Egyik este a
Kisfiú megint ott találta Rémusz bácsinál az Öreg Dávid apót.
- Ma is te
fogsz mesélni? - kérdezte tőle a Kisfiú.
- Ha akarod,
elmondhatok egy mesét - felelte Dávid apó.
De a Kisfiú
nem tudta, hogy akarja-e. Egyelőre le sem ült, ott álldogált a két néger előtt.
- Milyen
mese az a mese? - tudakolta, mielőtt választ adott volna. - Afrikai?
- Afrikai.
- És miről
szól?
- Arról,
hogy hogyan kötözte meg a Nyúl az Oroszlánt.
- A Nyúl? -
csodálkozott el a Kisfiú. - De hiszen a Nyúl nem élt Afrikában!
- Már hogyne
élt volna ott! - felelte Dávid apó. - Se szeri, se száma Afrikában a nyúlnak.
- De azok
valódi nyulak! - ellenkezett a Kisfiú. - Egyik sem mesebeli Nyúl.
- Van köztük
mesebeli Nyúl is, nem is egy - erősködött az apó.
Rémusz bácsi
látta, hogy neki kell eldöntenie a vitát.
- Neked van
igazad - fordult a Kisfiúhoz. - A Nyúl, a mi Nyulunk, a híres mesebeli Nyúl
sosem élt Afrikában.
- No, ugye?
- mondta a Kisfiú. - A mi Nyulunk egy szép kis városban élt.
- Hanem az a
nyúl, akiről Dávid apó meséje szól - folytatta Rémusz bácsi -, az csakugyan
Afrikában élt.
- Akkor az
egy másik Nyúl volt - állapította meg a Kisfiú.
- Persze -
felelte Rémusz bácsi. - Úgy is hívták, hogy: Másik Nyúl.
- És
ugyanazt az Oroszlánt fogta meg, amelyik az antiloptehenet akarta megenni?
- Ezt már
nem tudom - mondta Rémusz bácsi. - Csak Dávid bácsi tudhatja: ugyanazt az
Oroszlánt fogta meg?
- Szó sincs
róla! - felelte az apó. - Ez egy másik Oroszlán volt.
- Akkor úgy
hívták, hogy: Másik Oroszlán - jelentette ki a Kisfiú.
- Úgy -
helyeselt Dávid apó. - Hanem azt mondom, ha már amúgy is tudjuk, hogy a Másik
Nyúlról és a Másik Oroszlánról van szó: nevezzük egyszerűen Nyúlnak a nyulat és
Oroszlánnak az oroszlánt. Jó?
Rémusz bácsi
valahol a szerszámai között matatott. Dávid apó leült Rémusz bácsi helyére a
mesemondó padra. A Kisfiú is felkapaszkodott a mesehallgató székbe, és ezt
mondta:
- Jó.
Az állatok egyszer azon vitatkoztak, hogy melyik a legerősebb köztük. Megegyeztek abban, hogy az Oroszlán.
Hanem akkor
megszólalt a Nyúl (a Másik Nyúl, akit azonban röviden csak Nyúlnak nevezünk),
és azt mondta:
- A
legerősebb állat az, amely még az Oroszlánnál is erősebb.
- Csakhogy
olyan állat nincs - felelték a többiek.
- Ha azonban
egy napon azt látnátok, hogy mégiscsak akadt olyan állat, amely odakötözte egy
fához az Oroszlánt - kérdezte a Nyúl -, elismernétek-e, hogy az az állat
erősebb az Oroszlánnál?
- Hát
bizony, el kellene ismernünk - válaszolták az állatok.
Sok idő telt
el ezután: hónapok, talán évek is. Az állatok lassacskán megfeledkeztek az
egész beszélgetésről. Ha egyiknek-másiknak néha mégis eszébe jutott, hogy mit
mondott a Nyúl, az is csak legyintett:
- Üres
fecsegés volt az egész, semmi egyéb. Nincs olyan állat, amelyik képes volna odakötözni
egy fához az Oroszlánt!
Egy napon a
Nyúl kiment abba a bozótos, ritkás erdőbe, ahol az Oroszlán sétálgatni szokott.
Vitt magával egy jó erős, hosszú kötelet.
Amikor
meglátta az Oroszlánt, nagy óbégatásba fogott, és a kötelet maga után
vonszolva, rohanni kezdett.
- Megállj! -
ordított rá az Oroszlán. - Hová rohansz ilyen veszettül?
- Jajjajjaj!
- siránkozott a Nyúl. - Jön az orkán, jön a szélvihar, elpusztít
valamennyiünket!
- Ne félj,
amíg engem látsz - felelte az Oroszlán. - Olyan orkán nincs, amely bennem kárt
tehetne.
- Bárcsak
igazad volna! De ez a szélvihar olyan erős, hogy amott, a hegyen túl
elefántokat emel a levegőbe!
-
Elefántokat? - ütődött meg az Oroszlán.
- A saját
szememmel láttam! - bizonykodott a Nyúl. - Csak úgy kalimpáltak a magasban.
Körülöttük pedig tigrisek, párducok, oroszlánok lebegtek: egy egész felhő.
- No, akkor
ennek a fele sem tréfa! - szeppent meg az Oroszlán. - Mit tehetünk?
- Csak egy
segítség van: oda kell kötöznünk egymást egy jó erős, vastag fa derekához.
Akkor nem árthat nekünk az orkán. Itt a kötél, itt a fa: ne várjunk egy percet
sem, mert nyakunkon az ítéletidő.
Az Oroszlán
átölelte egy erős, vastag fa derekát. A Nyúl pedig hurkot kötött az Oroszlán
egyik mancsára, másik mancsára, egyik lábára, másik lábára, a maradék kötéllel
pedig odaerősítette a derekát a fához.
- Próbáld
meg, nincs-e valami hiba: elég erős-e a kötél, tartanak-e a csomók - biztatta a
Nyúl az Oroszlánt.
Az Oroszlán
nekifeszült.
- Nincs
semmi hiba - mondta. - A kötél elég erős, a csomók jól tartanak. Ha akarnék,
sem bírnék kiszabadulni.
- Az a jó -
mondta a Nyúl.
- Hát veled
mi lesz? - kérdezte az Oroszlán. - Magadat nem kötözöd a fához?
- Én már
csak megleszek így is - felelte a Nyúl. - Mert ha jól meggondolom: nyulat egyet
sem láttam a levegőben odaát, a hegyen túl.
Vártak egy
ideig: az Oroszlán a fához kötözve, a Nyúl pedig a fa mellett kényelmesen.
- Nem hallom
a szél zúgását - mondta az Oroszlán.
- Én sem -
válaszolta a Nyúl. - Úgy látszik, elkerül bennünket a vihar.
- Hát akkor
oldozd le rólam a kötelet!
- Azért a
biztonság kedvéért nem árt, ha egy kicsit még rajtad marad.
Megint
eltelt egy kevés idő.
- Még most
sem hallom - mondta az Oroszlán.
- Szó, ami
szó - felelte a Nyúl -, én sem, akárhogy fülelek. De azért még nem múlt el a
veszedelem.
Hát jó,
megint vártak valamennyit.
- Micsoda
szélvihar az, amelynek nincs hangja? - dohogott az Oroszlán.
- Én magam
is éppen ezen gondolkozom - válaszolta a Nyúl. - És már-már kezdem azt hinni,
hogy amit a hegyen túl láttam, nem is szélvihar volt.
- De hiszen
azt állítottad, hogy elefántokat, oroszlánokat, tigriseket, párducokat sodort
magával!
- Lehet,
hogy káprázott a szemem - mondta a Nyúl. - Talán csak legyek voltak vagy
nagyobbacska szúnyogok.
- Mit
beszélsz?! - kiáltotta az Oroszlán. - Bolondját járatod velem?
- Dehogyis!
- mentegetődzött a Nyúl. - Csak nem tételezel fel rólam ilyesmit?
- Akárhogy
is: tüstént szabadíts ki!
- Attól
tartok, hogy nem fog sikerülni. Kötni könnyű a csomót, de oldani nehéz!
Egy keveset
babrálgatott a csomók körül, azután kijelentette:
- Sajnos,
sehogy sem boldogulok vele. Nagyon gyenge vagyok én ehhez.
Az Oroszlán
most már elveszítette a türelmét. Akkorát bődült, hogy visszhangzott tőle az
erdő.
- Mit kiabált? - érdeklődött a Kisfiú.
- Mindenféle
cifra gorombaságot - felelte Dávid apó. - Az oroszlánok, ha mérgesek, nem
válogatják meg a szavaikat.
- Azt nem
kiabálta, hogy: segítség? - kérdezte a Kisfiú.
- De bizony,
a legvégén már azt kiabálta, mert látta, hogy a Nyúltól nem remélhet
segítséget.
Az oroszlánbőgésre innen is, onnan is összecsődültek az állatok. Csak bámultak, meresztgették a szemüket, csóválták a fejüket hitetlenül.
Mit láttak?
Azt látták,
hogy az Oroszlán egy fa derekát ölelgeti, és az egyik mancsán is, másik mancsán
is, egyik lábán is, másik lábán is hurok feszül, a maradék kötéllel pedig a
derekát kötözte oda a fához - ugyan kicsoda? Senki más, mint a Nyúl! Ott
üldögél a fa mellett most is, keresztbe font karral, keresztbe rakott lábbal.
Semmi
kétség, a Nyúl foglyul ejtette az Oroszlánt.
Kisvártatva
oda is lépett az ámuldozó állatok csapatához.
- No, melyik
a legerősebb állat? - kérdezte tőlük.
- Az, amely
odakötözte a fához az Oroszlánt - felelték az állatok.
- Vagyis én!
- állapította meg büszkén a Nyúl.
Attól fogva
nagy becsülete volt a Nyúlnak azon a vidéken.
- Hát az Oroszlán? - kérdezte a Kisfiú. - Ott maradt a fához kötözve?
- Nem maradt
ott - felelte Dávid apó. - Kiszabadította egy párduc.
- És nem
haragudott meg a Nyúlra? Nem állt később bosszút rajta?
- Szörnyen
haragudott rá - mondta az apó. - Csakhogy a Nyúl idejében megszökött előle, és az
Oroszlán nem bírta utolérni.
- Később
pedig - vette át a szót Rémusz bácsi -, amikor elszállt az első haragja,
belátta, hogy helyesebb, ha jó képet vág a tréfához. Ezért nagyot nevetett a
dolgon, azután pedig kijelentette, hogy amiért ilyen jól megnevettette:
megbocsát a Nyúlnak.
- És azóta
jóban vannak? - érdeklődött a Kisfiú.
- Ezt nem
lehet egészen bizonyosan tudni - válaszolta bácsi. - Mert a Nyúl, óvatosságból,
mindenesetre messze elkerüli az Oroszlánt.
A Kisfiú
megköszönte a mesét, szép jó estét kívánt a két öregnek, és indult kifelé.
De az
ajtóban hirtelen eszébe jutott valami.
- Te honnan
tudod, hogy mit csinált a Nyúl? - kérdezte Rémusz bácsit. - Hiszen ez nem a te
Nyulad, hanem a Másik Nyúl!
- Kitaláltam
- vallotta be az öreg. - Ezek a mesebeli nyulak, ahányan vannak, mind igen
hasonló természetűek.