- Nem
sikerült - jelentette másnap a Kisfiú.
- Nem? -
csóválta a fejét Rémusz bácsi.
- Este
nyitva volt a szemem, és láttam mindent - mondta a Kisfiú. - És reggel csukva
volt a szemem, és nem láttam semmit, amíg ki nem nyitottam.
- Különös
dolog! - kiáltotta Rémusz bácsi. - Ez nem jelenthet mást, mint hogy nem vagy
igazi nyúl.
- De igazi
nyúl vagyok! - jelentette ki határozottan a Kisfiú. - Játékból én vagyok az
igazi Nyúl.
- És
igazból? - kérdezte az öreg.
- Igazból a
mesebeli igazi Nyúl az igazi-igazi Nyúl - felelte a Kisfiú.
- Értem -
mondta Rémusz bácsi. - Hát akkor hallgasd meg, hogyan mentette meg Teknős apót
az igazi-igazi mesebeli Nyúl!
A Róka igen haragudott a Teknősre, amiért odaültette a tölgyfa alá, hogy megvárja, amíg bele nem pottyan a tátott szájába az a bizonyos világjó görbe-pörge törpe-körte... De még ennél is jobban haragudott, hogy Teknős apó mindjárt elment Mezeiné asszonyhoz, és elmondta a dolgot a vendégeknek.
Megfogadta,
hogy mihelyt teheti, bosszút áll az öregen.
Nem sokáig
váratott magára az alkalom.
A Teknős
egyszer magányosan sétált az úton. Arra ment a Róka, hátán egy üres zsákkal.
Meglátta a Teknőst. Lábujjhegyen a háta mögé settenkedett, és hirtelen
megragadta a farkánál fogva. A Teknős jóformán észbe sem kapott, és máris bent
volt a zsák fenekén.
A Róka
vállára vetette a zsákot, és hazament. A zsákot és benne a Teknőst bedobta a
sarokba, ő maga pedig leült, hogy kigondolja, miféle válogatott kínzásokkal
pusztítsa el az apót.
Nem gondolt
arra, hogy annak, amit művelt, tanúja is volt. Pedig hát volt tanúja, mégpedig
éppen az az állat, aki előtt legszívesebben tartotta volna titokban: a Nyúl.
Véletlenül
éppen ott hűsölt egy nagy lapulevél alatt, amikor a Róka zsákba rakta a
Teknőst. Látta azt is, hogy a Róka, vállán a zsákkal, egyenesen hazamegy.
Tüstént
elhatározta, hogy megmenti a Teknőst. A módját is hamar kieszelte.
Odalépett a
Róka ajtajához, megdöngette, és mintha lélekszakadva futott volna odáig, nagy
kapkodva, lihegve így kiáltozott:
- Gyorsan,
Róka szomszéd, gyorsan! Fogd a furkósbotodat, és rohanj a gyümölcsösbe! Ne várj
egy percet se, gyorsan, rohanj!
A Róka ajtót
nyitott.
- Mi
történt?
- Lopják a
dinnyét! Dézsmálják a szőlőt! Verik a barackot a fáról!
- Kicsodák?
Micsodák?
- Nem tudom,
de gondolom, hogy nagy csibészek lehetnek. Mert amikor rájuk kiáltottam, hogy
takarodjanak onnan, rám sem hederítettek.
- No, majd
én elveszem az étvágyukat! - kiáltotta a Róka.
Fogta a
furkósbotját, és elrohant a gyümölcsösbe, amely nem volt valami közel.
A Nyúl pedig
beosont a házba, kibogozta a zsák bekötözött száját, és szabadon eresztette a
Teknőst.
- Kész a mese? - kérdezte kissé csalódottan a Kisfiú.
- Hová
gondolsz! - felelte Rémusz bácsi. - Hát úgy ismered te a Nyulat, hogy ennyivel
megelégszik? Most jön a java!
- Bújj el itt az árokban - mondta a Nyúl a Teknősnek. - Én csak térülök-fordulok, mindjárt itt leszek.
- Hová mégy?
- érdeklődött a Teknős.
De a Nyúl
nem ért rá válaszolni, mert attól tartott, hogy a Róka idő előtt haza talál
jönni. Hóna alá csapta az üres zsákot, és elnyargalt.
Tudott egy
helyet az erdő szélén, ahol sok darázs tanyázott: oda szaladt. Szélesre
nyitotta a zsák száját, és egy ügyes mozdulattal belesepert a zsákba egy egész
darázsfészket.
Hej, de
mérgesek voltak a darazsak! Zúgtak, zümmögtek veszettül. Megfogadták, hogy aki
elsőnek nyitja ki a zsákot, annak megmutatják, mit tesz az: egy egész
fészekalja darázzsal ujjat húzni!
Még idejében
érkezett a Nyúl, hogy a zsákot visszacsempéssze a sarokba, ahonnan elemelte,
becsukja a ház ajtaját, s azután lehasaljon az árokba a Teknős mellé.
De már jött
is a Róka. Mérges volt ő is, akárcsak a darazsak. És fogadkozott ő is, akárcsak
azok, hogy ellátja a baját annak, aki bolonddá tette. (Mert hát, mondani sem
kell, senki sem lopta a dinnyét, senki sem dézsmálta a szőlőt, senki sem verte
a barackot a fáról.)
Mivel
azonban a Nyulat sehol sem találta, elhatározta, hogy a Teknősön tölti ki a
haragját. Berontott a házába, fogta a zsákot, kioldozta a száját.
Hogy mi
történt odabent, mi nem történt, azt sem a Nyúl, sem a Teknős nem tudta
pontosan, mert mind a ketten óvakodtak attól, hogy előbújjanak az árokból.
Csak valami
éktelen lármát, dobogást hallottak. Mintha lovak nyargalásztak volna a Róka
házában. Aztán mintha egy csorda bivaly kergetődzött volna odabent. Később meg
mintha valami öldöklő birkózás, verekedés kezdődött volna a szobában: asztalok
dőltek fel, székek reccsentek, tálak, kancsók csörömpöltek.
Végül nagy
sokára felpattant az ajtó. Elöl a Róka rohant üvöltve, utána száz meg száz
darázs - zzzzzz-zzzzzz - akkora zajjal, mint egy jókora szélvihar.
Így nyargalt
végig a Róka, mindenki ámulatára, az egész városon és még azon túl is, a
folyóig. Ott aztán a magas partról fejest ugrott a vízbe, és ezt igen okosan
tette, máskülönben talán még halálra is csípték volna a darazsak.
- Ez a mese nem arról szólt, hogy hogyan mentette meg Teknős apót a Nyúl - állapította meg a Kisfiú.
- Hát miről
szólt? - kérdezte Rémusz bácsi.
- Arról,
hogy hogyan büntette meg a Nyúl a Rókát.
- Igaz -
ismerte el Rémusz bácsi. - De mit csináljak, ha már egyszer ezt mondtam!
- Semmit -
mondta a Kisfiú. - Zzzzzz! Jó éjszakát!