HOGYAN LETT KÉK A MOTACILL-MADÁR TOLLA?



A kaliforniai pima indiánok öregjei mesélik.
Valamikor nagyon régen fakó és csúf volt a kis Motacill-madár tollazata. Volt egy kék vizű, nyugodt tükrű tó, melybe nem ömlött se folyó, se patak. A madár négyszer megfürdött ebben a tóban, négy egymást követő reggel ereszkedett le a tó vizére, s így énekelt:
Kék a tó tükre, kék és csillog,
kék vízben fürdetem szárnyaimat,
kékre festi a tollaimat.
A negyedik reggelen kihullt a Motacill-madár minden tolla, csupaszon állt a tó partján. Ám az ötödik reggelen, mikor ismét megmerült a vízben, mire a partra ért, szép kék tollai nőttek. Míg a Motacill szárnyaival csapkodva fürdött, a partról leste a prérifarkas. Legszívesebben ráugrott volna a madárra, hogy elfogja, ám a farkas retteg a víztől. Az ötödik reggelen megszólította:
- Miként lehetséges, hogy hajdani fakó tollazatod helyett most ilyen ragyogó kék tollruhát viselsz? Minden madárnál szebb lettél, örül a szem, ha csak rád tekint. Hej, de jó volna, ha én is ilyen szépséges kék irhát viselhetnék!
A prérifarkas irhája akkoriban zöld volt. A madár így válaszolt:
- Fürödj meg négyszer a kék vizű tóban, s fürdés közben énekelve kérd a tavat, fesse kékre az irhádat.
Így is történt. Négyszer fürdött meg a prérifarkas a kék vizű tóban, negyednapra csupasz lett, az ötödik fürdés után meg ragyogó kék irhával lépett a partra, éppen olyan kék volt, mint a kis madár, a Motacill.
Nagyon büszke lett a prérifarkas, büszkén járt föl alá, s egyre leste, vajon az árnyéka is kék-e most, hogy kék irhával jár-kél. Míg az árnyékát leste, nem nézett a lába alá, meg is botlott egy kidőlt fatörzsben, föl is bukfencezett, meghempergett a fakószürke porban, szürke lett, por­színű maradt mindörökre.
Manapság már csak szürke irhájú prérifarkas járja a világot.