HÉT ÓNTÁNYÉR, HÉT ÓNKUPA ÉS EGY TEÁSKANNA TÖRTÉNETE



Egyik este Rémusz bácsi valamit keresgélt a polcon. Véletlenül levert róla egy óntányért.
Nagyot csörrent a tányér a földön, akkorát, hogy az öreg cirmos, amely eddig Rémusz bácsi heverőjén szundikált, ijedtében kiugrott az ablakon.
- Jaj! - mondta a Kisfiú. - Eltört?
- Már hogy tört volna el! - felelte az öreg. - Jó erős holmi ez! Megvolt már Betty asszony kislánykorában is. Mondhatom, sok finom ételt ettem belőle.
- Mekkora lármát csinált! - álmélkodott a Kisfiú. - És hogy megijedt tőle a macska!
- Meghiszem azt! - mondta Rémusz bácsi. - Az ilyen óntányérok szörnyű csörgésre képesek. Fogadni mernék, hogy nemcsak a macska ijedne meg tőle, hanem akármilyen más állat is.
- Még a Nyúl is? - kérdezte a Kisfiú.
- A Nyúl? Még mit nem! Hiszen éppen ő volt az, aki egy bizonyos alkalommal nem kevesebb, mint hét óntányért, hét ónkupát és egy ónból való teáskannát vert össze, hogy a lármával megszalajtson egy csapat nagyerős, nagyokos állatot!
- Hát a Nyúl nem a csörgődobot ütötte: didi-bumm, didi-bumm? - tudakolta a Kisfiú.
- Az máskor történt - felelte az öreg néger. - Azon a napon, amelyről most beszélek, edények­kel csapott zajt: csirr-csörr, klang-blang, zirr-zörr.
- Akkor ezt mondd el! - kérte a Kisfiú.
- Mondom - válaszolta Rémusz bácsi.

A Nyúlnak volt egy kis földje, abból éldegélt családostul. (Meg persze abból, amit itt-amott mindenféle ügyeskedéssel szerzett.) Egyik évben igen jól ütött be a termés, úgyhogy a Nyúl nemcsak az éléskamráját tölthette meg, hanem még el is adhatta a felesleget.
- No, asszony - mondta a feleségének -, végre egy kis pénzhez jutottunk. Mit vegyünk rajta?
- Legjobb, ha tányért és kupát vásárolsz - válaszolta a Nyúlné. - A gyerekeink mindenféle ütött-kopott bádogholmiból esznek-isznak, ideje, hogy végre tisztességes edényhez jussanak. És ha még futja a pénzből, új teáskannát is vehetsz, mert a régi már horpadt.
A Nyúl azt felelte, hogy igen jónak tartja az ötletet; szerdán bemegy a városba, és a heti­vásáron megveszi az edényt: hét ónkupát, hét óntányért a hét gyermeknek, sőt, ha futja a pénzből, még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.
A Nyúlné alig várta, hogy elmondhassa valakinek, milyen szép ajándékot ígért a férje. Éppen arra jött a Menyét felesége, annak mindjárt elújságolta:
- A férjem szerdán hét ónkupát és hét óntányért vesz a hét gyereknek a vásárban, sőt, ha futja a pénzből, még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.
A Menyétné meglátogatta régi barátnőjét, a Nyest feleségét.
- Nyúl úr szerdán hét ónkupát és hét óntányért vesz a hét gyereknek a vásárban - mesélte -, sőt, ha futja a pénzből, még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.
- No lám! - jegyezte meg a Nyestné. - Az én férjem nem ilyen bőkezű. Mi bezzeg csempe, csorba bögrékből teázunk, amióta csak összeházasodtunk.
De azért ő is továbbadta a hírt a Rókánénak:
- Nyúl úr szerdán hét ónkupát és hét óntányért vesz a hét gyereknek a vásárban, sőt, ha futja a pénzből, még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.
- Ejnye! - csóválta a fejét a Rókáné irigyen. - Hát ilyen jól megy a dolguk?
El is mondta még aznap a Farkasnénak:
- Nyúl úr annyira megszedte magát, hogy szerdán hét ónkupát és hét óntányért vesz a hét gyereknek a vásárban, sőt, ha futja a pénzből, még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.
- Adta csibésze! - csóválta a fejét a Farkasné. - Kíváncsi vagyok, hogy jutott ekkora vagyon­hoz!
Futott a Medve feleségéhez.
- Nyúl urat majd felveti a pénz! - közölte vele. - Szerdán hét ónkupát és hét óntányért vesz a hét gyereknek a vásárban, sőt, ha futja a pénzből, még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.
- Ez már teszi! - felelte a Medvéné. - Hiába, meglátszik, hogy melyik állat az életrevaló!
Az asszonyok este mind elmondták a férjüknek:
- Nyúl úr szerdán hét ónkupát és hét óntányért vesz a hét gyereknek a vásárban, sőt, ha futja a pénzből, még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.
A Róka felkereste a Farkast.
- Hallottad már? - kérdezte. - A Nyúl szerdán hét ónkupát és hét óntányért vesz a hét gyereknek a vásárban.
- Sőt, ha futja a pénzből - tette hozzá a Farkas -, még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.
Felkerekedtek mind a ketten, meglátogatták a Medvét.
- Tudod-e, mi újság? - kérdezte a Farkas. - A Nyúl szerdán hét ónkupát és hét óntányért vesz a hét gyereknek a vásárban.
- Sőt, ha futja a pénzből - folytatta a Róka -, még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.
- Hallottam már a dologról - felelte a Medve -, és azt mondom, hogy ha megveszi: hadd vegye meg, bizonyosan szüksége van rá. A gyerekei eddig mindenféle ütött-kopott bádogedényből ettek-ittak, ideje, hogy végre tisztességes edényhez jussanak.
- Nem hittem volna, hogy ilyen jó bolond vagy! - csóválta a fejét a Farkas.
- Mi közünk ahhoz, hogy miből esznek-isznak a Nyúl gyerekei? - tette hozzá bosszúsan a Róka. - Nem tartozik ránk.
- Hát akkor mi az, ami ránk tartozik? - tudakolta értetlenül a Medve.
- Csak az, te bamba - felelte a Farkas -, hogy a Nyúl szerdán bemegy a városba.
- Tudom - bólintott a Medve. - Hét ónkupát és hét óntányért vesz gyerekeinek a vásárban, sőt, még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.
- Ha bemegy a városba - magyarázta a Róka -, akkor haza is jön onnan. Mégpedig az erdőn keresztül.
- Tiszta sor! - felelte a Medve. - Arra kell jönnie. De hát ez az ő dolga.
- Tiszta sor! - utánozta csúfondárosan a Medvét a Róka. - A mi dolgunk pedig az, hogy meg­lessük a vízmosásnál, és jól megtépázzuk.
- Ezenfelül pedig jól el is agyabugyáljuk - tette hozzá a Farkas. - Megérdemli, amiért annyi borsot tört az orrunk alá.
- Hát ami igaz, az igaz - dörmögte a Medve. - Egy kis lecke csakugyan nem ártana neki.
Így aztán a három jó barát megállapodott abban, hogy szerdán, hetivásár után meglesi a Nyulat az erdőben, és alaposan megfizet neki a csörgődobos tréfáért meg a többiért.
Ez a nap is elkövetkezett. A Nyúl bement a városba, és vett a vásárban hét ónkupát és hét óntányért a hét gyereknek, sőt, mivel futotta a pénzéből, vett még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.
A tányérokat berakta a tarisznyájába, a kupákat a fülüknél fogva madzagra fűzve a nyakába akasztotta, a teáskannát pedig a kezében lóbálta - úgy indult hazafelé.
Messze volt a város. A Nyúl az erdőben leült a földre, hogy hátát egy fatörzshöz támasztva, pihenjen egy keveset.
Amint ott üldögél, egyszerre halk pityegést hall a fáról:
Lipit-pit, lipit-pit!
Kit látok ott? Valakit.
A Nyúl mindjárt megismerte a Cinke hangját. És ahogy felnézett a magasba, látta is, hogy csakugyan: ott ágaskodik, forgolódik a Cinke egy ághegyen.
Nem sokat törődött vele; gondolta: hadd locsogjon az az oktondi madár. Csak akkor fülelt fel, amikor a Cinke folytatta:
Lipit-pit, lipit-pit!
Kit látok ott? Valakit.
Nem is egyet, hanem hármat -
ugyan kire-mire várnak?
- Kit látsz? - kérdezte a Nyúl. - Ki az a három, akit emlegetsz?
A Cinkének az volt a szokása, hogy sohasem felelt egyenesen a kérdésre.
Most így cifrázta:
Lipit-pit, lipit-pit!
Kit látok ott? Valakit.
Nem is egyet: hármat látok.
Egyikük sem jó barátod.
- Köszönöm a figyelmeztetést - szólt fel a magasba a Nyúl. - Sejtem már, ki lehet az a három! És azt is, hogy mit keresnek itt!
Lerakta a tarisznyáját meg a többi holmit, és arrafelé lopódzott, amerre a Cinke nyújtogatta a nyakát. Meg is pillantotta a vízmosás mélyén a Rókát, a Farkast és a Medvét. Szundikáltak mind a hárman: úgy látszik, nem gondolták, hogy a Nyúl ilyen hamar megjárja az utat.
„Nem volt elég a futásból, amikor Öhöm-Böhöm verte a csörgődobot? - nevetett magában a Nyúl. - Most majd futhattok a szörnyűséges, vérengző, rókaevő, farkasfaló, medvemarcangoló Csirrem-Csörröm elől! Mert jön ám nemsokára!”
Visszatért a fa alá, ahol az imént pihent. A madzagra fűzött ón-kupákat visszaakasztotta a nyakába (jó lazán, hogy minden lépésre összekoccanjanak), a tarisznyát megint a vállára vetette (de előbb kivett belőle két tányért), a teáskannát pedig a fejébe csapta, mint valami sisakot (éppen elfért benne a két hosszú füle).
Amikor mindezzel elkészült, óvatosan felkapaszkodott a dombtetőre, fogta a két tányért, amelyet az imént kivett a tarisznyából, és össze-összecsapta, ahogy a zenekarokban szokásos.
- Hujjujjujjuj! - rikoltotta. - Hol a Róka? Hol a Farkas? Hol a Medve? Hadd nyeljem le mind a hármat egy falásra!
A Róka, a Farkas, a Medve felkapta a fejét a vízmosás mélyén. - Hát ez miféle lárma? - kérdezték egymást riadtan.
- Hujjujjujjuj! - üvöltött, a két tányért egymáshoz verdesve, a Nyúl. - Én vagyok itt: a szörnyűséges, vérengző, rókaevő, farkasfaló, medvemarcangoló Csirrem-Csörröm!
- Hallod? - kérdezte a Róka a Farkast.
- Hallod? - kérdezte a Farkas a Medvét.
- Hallod? - kérdezte a Medve a Rókát.
Felugrottak mind a hárman.
- Hallom! - mondta a Róka a Medvének.
- Hallom! - mondta a Medve a Farkasnak.
- Hallom! - mondta a Farkas a Rókának.
A Nyúl ugrott egyet, csak úgy helyben, de ettől összekoccant a madzagra fűzött hét ónkupa a nyakában, és összecsörrent a maradék öt óntányér a tarisznyában.
- Hujjujjujjuj! - ordítozott a Nyúl. - Jaj annak, aki az utamba kerül! Karmom horgas, agyaram éles, hátam, oldalam csupa szúró tüske! Hol a Róka? Hol a Farkas? Hol a Medve? Hadd nyeljem le mind a hármat egy falásra!
- Ennek a fele sem tréfa! - súgta rémülten a Róka a Farkasnak.
- Ennek a fele sem tréfa! - súgta rémülten a Farkas a Medvének.
- Ennek a fele sem tréfa! - súgta rémülten a Medve a Rókának.
- Hujjujjujjuj! - visított a Nyúl, s azzal nyakában a hét ón-kupával, kezében két óntányérral, tarisznyájában a maradék öttel, fején a teáskannával (amely úgy állt rajta, mint valami sisak) - zirr-zurr, bing-bong -, szélsebesen lerohant a dombról, egyenesen a vízmosás felé.

- Zirr-zurr? - csóválta meg a fejét a Kisfiú. - Bing-bong? Az elején azt mondtad, hogy csirr-csörr, klang-blang és zirr-zörr!
- Ejnye már! - szólt bosszúsan Rémusz bácsi. - Mit vágsz a szavamba? Igenis: zirr-zurr és bing-bong! És ezenkívül csirr-csörr és klang-blang és zirr-zörr. Sőt, ha éppen tudni akarod: bimm-bamm és plimm-plamm is. Folytathatom?
- Hogyne - mondta a Kisfiú.

A három állat a vízmosás fenekén feltekintett. Nem volt sem idejük, sem bátorságuk, hogy valami alaposan körülnézzenek. Csak annyit láttak hirtelenjében, hogy valami nekidühült, csörömpölő, páncélos, sisakos szörnyeteg ront reájuk.
- Meneküljünk! - kiáltotta a Róka.
- Meneküljünk! - kiáltotta a Farkas.
- Meneküljünk! - kiáltotta a Medve.
A Róka már futott is volna, de a Farkas úgy belebotlott, hogy elvágódtak mind a ketten. Futott volna a Medve is, de ő meg a földön hentergő Farkasba botlott bele, és elterült a vízmosás fenekén.
A nyúl meg tányért, kupát csörgetve, üvöltözve, ordítozva rohant le a dombról.
Csak nagy sokára találta meg összegabalyodott lábait a három állat. És ha már megtalálta, hát arra használta, amire a magukfajta rémült állatok szokták: futásra.
A Nyúl pedig abbahagyta a tányér- meg kupacsörgetést, ordítozást, üvöltözést, levette a fejéről a teáskannát, és szép csendesen, nyugodtan hazasétált.
Aznap este már a hét óntányérból evett, a hét ónkupából ivott a hét nyúlfióka, a Nyúlné pedig az új kannában főzte meg a teát.

Rémusz bácsi felkelt, felemelte az óntányért a földről, és visszatette a polcra. A cirmos is be­óva­kodott az ablakon, és visszafeküdt a heverőre, ahonnan a tányércsörömpölés ugrasztotta fel.
- No, hogy tetszett a mese? - érdeklődött Rémusz bácsi. - Szép volt vagy nagyon szép?
- Nagyon-nagyon szép mese volt - felelte a Kisfiú.
- Hát annak örülök - mondta az öreg.
- Te miért örülsz? - kérdezte a Kisfiú. - Hiszen te előre tudtad, hogy milyen lesz! Inkább én örülök.
- Akkor annak örülök, hogy te örülsz.
- Én meg annak örülök, hogy te örülsz, hogy én örülök - mondta a Kisfiú.
- Én pedig örülök, hogy te örülsz, hogy én örülök, hogy te örülsz - válaszolta Rémusz bácsi.
És gyorsan hozzátette:
- De most mindenesetre menj haza!