Másnap
estefelé a Kisfiú odaállt Anya elé.
- Betty! -
mondta. - Átmehetek Rémusz bácsihoz?
Anya
csodálkozva nézett rá.
- Hogy
mondtad? Minek szólítottál?
- Bettynek.
Mert az te vagy. A kis Betty.
- Hát ez
hogy jutott az eszedbe? - kérdezte Anya.
- Rémusz
bácsi mondta. Hogy te vagy a kis Betty. Akinek ő mesélt.
Anya
elmosolyodott.
- Régen
volt. De Rémusz bácsinak már akkor is ősz volt a szakálla. Csak a feje nem volt
kopasz, és nem viselt szemüveget.
- Kis Betty!
- mondta a Kisfiú. - Átmehetek Rémusz bácsihoz?
- Inkább
holnap - felelte Anya. - Ma már késő van.
- Inkább ma,
Nekem ma kell átmennem.
- Kell? Miért?
- Mert a
szurokbaba megfogta a Nyulat.
- És nem
tudod, hogy megszabadult-e? - kérdezte Anya.
- Nem tudom
- mondta a Kisfiú.
- Akkor
belátom, hogy át kell menned - felelte Anya.
Rémusz
bácsi, úgy látszik, már várta is a Kisfiút, mert nem dolgozott semmit, szerszám
sem volt a kezében, és mindjárt így szólt:
- Ülj oda a
székre.
- Hogy
szabadult a Nyúl a Rókától? - tudakolta a Kisfiú.
- Hol is
hagytuk abba? - kérdezte az öreg.
- Ott, hogy
a Nyúl csak ült, csak ült a szurokbabával, a Róka pedig csak hempergett és
nevetett.
- Emlékszem
- bólintott Rémusz bácsi. - Hempergett és nevetett, mintha sohasem akarná
abbahagyni.
- De aztán
abbahagyta?
- Nemcsak
hogy abbahagyta - felelte Rémusz bácsi -, hanem hamarosan el is ment a kedve a
nevetéstől. De hát hadd mondjam el sorjában, hogyan történt a dolog.
- Rég mulattam ilyen jól - mondta a Róka, amikor egy kicsit lecsillapodott a jókedve. - De hát lásd be: igazán mulatságos dolgot műveltél. Jössz az úton, megszólítasz egy élettelen szurokbabát, és azt várod, hogy még feleljen is. Amikor aztán nem tudod szóra bírni, nekiesel, és agyba-főbe vered. Persze hogy hozzáragadt kezed-lábad! Hiszen mindenki tudja, akinek csak egy csöpp esze van, hogy a szurok ragadós holmi, kiváltképpen ha megpuhul a meleg napsütésben, Így jár a hebehurgya. Senkit sem okolhatsz azért, ami történt. Magadra vess, ha bajba kerültél.
- Mit akarsz
tenni velem? - kérdezte a Nyúl.
- Ezen még
magamnak is gondolkoznom kell - válaszolta a Róka. - Annyi bizonyos, hogy most
az egyszer nem segít rajtad az a híres nagy eszed. Elcsíptelek, Nyúl barátom,
ez az igazság! Eleget bosszantottál, eleget tettél csúffá, elégszer jártál túl
az eszemen, elégszer ütöttél el a legjobb falatoktól. Most rajtam a sor,
bosszút állok mindenért!
- És hogy
állsz bosszút rajtam? - tudakolta a Nyúl.
- Azt hiszem,
legjobb, ha rőzsét gyűjtök, tüzet rakok, és megsütlek elevenen.
A Nyúl,
gondolhatni, éppen ezt szerette volna legkevésbé: megégni elevenen. De több
esze volt, semhogy kimutassa, mennyire megijedt.
Inkább ezt
felelte:
- Nekem már
minden mindegy. Tudom, hogy nem remélhetek kegyelmet. Ha már meg kell halnom,
legyen, úgy ahogy te akarod. Gyűjts hamar rőzsét, rakj tüzet, és süss meg
elevenen.
A Rókát
nagyon meglepte a válasz, mert azt hitte, hogy a Nyúl könyörögni fog az
életéért.
- Micsoda? -
kérdezte gyanakodva. - Talán bizony nem is bánod, hogy megégetlek?
- Bánom,
nagyon is bánom - felelte a Nyúl. - De hát még az is jobb, mintha itt hagynál
az út szélén a világ nevetségére.
- Tudod mit?
- mondta a Róka. - Mást gondoltam. Nem vesződöm a rőzsegyűjtéssel, tűzcsinálással,
hanem kerítek egy jó hosszú kötelet, és felakasztalak a legelső fára.
- Jó lesz,
nagyon jó! - helyeselt a Nyúl. - Akassz fel, ha már mindenáron a halálomat
kívánod. Csak azt a csúfságot meg ne tedd velem, hogy itt hagysz az úton, a
kulimászba ragadva.
- Igen ám,
csakhogy hol találok kötelet? - tűnődött a Róka. - Legegyszerűbb, ha a folyóba
doblak.
- Persze
hogy az a legegyszerűbb! Dobj a folyóba, minél előbb. Nem várok én irgalmat
tőled. Csak egyre kérlek: valahogyan itt ne felejts az út szélén ezzel a
ragacsos szurokbabával!
- Egy baj
van! - töprengett a Róka. - Messze a folyó. Elfáradok, amíg odáig elcipellek.
Sokkal jobb, ha itt helyben szétdarabollak.
- Igaz -
bólogatott a Nyúl. - Minek fárasztanád magad a cipekedéssel? Darabolj szét itt helyben.
Én már leszámoltam az életemmel. Csak azért könyörgök: itt ne hagyj az úton. Ha
erre tévedne valamelyik ismerősöm, föld alá süllyednék szégyenletemben.
- Az ám! -
vakarta a fejét a Róka. - Csakhogy a baltát otthon felejtettem! Mivel
daraboljalak szét?
- Nem bánom,
akármivel - felelte a Nyúl. - Semmitől sem félek, csak attól az egytől, hogy
magamra hagysz, én meg itt ülök a szurokba ragadva, és aki erre jön, mind azt
mondja: „No, te nagyokos! A Rókának, úgy látszik, mégiscsak több esze van, mint
neked, ha ilyen könnyen kifogott rajtad.” Ettől félek csak, semmi mástól.
Addig-addig
könyörgött a Rókának, hogy ha már lusta tüzet gyújtani, cipekedni, baltát
keríteni, tegyen vele bármit, csak ott ne hagyja szégyenszemre az úton, amíg a
Róka el nem vigyorodott.
- No, Nyúl
komám, ostobább vagy, mint hittem. Elfecsegted, hogy mitől félsz a leginkább.
Most legalább nem kell törnöm a fejemet, hogy mit csináljak veled.
A Nyúl kevés
híján felkacagott örömében, mert látta már, hogy a Róka mindjárt lépre megy.
De nem
árulta el magát, hanem ehelyett nagy jajveszékelésbe fogott - Jaj, jaj, jaj,
miért is nem hallgattam inkább! Hiszen sejthettem volna, hogy a káromra
fordítod minden szavamat! A végén még itt hagysz magamra, kulimászosan,
tehetetlenül! Csak nem teszed ezt meg velem?
- De bizony
megteszem! - felelte kajánul a Róka. - Legalább mindenki meglátja, hogyan járt
túl az okos Róka a furfangos Nyúl eszén!
A Nyúl még
könyörgött, siránkozott egy sort (de persze, csak úgy tessék-lássék, mert
hiszen egyebet sem kívánt, mint hogy végre magára maradjon), azután nagyot
sóhajtott:
- Látom,
hiába minden. De annyit mondok, nem élem túl ezt a gyalázatot.
- Sebaj! -
rikkantott a Róka - Ha megégettelek, vízbe fojtottalak, feldaraboltalak volna,
azt sem élted volna túl.
S azzal fütyörészve,
ugrándozva, nagy vidáman elindult hazafelé.
Hát a Nyúl?
Csak ült,
csak ült az út szélén, a kő tövében, keze-lába a ragacsos szurokban. Nem is
próbált szabadulni, csak ült, csak ült, csak várt, csak várt.
Mire várt?
Arra, hogy a
nap melege megolvassza a szurkot. Ha a szurok megolvad: keze-lába kiszabadul.
Úgy is
történt. Mire a nap delelőre ért, a szurok megolvadt. A Nyúl kiszabadította
kezét-lábát, talpra ugrott, és futott (amennyire a sok ragacstól futni tudott),
futott, egyenesen a kúthoz. Ott jól megmosakodott, egy tüskés
csipkebokorággal alaposan megfésülködött, azután futott tovább, fel a
dombtetőre.
A
dombtetőről éppen a Róka házára látott. Ott hűsölt a Róka a háza előtt, az
árnyékban.
- Róka koma!
- kiáltott le a Nyúl. - Nézd csak, ki van itt!
A Róka
felkapta a fejét.
- Hát te
hogy kerülsz ide? - hebegte, amikor megpillantotta a Nyulat.
- A négy
lábamon - nevetett a Nyúl. - De az igazat megvallva, az eszem is segített egy
kicsit.
A Róka
szólni sem tudott az elképedéstől. Csak ült, csak ült, csak bámult, csak
bámult.
A Nyúl
ellenben - akárcsak az imént a Róka - fütyörészve, ugrándozva, nagy vidáman
elindult hazafelé. Talán még szebben is fütyült, nagyobbakat is ugrott a
Rókánál; a vidámságra pedig bizonyosan több oka volt.
- Én is csinálok szurokbabát - mondta a Kisfiú.
- Minek? -
kérdezte Rémusz bácsi. - Csak nem akarod, hogy a kutya vagy a macska vagy
valamelyik kiscsirke beleragadjon?
- Nem -
felelte a Kisfiú. - Azt nem akarom.
- Aztán meg
te magad is csupa maszat lennél, a ruhádat is bepiszkolnád. Azt hiszem, Anya
nem nagyon örülne, ha látná.
- Jó -
mondta a Kisfiú. - Akkor nem csinálok.