HOGY FEJTE MEG A NYÚL A TEHENET?

- Hát a Nyúl? - kérdezte a Kisfiú, amikor megint ott ült, lábát lógázva, Rémusz bácsi kunyhójában, a magas széken. - Mi lett a Nyúllal?

- Mondtam már: hazament - felelte az öreg. - De útközben azért történt vele egy és más. Mindjárt elmondom, hogy micsoda.

Jókedve volt a Nyúlnak, ahogy hazafelé bandukolt. Hogyne lett volna jókedve! Hiszen megint megbizonyosodott afelől, hogy: többet ésszel, mint erővel - és ezt jól esett tudnia, mert ereje nem volt valami sok, és ezért inkább csak az eszére hagyatkozhatott.

Hanem akármilyen jókedve volt is, a járás egy kicsit nehezére esett, mert a tagjai meg­gémberedtek a szűk faodúban, ahol szinte moccanni sem tudott, a szája pedig valósággal kiszáradt a szomjúságtól, hiszen azon a kis sárgarépán kívül, amivel Mezeiné és a lányai kínálták meg, jóformán egész nap nem jutott sem ételhez, sem italhoz. Nézegetett is jobbra-balra, hogy hol szerezhetne egy kis frissítőt.

Hát ahogy megy az úton, jobbra-balra nézelődve, egyszer csak meglátja Tehén nénit, amint egy lombos, árnyékos eperfa tövében kérődzik. Csak úgy feszült a tőgye a sok tejtől.

„Épp ez kell nekem! - gondolta magában a Nyúl. - Nincs jobb a langyos tejnél. Be jól esnék, ha Tehén néni adna egy-két kortyot!”

Mindjárt le is tért az útról, és átvágott a réten, hogy odamenjen a Tehénhez, ámbár, igazság szerint, nemigen bízott a dologban. Ez a tehén ugyanis fukar, irigy természetű állat volt. Nem adott saját jószántából tejet senkinek, pedig neki magának nem is volt szüksége rá, hiszen a borjai már nagyocskák voltak, és szopás helyett lassacskán rákaptak a legelésre.

No, mindegy, a Nyúl letért az útról, átvágott a réten, és odalépett a Tehénhez.

- Adj’isten, néni! - köszöntötte. - Hogy van mindig?

- Köszönöm kérdésedet, csak megvagyok - felelte a Tehén. - Hát te hogy érzed magad?

- Én sem panaszkodhatom.

- És a kedves családod? - érdeklődött a Tehén. - Rég nem láttam a feleségedet és a kis nyúlfiakat. Jól érzik magukat?

- A nagyobbik fiam egy kicsit náthás volt a minap - felelte a Nyúl. - Máskülönben rendben van minden.

- Az ilyen pajkos gyerekek hamar meghűtik magukat. Addig hancúroznak, amíg kimeleg­szenek, aztán hideg vizet isznak, és kész a baj.

- Intem is őket eleget - bólogatott a Nyúl. - Hanem ami azt illeti, én is nagyon szomjas vagyok. Jólesnék egy kis langyos ital.

A Tehén gyorsan másfelé terelte a szót. Hirtelenjében nem jutott az eszébe egyéb, hát újra megkérdezte:

- Szóval jól vagytok valamennyien? Az asszony, a gyerekek?

- Csak úgy lassacskán, tűrhetően - mondta a Nyúl. - Nekem sincs más bajom, mint ez az átkozott szomjúság...

- Örömmel hallom, hogy jól vagytok valamennyien - vágott közbe a Tehén. - Nagy szó az manapság, ezekben a nehéz időkben!

- Most is pompásan érezném magam - folytatta a Nyúl -, ha ez a rettenetes szomjúság nem gyötörne. Egy-két korty friss tej, az kellene. Majd elepedek, olyan száraz a torkom.

- Hát a férjemről nem is kérdezel? Nem érdekel az egészsége?

- Igaz is! - mondta a Nyúl. - Bika bátya jó egészségben van?

- Hál’isten, egészséges, mint a makk - felelte a néni. - Erős, vidám, bátor: nincs nála különb bika az egész környéken.

- Örömmel hallom - felelte a Nyúl. - Hanem ami engem illet: nem bírom tovább a szomjú­ságot.

- Nincs is rosszabb annál - ismerte el a Tehén. - Leghelyesebb, ha elszaladsz a forráshoz, nagyon dicsérik a vizét.

- Messze van a forrás. Egy kis tejre vágyom leginkább. Nem adnál egy kortyot?

A Tehén úgy tett, mintha nem hallaná.

- A nagybátyádról és az unokaöcsédről még nem érdeklődtem - mondta. - Jól vannak ők is?

- Azt kérdeztem: nem adnál egy kevés tejet?

- Mezeiné asszonyságnál mikor jártál? - tudakolta a Tehén. - Ha látod, mondd meg, hogy tiszteltetem. Remélem, jól érzi magát.

A Nyúl belátta, hogy ilyen módon nem boldogul. Furfanggal próbálkozott.

- Van ám valami, ami a tejnél is jobban oltja a szomjat - mondta. - Mégpedig a zsenge eper.

- Színigaz! - helyeselt a Tehén. - Mások is mondják. De hát akkor miért nem eszel epret?

- Sajnos, nem érem el - válaszolta a Nyúl. - Fára mászni pedig nem tudok. Pedig nézd csak: valósággal roskadoznak az ágak, annyi eper termett rajtuk.

- Szívesen segítenék, ha tudnék - mondta a Tehén. - De hát én sem vagyok elég magas, fára mászni pedig annyira sem tudok, mint te.

- Nem is kívánok én tőled effélét. Inkább arra kérlek, hogy taszítsd meg egyszer-kétszer a szarvaddal a fa törzsét. Ha jól megrázod, bizonyosan lehullik néhány szem eper.

- Hát ezt éppen megtehetem - felelte a Tehén, aki örült, hogy a Nyúl lemondott a tejről. - Ha én egyszer megrázom, valóságos epereső esik majd.

Azzal hátrált egy keveset, leszegte a fejét, majd, mint aki öklelni készül, nekirohant az eperfának. Nagyot csattant a Tehén két szarva a fa derekán, nagyot rázkódott a fa, de egy szem eper nem sok, annyi sem hullott alá. Hogy miért nem? Azért, mert még éretlen volt vala­mennyi, és erősen fogódzott a szárán.

A Tehén azonban nem gondolt erre, hanem - egy kicsit bosszúsan, hogy nem sikerült mindjárt elsőre a dolog - megint hátrált valamennyit (jóval többet, mint az imént), megint leszegte a fejét, mint aki öklelni készül, és másodszor is nekirontott az eperfának. Nagyot csattant a tehén két szarva az eperfa derekán (sokkal nagyobbat, mint az imént), nagyot rázkódott a fa, de egy szem eper nem sok, annyi sem hullott alá. Persze hogy nem! Hol volt még az eperérés ideje!

- Ejnye, néni! - ingerelte a Nyúl. - Csak nem gyengített el az öregség?

- Engem?! - kiáltotta a tehén. - Erősebb vagyok, mint valaha. Ha kell, akár ki is döntöm ezt a hitvány fát. Ide nézz!

S azzal újra hátrált egy darabot (sokkal többet, mint az előbb), újból leszegte a fejét, mint aki öklelni készül, és harmadszor is nekirontott az eperfának. Nagyot csattant a Tehén két szarva az eperfa derekán (sokkal, de sokkal nagyobbat, mint az előbb), nagyot rázkódott a fa, de az epereső csak nem akart eleredni.

A Tehén azonban ezúttal nem hátrált egy tapodtat sem; ott maradt, leszegett fejjel, a fánál.

Talán belátta, hogy nem boldogul az éretlen eperrel?

Dehogyis! Folytatta volna az öklelődzést szívesen akármeddig (nem azért, hogy a Nyúl kedvében járjon, hanem hogy az erejét fitogtassa), de mozdulni sem bírt álltó helyéből.

- Beszorult a szarvam a fába - panaszolta -, nem tudom kihúzni.

- Csak nem? - csodálkozott kajánul a Nyúl, mert hát éppen arra számított kezdettől fogva, hogy a Tehén szarva előbb-utóbb beszorul a fába, ha olyan erősen bökdösődik. - Igazán beszorult? No de ilyet!

- Segíts! - kérte a Tehén a Nyulat.

- Segítenék én szívesen, kedves nénikém - felelte a Nyúl -, de, sajnos, túlságosan kicsi és gyenge vagyok. Akárhogy ágaskodom is, nem érek fel a szarvadig. - Hatalmasat sóhajtott: - Bizony, bizony, most látom csak, mekkora baj, hogy ilyen kicsinek születtem!

- Ne sápítozz! - szólt rá bosszúsan a Tehén. - Inkább találj ki valamit, hiszen miattad kerültem ilyen bajba!

- Nem is felejtem el soha, hogy milyen kedves voltál hozzám - ígérte a Nyúl. - Megyek, hívok segítséget. Egykettőre visszajövök, addig légy türelemmel.

S azzal - lippiti-klippiti, lippiti-klippiti - elszaladt, egyenesen haza.

- Asszony, gyerekek, egy-kettő, szedelőzködjetek! - kiáltotta. - Ami sajtár, csöbör, rocska, kanta, csupor csak akad a háznál, hozzátok gyorsan!

Azok nem sokat kérdezősködtek: ami sajtár, csöbör, rocska, kanta, csupor csak akadt a háznál, gyorsan előhozták. A Nyúl maga is felkapott egy jókora vödröt.

- Utánam! - vezényelt, és indult vissza a mezőre, az eperfához, jobban mondva: az eperfába szorult Tehénhez.

A Tehén már messziről hallotta a Nyúl lépéseit: lippiti-klippiti, lippiti-klippiti - meg a Nyúlné és a nyúlfiak lépéseit: lipp-klipp, lipp-klipp, lipp-klipp...

„Jönnek már! - gondolta. - De vajon hogy akar segíteni rajtam ez a sok apró, gyenge jószág?”

Aztán más zajt is hallott: csirr-csörr, csirr-csörr - meg ezt: klipp-klapp, klipp-klapp - és még ezt is: zirr-zurr, zirr-zurr...

„Hát ez meg micsoda? - fülelt a Tehén. - Mintha a Nyúl család minden sajtárt, csöbröt, rocskát, kantát, csuprot magával hozott volna, ami csak a háznál akadt. Vajon mire készülnek?”

Megtudta hamar.

- Itt vagyunk, Tehén néni! - kiáltotta a Nyúl. - Kiszabadítani, sajnos, nem tudunk, mert akárhogy ágaskodunk is, nem érünk fel a szarvadig.

- Hát akkor mit akartok? - kérdezte a Tehén.

- Nem könnyíthetünk rajtad máshogy, mint hogy megfejünk - felelte a Nyúl. - Meglátod, mindjárt, kellemesebb lesz az álldogálás, ha kiürítjük a tőgyedet.

Mindjárt le is tette a vödrét a földre, a Tehén tőgye alá, ő maga pedig odakuporodott, és akármennyit szitkozódott, rúgkapált is az irigy Tehén, telefejte a vödröt.

Utána a felesége látott munkához: egy nagy sajtárt megtöltött friss, habos tehéntejjel. A Nyúlné után a nyúlfiak következtek egy-egy csöbörrel, rocskával, kantával, csuporral.

Amikor valamennyien elkészültek, így szólt a Nyúl:

- Köszönjük a tejet, kedves nénénk! Hazamegyünk, szép lassan megiszogatjuk. Közben pedig egyfolytában rád gondolunk. Mert az a legjobb ebben a tejben, hogy ajándékba adtad, tiszta jó szívvel, kéretlenül...

- Ez nem igaz - szólt közbe a Kisfiú. - Nem adta szívesen, nem is akarta adni.

- Persze hogy nem - felelte Rémusz bácsi. - A Nyúl csak csúfolta a Tehenet, amiért olyan irigy volt és fukar.

- Csúfolódni nem illik - mondta a Kisfiú.

- Hát nem is nagyon illik - válaszolta az öreg. - De a Nyúl tréfás fickó volt. És különben is azt gondolta, hogy hátha használ a lecke annak az irigy, fukar tehénnek.

- És aztán mi történt? - kérdezte a Kisfiú.

- A nyulak jót nevettek a tréfán, és elszaladtak. A Tehén (aki a fejét sem tudta fordítani, hiszen a szarva beszorult a fába) hallotta a lépéseiket: lippiti-klippiti, lipp-klipp - előbb közelről, majd messzebbről, halkabban: lippiti-klippiti, lipp-klipp - a végén pedig egészen messziről, egészen halkan: lippiti-klippiti, lipp-klipp...

Azután nem hallott semmit. Csak egy méh döngött a füle körül, és egy lusta béka vartyogott odább, a tocsogóban. A Tehén meg ott maradt magában az eperfa alatt.