Ezt a mesét
már öt évvel ezelőtt meg akartam írni, mégis csak most láthatok hozzá. Mert
nagyon sok utánjárásba került. A kislány miatt, akiről a történet szól. Csak
annyit tudtam róla, hogy szőke és szép, zöld szeme van. Ezt különben láthatja
mindenki, aki nem vak. De mire megyek én azzal, ha tudom valakiről, hogy kívül
milyen?! Azt szerettem volna tudni: belül milyen? És ez került sok utánjárásba.
Mert meg kellett kérdeznem majd mindenkit, aki ismerte: egy remetét, egy
vadászt, az édesapját, egy boszorkát, egy tündért, egy kecskepásztort, egy
gombát, az anyját, egy barátnőjét, egy királyt, egy szép lányt, egy
málnabokrot, egy apácát, Mikkamakkát, egy salabaktert, egy kunt, egy kánt, egy
kanonokot, egy számtantanárt, egy fánkot és egy elefánkot és Julit és Gyurit,
és mert állítólag mindent tud: Vacskamatit és végül a kislányt.
Hát ez
bizony sok időbe telt. Egyiktől a másikig hét napot kellett gyalogolnom. Pedig
hiába, mert egy csipetnyit se lettem okosabb a válaszaiktól. A remete azt
mondta, kerge, a vadász, hogy kósza, az édesapja, hogy álomjáró, a boszorka,
hogy zsémbes, a tündér, hogy cserfes, a kecskepásztor, hogy kelekótya, a gomba
meg, hogy bolondos, az anyja, hogy csupa szív, a barátnője, hogy cifra, a
király, hogy szende, a szép lány, hogy csúnyácska, a málnabokor, hogy kedves,
az apáca, hogy mézesmázos, Mikkamakka meg azt, hogy csiperi (ki érti ezt, hogy
csiperi? Ez a Mikkamakka különben mindig ilyeneket beszél. Még hogy csiperi!
Nincs is ilyen szó!), a salabakter, hogy szeleverdi, a kun, hogy tündérszép, a
kán, hogy csalfa, a kanonok, hogy csenevészke, a számtantanár, hogy szikraeszű,
a fánk meg azt, hogy morcos, az elefánk, hogy ostobácska, Juli, hogy kényes,
Gyuri meg, hogy fényes, Vacskamati meg azt mondta: tulipántka, a kislány maga,
hogy: „jajnemtudom!”
Hát ezzel
aztán nem sokra megyünk!
Mert hogy
lehet egy kislány egyszerre kerge, kósza, álomjáró, zsémbes, cserfes, kelekótya,
bolondos, csupa szív, cifra, szende, csúnyácska, kedves, mézesmázos, csiperi
(ajaj!), szeleverdi, tündérszép, csalfa, csenevészke, szikraeszű, morcos,
ostobácska, kényes, fényes és tulipántka? Meg „jajnemtudom”?
Jaj! Nem
tudom!
De a mesét
akkor is el kell mondani.
Egy szép
napon a kislány kora reggel elment az erdőbe gombát szedni. Azzal, hogy
legkésőbb délre hazaér. De nem ért haza délre. Még jó délutánra se. Az apja meg
az anyja nagyon megijedt. Egyik szaladt erre, másik szaladt arra, keresni
kezdték a kislányt. Segített nekik keresni a vadász, a tündér, a kecskepásztor,
a király, a málnabokor, Mikkamakka, a kun, a számtantanár, Juli, Gyuri és
Vacskamati.
A többi,
mármint a remete, a boszorka, a gomba, a barátnő, a szép lány, az apáca, a
salabakter, a kán, a kanonok, a fánk és az elefánk a füle botját sem
mozdította, nem segített. Azért ők is olvassák tovább a mesét, olyanoknak is
írtam, akik nem segítenek.
Késő este,
már jócskán sötétedett, amikor a kecskepásztor ráakadt a kislányra.
- Hát te,
kelekótya, merre csavarogtál?! - kiáltott fel olyasféleképpen, hogy egyszerre
csengett a hangjában öröm is meg szemrehányás is.
- Jaj,
kecskepásztor - mondta a kislány -, képzeld, mi történt velem! A Fekete Tónál
voltam.
- A Fekete
Tónál? - csodálkozott a kecskepásztor. - Hisz az olyan mélyen bent van az
erdőben, hogy még Mikkamakka sem merészkedett odáig!
- Bizony,
nagyon messze van - bólogatott a kislány -, de muszáj volt odamennem. Mert
kiáltozást hallottam felőle. Először csak nagyon gyengén, nem is értettem a szavakat,
de olyasféle kiáltozás volt, hogy közelebb kellett mennem. A Fekete Tó partján
bukkantam ki az erdőből, s tudod, mit találtam ott? Egy öreg házat,
fazsindelyeset. Kopott volt, de nem toprongyos, nem volt nagy, mégis
méltóságteljes, ellenséges se volt, de bizalomgerjesztő se. Zsalui zárva, a
hozzá vezető utakat benőtte a fű. Az ajtaja nyitva volt. Onnan bentről
hallatszott a kiáltozás. Azt kiabálta valaki: „Segíts, oldozd el a köteleimet,
nyisd ki a zsaluimat, söpörd ki a pókhálóimat, fényesítsd ki az ablakaimat,
súrold fel a szobáimat, meszeld ki a falaimat, simogasd meg a homlokomat.”
Beléptem a házba. Huzatos, sötét folyosón találtam magamat, alig derengett
valami. A folyosóról nyíló ajtók mind tárva. Egyikben mintha egy székhez
kötözött embert láttam volna. Nagyon megijedtem, kiszaladtam a házból, és azóta
is futok. Jaj, de jó, hogy itt vagy, kecskepásztor! Mondd: nem baj, hogy
elszaladtam? Mit kellett volna csinálnom?
A
kecskepásztor ráncolta a homlokát. Ránc hátán ránc. Végre nagy nehezen kibökte:
- Nem tudom.
Nem tudom, mit kellett volna csinálnod.
Ebben a
pillanatban lépett ki a sűrűből Vacskamati.
- Jaj, de
jó, hogy megvagy, tulipántka! - kiáltott. - Hol a csudában jártál, halálra
kerestünk.
- Ó,
Vacskamati, képzeld, a Fekete Tónál voltam.
- A Fekete
Tónál - csodálkozott Vacskamati -, de hisz az oly mélyen bent van az erdőben,
hogy még Mikkamakka sem merészkedett odáig.
- Bizony,
nagyon messze van - bólogatott a kislány -, de muszáj volt odamennem. Mert
kiáltozást hallottam felőle. Először csak nagyon gyengén, nem is értettem a
szavakat, de olyasféle kiáltozás volt, hogy közelebb kellett mennem. A Fekete
Tó partján bukkantam ki az erdőből, s tudod, mit találtam ott? Egy öreg házat,
fazsindelyeset. Kopott volt, loncsos, nagy és ellenséges. Rozzant zsalui
beszögezve, az udvarán derékig érő gaz. Az ajtaja nyitva volt. Onnan bentről
hallatszott a kiáltozás. Azt ordítozta valaki: „Azonnal eloldozd a köteleimet,
kinyisd a zsaluimat, kisöpörd a pókhálóimat, kifényesítsd az ablakaimat,
felsúrold a szobáimat, kimeszeld a falaimat, megsimogasd a homlokomat!”
Reszelős, rikácsoló hang volt. De azért én beléptem a házba. Huzatos, sötét
folyosón találtam magam, alig derengett valami. A folyosóról nyíló ajtók mind
tárva. Bagolyszemek, pókhátak fénylettek a szobákban, sárkányfogak, csontok
foszforeszkáltak. Egyikben egy székhez kötözött, világcsúf, fogatlan, gonosz
arcú embert láttam. Nagyon megijedtem, kiszaladtam a házból, és azóta is futok.
Jaj, de jó, hogy itt vagy, Vacskamati! Mondd: nem baj, hogy elszaladtam? Mit
kellett volna csinálnom?
- Kioldozni,
megkötözni, kitárni, beszögezni, felsúrolni, besározni! - kiáltozott bolondul
Vacskamati, s erre a kiáltozásra lépett elő a sűrűből Mikkamakka.
- Jaj, de
jó, hogy megvagy, csiperi! - mondta. - Jó, hogy elvesztél, de csak attól, hogy
megkerültél. (Mert Mikkamakka mindig ilyesféléket mond.) Hol a csudában jártál?
- Ó,
Mikkamakka, képzeld, a Fekete Tónál voltam!
- A Fekete
Tónál - csodálkozott Mikkamakka -, de hisz az olyan mélyen bent van az erdőben,
hogy még én sem merészkedtem odáig.
- Bizony,
nagyon messze van - bólogatott a kislány -, de muszáj volt odamennem. Mert
kiáltozást hallottam felőle. Először csak nagyon gyengén, nem is értettem a
szavakat, de olyasféle kiáltozás volt, hogy közelebb kellett mennem. A Fekete
Tó partján bukkantam ki az erdőből, s tudod, mit találtam ott? Egy öreg házat,
fazsindelyeset. Barátságos, szép ház volt, frissen meszelt. Makulátlan, zöld
zsalui becsukva, az udvarán ápolt pázsit, kaviccsal megszórt utak. Az ajtaja
nyitva volt. Onnan bentről hallatszott a kiáltozás. Azt kiáltozta valaki:
„Kérlek, oldozd el a köteleimet, nyisd ki a zsaluimat, söpörd ki a pókhálóimat,
fényesítsd ki az ablakaimat, súrold fel a szobáimat, meszeld ki a falaimat,
simogasd meg a homlokomat. Nagyon kérlek, ments meg engem!” Beléptem a házba.
Huzatos, sötét folyosón találtam magamat, alig derengett valami. A folyosóról
nyíló ajtók mind tárva. Ezüsthegyek, aranydombok fénylettek a szobákban,
drágakövek és elefántcsont szobrok foszforeszkáltak. Egyikben egy székhez
kötözött, világszép, szomorú arcú fiút láttam. Nagyon megijedtem, kiszaladtam a
házból, és azóta is futok. Jaj, de jó, hogy itt vagy, Mikkamakka! Mondd: nem
baj, hogy elszaladtam? Mit kellett volna csinálnom?
Mikkamakka
összevonta a szemöldökét, nagyot szívott a pipájából, és az égre nézett, mint
mindig, ha valami nagyon fontosat akart mondani.
- Ha három
lábon gyábokorsz - mondta átszellemülten -, a kálán pugra nem tudsz menni.
A kislány
eltátotta a száját, úgy bámult rá.
- De hát
ebből egy szót se értek - mondta fancsali arccal.
Mikkamakka
magasra tartotta a mutatóujját.
- Majd
megérted - mondta -, hihihi, hehehe!
És
hihi-heherészett. Mikkamakka nagyon szomorúan tudott hihi-heherészni.
Megérkeztek
a többiek is, akik a kislányt keresték. Nagy volt az öröm. Odahaza még
táncoltak is egy sort nagy vigasságukban. De a kislány egyre szomorúbb lett.
Nem nagyon értették. Csak Mikkamakka tudta, azért szomorú, mert egy megkötözött
ember jár az eszében, akinek csukva a zsalui, pókok szőtték be a szobáit,
piszkosak az ablakai, sáros a padlója, foltosak a falai, és egy árva simogatás
sem jut a homlokára.
Nem is
tudott a kislány egész éjjel aludni, már kora hajnalban talpon volt, indult
volna vissza a fazsindelyes házhoz. Csakhogy egyedül nem mert. Elment hét
mesteremberhez. Egy kötéloldozóhoz, egy zsalunyitogatóhoz egy pókhálószedőhöz,
egy ablakfényesítőhöz, egy padlósúrolóhoz, egy meszelőmesterhez és egy
homloksimogatóhoz.
- Szükségem
lenne a segítségetekre - mondta nekik.
Mind a hét
bólintott, s mind a hét azt mondta:
-
Szolgálatom ára éppen egy arany.
Az összesen
hét arany!
Honnan
vegyen egy kislány hét aranyat?
Kért az
apjától - nem volt neki, kért az anyjától - annak se volt. Elment hát hét napra
a királyt szolgálni.
Az első
napon kibogozott száz csomós kötelet, a másodikon kinyitott kétszáz zsalut, a
harmadikon lesöpört háromszáz pókhálót, a negyediken kifényesített négyszáz
ablakot, az ötödiken felsúrolt ötszáz piszkos padlót, a hatodikon bemeszelt
hatszáz foltos falat, a hetediken sírt-rítt, de azért a napért is megkapta az
egy aranyat.
Együtt volt
a hét arany, elindult hát a hét mesteremberrel a Fekete Tó felé.
Oda is
értek, de hiába járták körül háromszor is, semmiféle házat nem találtak.
S ekkor a
kislány fölkiáltott:
- Most már
értem!
- Mit
értesz? - kérdezték a mesteremberek.
- Azt -
szomorkodott a kislány -, hogy miért mondta Mikkamakka: „Ha három lábon
gyábokorsz, a kálán pugra nem tudsz menni”.
A hét mester
bólogatott. Úgy látszott, ők is értik.