőrű emlőst, huszonnégy
karátos aranyat, harisnyakötőt, gőzkalapácsot, bálnát, anakondát, hexencsúzt,
lámát, bálombökit és guttermuttert? Láttál? Nem láttál! És mégis létezik
valamennyi.
Szörnyeteg
Lajos behúzott nyakkal állt Aromo előtt, a szónoki hév elsöpörte maradék
biztonságát is. De Vacskamatinak valami nem tetszett a szónoklatban. Aromo elé
penderedett.
- A
guttermuttert nem hiszem. Meg a harisnyakötőt se. Muttert, azt már láttam, meg
főkötőt is. De guttermutter meg harisnyakötő?!
Bruckner
Szigfrid szúrósan nézte Vacskamatit.
- Ezek
szerint te is azt állítod, hogy pomogácsok nincsenek?
- Egy szóval
se - tiltakozott ijedten Vacskamati.
- Csak a
guttermutter meg a harisnyak... - Ló Szerafin fölordított, mint akit oldalba
lőttek.
- Hagyjátok
már ezt a guttermutterezést! A fejünk felett lóg a baj, ti meg az eszeteket
járatjátok.
- Teheti,
akinek van - kottyantott közbe Vacskamati, és jelentőségteljesen Szörnyeteg
Lajosra nézett. Az meg szegény majd elpityeredett.
- Én igazán
nem tehetek róla, hogy egy kicsit lassabban forog az eszem kereke, de...
Hogy mit
mondott volna a „de” után, azt most már sose tudjuk meg, mert Aromo odalépett
hozzá, vállon veregette, és így szólt:
- Lajoskám,
téged senki se hibáztat, senki se okol. Nem tudod, hogy mennyi kétszer kettő,
és kész. De azt biztos tudod, mi az, hogy csönd.
- Igen, azt
tudom.
- Nahát,
akkor maradjál csöndben! Mi meg fölkészülünk a pomogácsok elleni harcra. Nem
adjuk ingyen a bőrünket!
- Jaj de
félek! - jajdult föl Vacskamati.
De Aromo
most már elemében volt.
- Csak semmi
félelem - mondta. - Majd én kezembe veszem a pomogácsügyet.
Ló Szerafin
szúrósan ránézett.
- Nana! -
mondta. - Talán kezünkbe vesszük.
- Úgy is
lehet mondani - legyintett Aromo. - Mindegy. A fontos az, most már végre
kezdjük el.
- Úgy van,
kezdjük - helyeselt Bruckner Szigfrid, de a lelkesedése hirtelen elpárolgott. -
Hogyan kezdjük? - tekergette a nyakát.
Aromo
katonás léptekkel föl-le sétált a tisztás közepén.
- Hát hogyan
kezdenénk?! Haditanácsot tartunk.
- Dömdödöm -
mondta Dömdödöm.
Aromo
elvörösödött.
- Dömdödöm,
nagyon kérlek, ne bomlaszd a fegyelmet. Még egy ilyen megjegyzés, és kizárlak a
haditanácsból.
- Dömdödöm -
mondta Dömdödöm.
- Már ki is
vagy zárva! - kiabált Aromo. - Vedd tudomásul. Szedd a sátorfádat, és vonulj a
tisztás másik végébe!
- Úgy van -
kiabált Vacskamati is -, még csak nem is hallgathatod a haditanácsot.
- Még
elárulná a pomogácsoknak - tódította Bruckner Szigfrid.
Ló Szerafin
is tűzbe jött.
- Úgy van!
Takarodj a tisztás másik végébe!
Dömdödöm egy
szót se szólt, hátat fordított nekik, átballagott a tisztás másik végébe, és
leült a fűbe. Szörnyeteg Lajos szánakozva nézte.
- Ezt igazán
nem kellene csinálnotok Dömdödömmel - mondta.
- Kuss! -
kiabált rá Aromo.
- Majd megjön
Mikkamakka, és ad nektek - mormogta Szörnyeteg Lajos.
Aromo
ráförmedt:
- Kizárjunk
téged is?
- Ne, ne...
én inkább...
- Na, akkor
csönd! - diadalmaskodott Aromo. - Lássunk munkához! Úgy gondolom, hogy a pomogácsok
ellen legeredményesebben úgy harcolhatunk, ha... ha... hogy is mondjam...
Szerinted, Ló Szerafin, mi lenne a legeredményesebb módszer?
Ló Szerafin
igencsak zavarba jött. Váratlanul érte a kérdés. De még mennyire váratlanul!
Dadogni kezdett:
- Én
szerintem... az én véleményem szerint... mivelhogy a pomogácsok termete...
Itt elakadt,
pedig valamennyien nagy érdeklődéssel néztek rá. Aromo biztatta is:
- Na, na
mondd! A pomogácsok termete?
- A
pomogácsok termete - nyögte nagy kínban Ló Szerafin - olyan kicsi...
Bruckner
Szigfrid ámulva kérdezte:
- Mit
mondasz? Kicsi?
Ló Szerafin
rázta a fejét.
- Azazhogy
nagy.
Bruckner
Szigfrid ezen még jobban elcsodálkozott.
- Nagy?
Ló Szerafin
most már végleg nem tudta, mit mondjon. Kivágta hát nagy vitézül:
- Akarom
mondani, közepes.
Szörnyeteg
Lajos egész eddig tátott szájjal hallgatott. De most már nem bírta tovább.
Megkérdezte:
- Most akkor
kicsi, nagy vagy közepes?
Aromo
felcsattant:
- Légy
szíves, ne tegyél föl ostoba kérdéseket! Te meg, Szerafin, mondd meg végre,
milyen a pomogácsok termete. Kicsi, nagy vagy közepes?
Ló Szerafin
lesunyta a fejét. Krákogott.
- Az az
igazság, hogy pomogácsot én csak meglehetős távolságról láttam.
- A termetét
meglehetős távolságból is megítélheted - mondta Bruckner Szigfrid.
Ló Szerafin
csűrte-csavarta.
- Hát ez, kérlek
szépen, nem egészen így van. Mert ha az a meglehetős távolság nagyon nagy,
akkor ugye, a pomogács kicsinek látszik. Ha meg a távolság igen kicsi, akkor a
pomogács óriásnak látszik.
- A közepes
távolságot már el se mondd - jegyezte meg Aromo.
- Miért,
akkor mi az eredmény? - kíváncsiskodott Szörnyeteg Lajos.
- Lajos!
Lajos! - rikoltoztak a többiek.
Vacskamati
Ló Szerafinhoz fordult.
- Tehát az a
kérdés, hogy te milyen távolságról láttál pomogácsot.
Ló Szerafin
nem tágított.
- Mondom,
hogy meglehetős távolságról.
- Na és
meglehetős távolságról mekkorának láttad? - kérdezte Aromo.
-
Meglehetősnek... - Ló Szerafin elmélázott. - Ha egyáltalán...
Várták, hogy
mi egyáltalán, de Ló Szerafin nem folytatta.
- Ha
egyáltalán - sürgette Bruckner Szigfrid.
- Ha egyáltalán
pomogács volt - nyögte ki nagy nehezen Ló Szerafin.
A többiek
hüledeztek.
- Lehet,
hogy nem pomogácsot láttál meglehetős távolságról? - csodálkozott Aromo.
- Lehet -
bólogatott Ló Szerafin. - Lehet, hogy egy bodzabokor volt. Vagy egy fatönk.
Mert ugyanis, amikor meglehetős távolságról láttam azt a meglehetős nagyságú
valamit, már meglehetősen sötét volt.
Ezen a
kacifántos okfejtésen egy kicsit mindenkinek gondolkoznia kellett. Sőt
Szörnyeteg Lajosnak nagyon kellett gondolkoznia. Csak Dömdödöm érthette meg
azonnal - a tisztás másik végén is jól hallotta, miről beszélnek Szerafinék -,
mert megszólalt:
- Dömdödöm.
- Na, ez már
mégiscsak több a soknál! - visított Aromo. - Megbüntetjük.
Odavágtattak
Dömdödömhöz, körülállták.
- Vedd
tudomásul, hogy hadiállapot van! - rikoltozta Aromo.
Bruckner
Szigfrid ünnepélyesen Dömdödöm felé nyújtotta a mutatóujját.
- Én téged
ezennel regenátnak nyilvánítlak.
- Talán
generátornak - javította Vacskamati.
- Renegátnak
- mondta Aromo, immár helyesen.
Vacskamati hadonászott.
- Regenátor
vagy generátor, mindegy. Büntetésből idekötözzük a fához. Itt aztán
renegáthatsz!
Nosza,
gyorsan kerítettek egy kötelet, és mirniksz-dirniksz, odakötözték szegény
Dömdödömöt a fához. Csak Szörnyeteg Lajos nem vett részt a kötözésben,
rémülten ugrabugrált körülöttük, és azt kiabálta:
- Ezt
csinálni Dömdödömmel! Ezt csinálni Dömdödömmel!
Aromo
ráripakodott:
- Akarsz te
is mellé kerülni?
Jaj,
dehogyis akart! Összehúzta magát, és mukkanni sem mert. A többiek meg kötötték
a nagy csomókat Dömdödöm bokáján, csuklóján, még a derekán is.
- Így -
mondta elégedetten Aromo -, és ha még egyszer meg mersz szólalni, még a szádat
is betömjük. Értve?
Visszakocogtak
folytatni a haditanácsot.
- A belső
ellenség a legveszélyesebb - morogta Bruckner Szigfrid.
- Ott
hagytuk abba, hogy meglehetős sötét volt - vette át a szót Aromo.
- És hogy
talán nem is pomogács volt az a bizonyos bodzabokor vagy fatönk, amit láttál.
Ló Szerafin
megunta, hogy folyvást őrajta lovagolnak.
- Igen. De
semmi vész - mondta gúnyosan -, itt vagytok ti, ti aztán biztosan láttatok közelebbről
és tiszta időben pomogácsot.
- Mi aztán
láttunk - mondta óvatosan Bruckner Szigfrid.
- Mi ne
láttunk volna - mondta még óvatosabban Aromo.
- Ez csak
természetes - suttogta Vacskamati.
Szörnyeteg
Lajos felkapta a fejét.
- Lehet,
hogy én is láttam? - kérdezte izgatottan.
- Lehet -
bólogatott Bruckner Szigfrid.
- Csak talán
bodzabokornak nézted.
- Vagy
fatönknek.
Szörnyeteg
Lajos ámuldozott.
- Nahát -
mondta -, ez eszembe se jutott! Pedig mennyi bodzabokrot meg fatönköt láttam az
utóbbi időben... Szóval azok pomogácsok voltak. - Fölugrott, Dömdödöm felé
fordult. - Dömdödöm! Ide hallgass, Dömdödöm! - kiabálta.
- A
renegáttal nem tárgyalunk - szólt rá Vacskamati.
Szörnyeteg
Lajos esdekelve nézett rájuk.
- Engedjük
el most már!
De
lehurrogták.
- Nem érted,
hogy hadiállapot van? - mondta Bruckner Szigfrid. - Térjünk a tárgyra!
- Úgy van -
helyeselt Aromo. - Légy szíves, Szigfrid, meséld el a pomogácsokkal való találkozásodat.
- Miért
éppen én? - riadt meg Bruckner Szigfrid. - Jobb, ha te kezded.
Erre Aromo
is vakarni kezdte a feje búbját.
- Kezdje
inkább Vacskamati - mondta.
Ez már
tetszett Bruckner Szigfridnek.
- Úgy is
van. Vacskamati, rajtad a sor - helyeselt.
Most
Vacskamatin volt a sor, hogy ijedten körülszalajtsa rajtuk a tekintetét. De az
ijedtség csak egy szempillantásig tartott, Vacskamati fölényesen elmosolyodott.
- Hát,
kérlek szépen - kezdett bele -, a pomogácsok kétszer akkorák, mint egy elefánt.
Öt lábuk van, és öt kezük. S mind az öt kezükben egy-egy gyilok.
- Micsoda? -
kérdezte zöldre váltan Szörnyeteg Lajos.
- Gyilok.
Azaz gyíkleső. Vagyis békanyúzó - magyarázta Vacskamati.
- Jaj nekem!
- reszketett Szörnyeteg Lajos.
De Bruckner
Szigfrid sem érezte valami jól magát.
- Biztos,
hogy öt lábuk van? - kérdezte.
- Annyira
biztos, amennyire az öt kezük - mondta nagy ravaszul Vacskamati.
Aromo
gyanakodott.
- Ne
haragudj, Vacskamati, de hol láttad őket? És milyen messziről?
- Hogyhogy
hol? Hogyhogy milyen messziről? Sehol se láttam őket.
Zavartan
néztek rá, nem tudták, örüljenek-e, mérgelődjenek-e.
- Akkor meg
honnan szeded, hogy öt kéz... öt láb... meg gyilok...? - kérdezte Aromo.
- Így
képzelem - vágta ki hetykén Vacskamati.
Bruckner
Szigfrid felfortyant:
- Hát ez
mégiscsak nevetséges! Éppen képzelgésekre van szükségünk!
- Vedd
tudomásul, hogy az én képzelőerőm a legcsodálatosabb a világon - mondta neki
Vacskamati.
- Sokra
megyünk a képzelőerőddel! Megtarthatod magadnak. Még hogy ötkezűek! Miért nem
mindjárt huszonöt kezűek?!
Aromo
csitította őket:
- Ne
idegesítsük egymást fölösleges vitatkozással. És igenis a képzelőerő néha nem
árt.
- Na
mondhatom! - háborgott Bruckner Szigfrid.
- Már csak
az hiányzik, hogy te is csak képzeletben láttál pomogácsokat.
Szörnyeteg
Lajos ijedt képpel toporgott mellettük, a megkötözött Dömdödömre pislogott.
- Engedjük
szabadon Dömdödömöt! - kérlelte őket, de Bruckner Szigfrid ráförmedt:
- Hallgass!
Beszéljen Aromo a pomogácsokról.
- Beszélek
is. Az igaz, hogy nem láttam pomogácsokat...
- Na tessék!
Nem látott! - kiabált Ló Szerafin.
Aromo
szigorúan ránézett.
- Látni nem
láttam, de hallottam őket.
Szörnyeteg
Lajos nagy tisztelettel nézett Aromóra.
-
Beszélgettek? - kérdezte.
- Nem
beszélgettek. Süvítve zúgtak el a fák fölött.
Bruckner
Szigfrid ugrott egyet izgalmában.
- Azt akarod
mondani, hogy repültek?
- Azt.
Éjszaka volt. Egyszer csak hallom ám: zii, aztán: zuu, sitty-sutty. Süvítettek
a fák fölött.
- És miből
gondolod, hogy pomogácsok voltak? - kérdezte Vacskamati.
- Hát mik
lettek volna? Hallottál már éjszaka ilyesmit, hogy zii-zuu-sitty-sutty?
- Egyszer -
mondta Vacskamati -, egyszer hallottam. De akkor Bruckner Szigfrid horkolt.
- Én?
Kikérem magamnak! Én nem horkolok!
- Ezen talán ne vitatkozzunk - legyintett lemondóan Aromo. - Neked,
Szigfrid, szerencséd van.
- Miért
lenne szerencsém?
- Mert
amikor horkolsz, olyankor mindig alszol. Nem kell hallgatnod.
Bruckner
Szigfrid már tátotta a száját, de belefulladt ám a szó. Mert az erdő felől
felsivított, felpengett valami:
zii-zuu-sitty-sutty, aztán döngések, böngések, zuhanások. Aztán néma csend.
Vacskamati
reszketve bújt Ló Szerafin háta mögé.
- Te
jóisten, ez meg mi volt?!
Rémülten
néztek egymásra. Mindannyiuknak ugyanaz járt a fejében. Aromo ki is mondta:
- Semmi
kétség, a pomogácsok! Megkezdték a felderítő repüléseket.
Erre újra
megdobbant, megzörrent, felsivított: zii-zuu-sitty-sutty-ding-döng-dong. Ajaj!
- És még
semmit sem csináltunk - siránkozott Vacskamati Ló Szerafin háta mögött. -
Gyerünk, Szörnyeteg Lajos! Törjél bunkókat. Kiállsz az útra, és addig bunkózod
őket, amíg vissza nem fordulnak. Ha kell, repülni is megtanulsz!
Szörnyeteg
Lajos már futott is bunkókért, hallották, ahogy recsegve törnek az ágak,
Szörnyeteg Lajos nagyon igyekezett, és erős is volt, hát jókora bunkókat
tudott törni.
Aromo elszontyolodva,
lecsüngő kézzel állt a tisztás közepén.
- Bunkóval a
repülő pomogácsok ellen - suttogta.
- Igaz is -
kapta fel a fejét Ló Szerafin. - Azazhogy még azt sem tudjuk pontosan, milyenek
a pomogácsok. Szigfrid! Te biztos láttál pomogácsokat, mondd: milyenek?
Bruckner
Szigfrid rémülten lapult egy fatörzs mögött, vadul forgatta a szemét.
- Kérlek
szépen, a pomogácsok rendkívül furcsa lények.
- Mégis?
- Hol
ilyenek, hol olyanok.
- De repülni
tudnak - szólt közbe Aromo. - Azt jól hallottam, igaz?
- Az attól
függ - hadarta Bruckner Szigfrid. - Támadhatnak szárazon, vízen, levegőben
és... - Elhallgatott, reszketni kezdett, még a foga is összekoccant.
- És? -
kérdezte Ló Szerafin.
- És föld
alatt - vágta ki Bruckner Szigfrid.
Vacskamati
reménykedve közbeszólt:
- Nincs is a
közelben víz. Se tó, se folyó.
- Mi az
nekik - mondta síri hangon Bruckner Szigfrid -, ide vezetik!
Szörnyeteg
Lajos előtrappolt az erdőből egy nyaláb bunkóval.
- Ezekkel
aztán elláthatjuk a bajukat - mondta.
- Én már
megyek is ki az ösvényre két bunkóval.
Már futott
volna, de Aromo rákiáltott:
- Állj!
Kitől kaptad a parancsot?!
Szörnyeteg
Lajos megállt, nagy csodálkozva Aromóra nézett.
- Hogy
micsodát? Miféle parancsot?
Aromo
hetykén kidüllesztette a mellét.
- Ha nem
tudnád, itt hadiállapot van. Parancsot csak a vezér adhat.
Szörnyeteg
Lajos tanácstalanul tekergette a nyakát.
- Igen.
Értem... azazhogy... és ki most a vezér?
Aromo most
már úgy kidüllesztette a mellét, amennyire csak bírta.
- Én! -
mondta.
Ló Szerafin
feléje fordult.
- Micsoda?
Bruckner
Szigfrid is kiugrott a fatörzs rejtekéből.
- Mit
beszélsz? Hogyhogy te vagy a vezér?
Aromo
csípőre tette a kezét.
- Hát kinek
van itt a legtöbb esze? Nekem. Azért vagyok én a vezér.
- Fittyfene
vagy, nem vezér! - fortyant föl Bruckner Szigfrid. - Még csak az hiányzik! Egy
nyúl parancsolgat egy oroszlánnak! Nem beszélve arról, hogy az az oroszlán én
vagyok! A világ legokosabb, legbátrabb oroszlánja. Még hogy ő! Viccnek is
rossz!
Ló Szerafin
bólogatott.
- Nem
kétséges, a parancsnok itt csak egy lehet.
- Na látod -
örült meg Bruckner Szigfrid -, Ló Szerafin is mellettem van.
- Melletted
- mondta Ló Szerafin. - Annyiban, hogy egy nyúl nem lehet a vezérünk: Egy
oroszlánnak és egy lónak! Na nem, azt már nem!
Vacskamati
kicsit sértődötten szólalt meg.
- És engem
kihagysz?
- Nem, téged
se hagylak ki, Vacskamati. Neked se lehet a vezéred egy nyúl.
Szörnyeteg
Lajos tátott szájjal állt előttük, hol az egyikre, hol a másikra kapta a
tekintetét, és szorongatta a két bunkót. Bruckner Szigfrid meg hősi pózt próbált
fölvenni.
- A ti
vezéretek csakis egyvalaki lehet - mondta. - Egy oroszlán. Azaz én.
Ló Szerafin
dobbantott.
- Hogyisne,
egy hebehurgya oroszlán!
- Ki a
hebehurgya? Mondd még egyszer! - vicsorgott Bruckner Szigfrid.
- Ide egy
megfontolt ló kell - szónokolt Ló Szerafin. - Ide én kellek.
- Még hogy
megfontolt ló! - ordított fel Bruckner Szigfrid, és odaugrott Szörnyeteg
Lajoshoz, kitépte a kezéből az egyik bunkót, és vívóállásba helyezkedett.
Ló Szerafin
se volt rest, ő meg a másik bunkót kapta fel, és meglengette Szigfrid felé.
- Te akarsz
velem kikezdeni, te vén, fogatlan oroszlánárnyék?!
Már estek
volna egymásnak, emelkedtek a bunkók, amikor... zii-zuu-sitty-sutty,
ding-döng-dong. Zengett-zöngött, sittyegett-suttyogott, feljajdult az erdő,
égnek állt a csend haja.
Nosza, a két
vezérjelölt úgy elhajította a bunkót, mintha sose lett volna a kezében.
-
Meneküljünk - üvöltötte a bátor oroszlán -, jönnek a pomogácsok! - s mint a
mókus, eltűnt egy vén fa ágai között.
Ló Szerafin
se különbül, gyorsan lelapult a magas fűbe, menekült Vacskamati is. Csak
Szörnyeteg Lajos ugrált Dömdödöm körül, mindenáron ki akarta szabadítani. De
ahogy a zaj erősödött, egyre jobban megijedt, s elfutott rémületében, sorsára
hagyva szegény megkötözött Dömdödömöt. Jaj, jönnek a pomogácsok!
De nem jött
senki. A döngés, zúgás, sittyegés is félbeszakadt. Csend volt. De azért nem
merészkedett elő senki. Lapultak. Dobolt, kolompolt a szívük.
Meg még
valami dobolt, kolompolt. Azaz inkább dingett-döngött. Vagyis hogy még inkább
így szólt: dibb-döbb. De ez a hang a mostani körülmények között nem is volt
annyira félelmetes. Megismerték. Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon közeledett.
Kilépett a
tisztásra. Hát ezek meg hova tűntek? Meglátta a megkötözött Dömdödömöt.
Fölcsillant a szeme.
- Mi az,
Dömdödöm, téged már elkaptak a pomogácsok?
Dömdödöm
undorral elfordította a fejét. Már amennyire bírta a kötelektől.
- Dömdödöm -
mondta.
- Na, csak
dödögjél - vigyorgott kárörvendően Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon. - Tőlem
ítéletnapig dödöghetsz itt.
Elsőnek Vacskamati
szólalt meg a rejtekhelyén:
- Te vagy
az, kedves Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon?
- Én hát.
Hol vagy?
Vacskamati
előkászálódott a bokor mögül.
- Itt. Azt
hittük, a pomogácsok jönnek.
- Miért, még
nem voltak itt? Pedig hallottam, hogy nagyon zajonganak. Ti talán nem
hallottátok?
- Jaj,
dehogynem, azért is ijedtünk meg annyira.
Kisfejű
Nagyfejű Zordonbordon tekintete meg mint a rókáé, ide-oda surrant. Észrevette
Aromót egy fa tetején.
- Nicsak,
ott meg egy nyúl - mondta gúnyosan. - Csak nem a fékezhetetlen agyvelejű Aromo?
Mondhatom, sose láttam még ennyire begyulladt nyulat. Még fára mászni is
megtanult ijedtében.
- Nemcsak én
tanultam meg fára mászni. Megtanult más is - morogta Aromo.
Most vette
észre Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon Bruckner Szigfridet fönn, az ágak között.
- Hát te mit
csinálsz ott a magasban?
- Elmélkedem
- morogta Bruckner Szigfrid. - Ez a legjobb hely az elmélkedésre.
Ló Szerafin
éppen előkecmergett a magas fűből.
- Mi az,
hogy elmélkedsz? Ijedtedben bújtál oda!
Bruckner Szigfrid
kidüllesztette a mellét.
- Mikor
voltam én megijedve? - De jobbnak látta, ha nem folytatja a melldüllesztést.
Kisfejű Nagyfejű Zordonbordonhoz fordult. - Kedves Kisfejű Nagyfejű
Zordonbordon, láttad a pomogácsokat?
- Bármelyik
pillanatban támadhatnak - mondta vészjóslóan Zordonbordon. Aztán elhallgatott,
összehúzott szemmel végignézett rajtuk. - Bár... - folytatta - bár én meg
tudnám őket fékezni.
Gyorsan
odasereglettek köréje, esdeklően néztek rá.
- Segíts
rajtunk, kedves Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon!
Zordonbordon
úgy tett, mint aki nagyon gondolkozik, segítsen-e vagy sem. Aztán nagy kegyesen
bólintott.
- Na jó,
segítek. De nem ingyen ám!
- Kérj, amit
akarsz - mondta Aromo -, mindent megadunk.
Zordonbordon
szeméből pattogtak a kapzsiság szikrái.
- Adjátok
ide a kincseiteket! - suttogta mohón.
Értetlenül
néztek rá.
- A
micsodáinkat? - kérdezte Ló Szerafin.
- A
kincseiteket. Az aranyat, az ezüstöt, a gyémántokat, a tallérokat, a
jáspisszobrokat, a karbunkulusokat, az obulusokat és a fabatkákat is adjátok
ide. Mindent. Akkor megmentlek benneteket.
No csak
ámuldoztak.
- De hiszen
nekünk egyáltalán nincsenek kincseink.
- Hazudtok!
- ordította Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon.
Bruckner
Szigfrid szemében felvillant valami.
- Ha a piros
nadrágtartómra gondolsz - mondta sietve -, akkor nagyon sajnállak. Azt nem
adom.
- Kell a
fenének az ócska nadrágtartód. Elő a kincsekkel, mert intek a pomogácsoknak!
- Egyáltalán
nem ócska. Új nadrágtartó - mondta sértődötten Bruckner Szigfrid.
Aromo meg
ott hadonászott Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon orra előtt.
- Nincs
kincsünk. Értsd már meg! Tévedtél.
Kisfejű
Nagyfejű Zordonbordon dúlt-fúlt.
- Azt akarod
mondani, hogy csak úgy ideköltöztetek a Négyszögletű Kerek Erdőbe? Hogy nem
kincseket gyűjteni, meggazdagodni jöttetek? Hiszi a piszi!
- Akár
piszi, akár nem piszi - mondta Vacskamati -, nekünk egy fia kincsünk sincs. Még
egy fabatkánk se.
Kisfejű
Nagyfejű Zordonbordon megfordult.
- Na, akkor
hadd jöjjenek a pomogácsok, megadom a jelt.
- Jaj, ne -
kiabálták -, szánj meg bennünket! Kérj akármi mást. Zavard el a pomogácsokat.
És ekkor
valami nesz az erdő mélyéből. Halk, könnyed. Léptek zaja. Füleltek.
- A
pomogácsok - suttogta rémülten Vacskamati.
- Segítség!
-
Meneküljünk!
Szörnyeteg
Lajos meg szélesen elvigyorodott, kivillant mind a harminckét foga.
- De hiszen
ez Mikkamakka - mondta boldogan.
Hej,
elkomorult ám Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon ábrázata.
-
Mikkamakka. Mi az ördög! - suttogta mérgesen.
Úgy volt,
nem másképp. Mikkamakka lépett a tisztásra. Volt ám nagy öröm, egyszeriben
elpárolgott a félelmük. Csak Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon szívta csalódottan a
fogát.
-
Szervusztok - köszönt nekik Mikkamakka, majd Zordonbordon felé fordult. - Á,
mély tiszteletem, Zordonbordon úr. Ön itt?
- Én...
ugyanis - dadogott Zordonbordon, de közben Mikkamakka észrevette a megkötözött
Dömdödömöt, és odaszaladt hozzá.
- Hát ez meg
micsoda?! Ki kötözte meg Dömdödömöt?
- Dömdödöm,
dödöm, dömdödöm - mesélte Dömdödöm.
- Nahát! -
csodálkozott Mikkamakka, és oldozta a csomókat. - És ezek mind beugrottak?
- Dödöm -
mondta Dömdödöm.
- Ló
Szerafin is?
- Dödöm,
dödöm.
- És mit
akart?
- Dömdödöm.
Mikkamakka
felnevetett.
- Jópofa!
Kincseket? Aranyat?
A többiek
odasereglettek köréjük, csak Zordonbordon cövekelt a másik oldalon, mint akinek
gyökeret eresztett a lába.
Bruckner
Szigfrid nagy hévvel magyarázott Mikkamakkának.
- Ne higgyél
Dömdödömnek, hallottuk, hogy közelednek a pomogácsok. Még a fegyverüket is
próbálgatták.
- Igen -
folytatta Vacskamati -, döbögtek, sittyegtek-suttyogtak.
Mikkamakka a
homlokára csapott.
- Ja, akkor
már értem! - mondta. - Szaladj csak, Lajos, oda a bokor mögé.
Szörnyeteg
Lajos már szaladt is.
- Na, mit
látsz?
- Egy
keresztfűrészt meg egy benzineshordót! - kiabálta Szörnyeteg Lajos a bokor
mögül.
- Pengesd
csak meg a fűrészt!
Szörnyeteg
Lajos megpengette. Zii-zuu-sitty-sutty - így szólt a fűrész. Megdöngette a benzineshordót
is: ding-döng-ding-döng.
- Ez volt
az? - kérdezte Mikkamakka.
Hej, nagyon
szégyellték magukat! Még hogy pomogácsok! Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon behúzta
a nyakát, és a fák felé sompolygott. De Bruckner Szigfrid se volt rest.
Odarontott a bunkókhoz.
- Te akartál
minket becsapni - ordította -, te senkiházi! Engem, a világ legokosabb
oroszlánját! - és piff-puff utánahajigálta az összes bunkót. Csak úgy
dingett-döngött Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon háta. Mert Bruckner Szigfrid, ha
nem is volt a világ legokosabb és legbátrabb oroszlánja, de célozni, azt
tudott.
- Ezt jól
megkapta - örült Vacskamati.
- Még hogy
kincseket! - morgott Ló Szerafin. - Az esztelen. Miféle kincseink vannak
nekünk?!
Mikkamakka
csóválta a fejét.
- Hát
majdnem sikerült neki - mondta.
- Micsoda?
-
Megszabadítani bennünket a kincseinktől.
Vacskamati
szeme felcsillant.
- Mégis
vannak kincseink?
- Persze
hogy vannak - mondta Mikkamakka -, csak nem olyanok, amilyenekre Kisfejű
Nagyfejű Zordonbordon gondolt.
- Hát akkor
milyenek?
- Aromo esze
nem kincs? Ló Szerafin bölcsessége, Bruckner Szigfrid tapasztalata, a te
kedvességed, Vacskamati. Látjátok, majdnem elvesztettétek. Csak Dömdödöm
becsületessége meg Szörnyeteg Lajos jó szíve maradt rendíthetetlen.
- Szörnyeteg
Lajos is beijedt - mondta Vacskamati -, ő is elhitte a pomogácsokat.
- De
legalább letörte a bunkókat - mondta Mikkamakka.
Ló Szerafin
lehajtotta a fejét.
- Nem ártana
velük a mi hátunkra is egypárat odasózni - mondta bánatosan.
- Dömdödöm -
mondta Dömdödöm.
- Persze,
Dömdödöm. Igazad van, ne beszéljünk róla - mondta Mikkamakka. - De azért ne
felejtsük el.
Ekkor
Bruckner Szigfrid a tisztás közepére pattant, döngetni kezdte a mellét.
- De a vezér
akkor is én vagyok! - kiabálta. - Hallottál már olyat, Mikkamakka, hogy egy
nyúl parancsoljon egy oroszlánnak? Hallatlan! A pomogácsok elleni harcmodort én
ismerem a legjobban. Meg mindenféle harcmodort én ismerek legjobban!
- Dömdödöm -
mondta Dömdödöm.
És ez igaz
volt.