- És mit
csinált a Róka, amikor a partra ért? - érdeklődött a Kisfiú.
- Először is
megszárítkozott - felelte Rémusz bácsi. - Kifeküdt a napra, süttette magát,
mert nagyon átfázott a hideg vízben. Azután pedig erősen elhatározta, hogy most
az egyszer igazán végez a Nyúllal.
- És végzett
vele? - kérdezte a Kisfiú.
- Majd
megtudod a mese végén - válaszolta az öreg.
- Nem kell
megvárnom a mese végét, mert máris tudom! - kiáltotta a Kisfiú. - Nem végzett
vele.
- Honnan
tudod olyan bizonyosan?
- Onnan,
hogy ha végzett volna vele, akkor nem mesélhetnél róla többet.
- Igaz -
mondta Rémusz bácsi.
A Róka, amíg a parton szárítkozott, folytonosan csak azon törte a fejét, hogyan állhatna bosszút a Nyúlon, de most aztán istenigazában.
Végül is azt
sütötte ki, hogy amíg a Nyúl a folyón csónakázik, elbújik a házában (mármint a
Nyúl házában), és éppen akkor fogja meg (tudniillik a Nyulat), amikor az a
legkevésbé számít rá.
Mindjárt oda
is lopódzott a Nyúl házához.
Szerencséje
volt: sem a Nyúlné, sem a nyúlfiak nem voltak otthon, az ajtó pedig tárva-nyitva
állt.
Körülnézett,
nem látja-e valaki. De szerencséje volt ebben is: senki sem vette észre a szomszédok
közül, amikor besurrant a házba, és becsukta maga mögött az ajtót.
Nem győzte
dicsérni az eszét, amikor nemsokára meghallotta, hogy a Nyúl - lippiti-klippiti
- vidáman szökdécselve, már jön is hazafelé.
„No, Nyúl
komám - mormolta a bajusza alatt -, most aztán alaposan megadod az árát annak a
sok bosszúságnak, amelyet eddig okoztál!”
Lippiti-klippiti
- vidáman szökdécselve tartott hazafelé a Nyúl. A kertkapuban azonban hirtelen
megállt.
„Amikor
elmentem hazulról, nyitva hagytam az ajtót - töprengett magában. - Ugyan kinek
jutott eszébe, hogy becsukja?”
Más talán
benyitott volna a házba, hogy meggyőződjék, nincs-e odabent valaki. A Nyúl azonban
óvatos volt, mert tudta, hogy a Rókától minden rossz kitelik.
Megköszörülte
hát a torkát, és elkiáltotta magát:
- Hej, te
ház!
A ház,
persze, nem válaszolt. De nem válaszolt a Róka sem, aki az ajtó mögött
leskelődött: fogalma sem volt, mit kellene tennie.
- Hej, te
ház! - kiabált a Nyúl. - Miért nem felelsz? Hát hiába tanítottalak a jó
modorra? Még azt a keveset is elfelejted, amit eddig nagy nehezen megjegyeztél?
A Róka az
ajtó mögött zavartan fészkelődött, mert életében sem hallott olyant, hogy
valaki egy házat nógasson beszédre.
- Valami
történhetett ezzel a házzal! - mondta hangosan a Nyúl. - Eddig még sohasem
fordult elő, hogy ne üdvözölt volna, ha hazajöttem. Talán csak nem bújt el
valaki odabent? Mert ha idegen van a szobában, akkor megértem, hogy a ház nem mer
beszélni.
Tölcsért
formált a tenyeréből.
- Hej, te
ház! - kiáltotta. - Van bent valaki?
„Ha nem
felelek - gondolta a Róka -, a Nyúl megtudja, hogy idegen van a házban!”
Elkiáltotta
hát magát:
- Nincs itt
senki!
A Nyúl most
már tudta, hányadán áll. De egy kis tréfát azért nem akart elmulasztani. Így
válaszolt:
- Örülök,
hogy végre megszólaltál. De mi lelt, hogy már nem selypítesz? Reggel, amikor
elmentem hazulról, javában selypítettél, ami természetes is, hiszen még csak
kétéves vagy!
„Ha ez a ház
reggel selypített - gondolta magában a Róka -, akkor selypítenem kell nekem is.
Máskülönben észreveszi a Nyúl, hogy nem a ház beszél.”
Kikiabált az
ajtó mögül, olyan selypesen, ahogy csak tudott:
- Ninc itt
szenti! Cat én ededül vadot itt!
- Akkor jó -
felelte a Nyúl. - Már azt hittem, hogy a Róka bujkál odabent. Figyelmeztetni
akartam, hogy meneküljön, mert egy mérges agárkutya jár a nyomában, és láttam,
hogy éppen errefelé tart.
Semmitől sem
félt annyira a Róka, mint az Agártól.
Nem gondolt
már selypítésre, nem gondolt már bujkálásra, nem gondolt már a bosszúra sem:
feltépte az ajtót, és hanyatt-homlok iszkolt ki a házból, ki a kertből, el a
Nyúl háza környékéről.
Nem is ment
vissza egyhamar.