- Anyu
megfejtette a találós kérdést - újságolta a Kisfiú másnap Rémusz bácsinak.
- Már hogyne
fejtette volna meg! - felelte az öreg. - Hiszen én magam mondtam el neki ezt a
mesét, nem is olyan régen: alig harminc éve.
- Harminc
éve... - ismételte a Kisfiú. - Mennyi az?
- Hogy is
magyarázzam meg? - tűnődött Rémusz bácsi. - Hány éves vagy most?
- Öt.
- Hát akkor
hat olyan kisfiú, mint amilyen te vagy, együttvéve éppen harmincéves.
- De hát itt
nincs hat kisfiú! Itt csak én vagyok, egyedül!
Rémusz bácsi
megsimogatta a Kisfiú fejét.
- Úgy
látszik, nem érted - mondta. - Nem baj. Jövőre iskolába kerülsz, és akkor meg
fogod érteni.
- Jó -
felelte a Kisfiú. - De most mesélj olyant, amit mindjárt megértek.
- Elmondom,
hogy ugrasztotta szét Róka úr vendégeit a Nyúl - mondta Rémusz bácsi.
Képzelhetni, hogy a Róka nem valami nagyon szerette a Nyulat, mert folytonosan túljárt az eszén, és némelykor borsos tréfákat eszelt ki a rovására. Pedig, őszintén szólva, a Róka volt a hibás a dologban, hiszen a legtöbbször ő kezdte az ingerkedést, huzakodást. De hát akárhogy is, annyi bizonyos, hogy nem szerette a Nyulat.
Ezért volt
az, hogy egy alkalommal, amikor nagy vendégséget csapott, mindenkit meghívott a
házába, aki valamit számított a környéken, csak éppen a Nyulat nem.
„No, megállj
- dohogott magában a Nyúl. - Szerzek én magamnak mulatságot, különbet, mint
amilyent te rendeztél volna!”
Estefelé a
vendégek összegyűltek a Róka házában.
Róka úr
ülőhellyel kínálta őket, ahogy illik, Rókáné pedig ételt, italt hordott fel.
- Tessék,
kedves barátaim, egyenek-igyanak! - biztatta a vendégeket. - Váljék kedves
egészségükre!
A vendégek
nem kérették magukat: falatoztak, hörpölgettek, jókedvűen tereferéltek.
- Hol marad
a Nyúl? - kérdezte egy kis idő múlva a Medve.
- Az ám! Mi
van a Nyúllal? - tudakolta a Teknős. - Az olyan mulatság, amelyből a Nyúl hiányzik,
felét sem éri!
- Csak nem
mulasztottad el meghívni? - kérdezte a Borz.
- Jaj,
dehogyis mulasztottam el! - füllentette a Róka. - Hívtam, nem is egyszer. Csak
hát, az igazat megvallva, a Nyúl nem valami jó barátom, mert folytonosan
túljárok az eszén, és némelykor borsos tréfákat eszelek ki a rovására.
- Elég
rosszul teszed! - felelte a Teknős. - Rá is fizethetsz.
- A Nyúl a
hibás a dologban - védekezett a Róka -, hiszen a legtöbbször ő kezdi az ingerkedést,
huzakodást. De hát akárhogy is, annyi bizonyos, hogy nem nagyon szeret engem.
Mit csinált
eközben a Nyúl?
Felment a
háza padlására, és a régi lomok alól előkeresett egy csörgődobot. Leverte róla
a port, és mindjárt ki is próbálta a hangját: didi-bumm, didi-bumm,
didi-bumm...
- Hogy került csörgődob a Nyúl padlására? - érdeklődött a Kisfiú.
- Az a dob
még a Nyúl papájáé volt. És az is az édespapájától örökölte.
- És a Nyúl
papájának az édespapája kitől kapta? A tánctanártól?
- Persze
hogy attól! És a tánctanár a másik tánctanártól. És a másik tánctanár a
harmadiktól.
- És hogy a
harmadik tánctanár kitől kapta, azt nem tudod? - kérdezte a Kisfiú.
- Nem, azt
nem tudom - felelte Rémusz bácsi. - De hallgasd meg, hogy mit csinált a Nyúl a
dobbal.
A Nyúl halkan odasettenkedett a Róka házához. Nem is kellett valami nagyon halkan settenkednie, mert odabent akkora volt a zsivaj, hogy amúgy sem hallották volna meg a lépéseit.
Megállt az
ablak alatt, és rávert a dobra: didi-bumm, didi-bumm, didi-bumm!
Elsőnek a
Mosómedve figyelt fel a zajra.
- Mi az? -
kérdezte. - Talán az ég dörög?
A Farkas is
fülelt.
- Mintha
jégeső kopogna - mondta.
- Inkább
távoli lódobogásra hasonlít - vélekedett a Borz.
A
vendégsereg lassan elcsendesedett.
Didi-bumm!
Didi-bumm! Didi-bumm! - hangzott a dobszó.
- Nem dörgés
ez! - rázta a fejét a Medve.
- De nem is
jégeső! - állapította meg a Farkas.
- Sőt még
csak nem is lódobogás! - jelentette ki a Borz.
- Hát akkor
mi lehet? - tűnődtek a vendégek.
- Talán
bizony... - szólt a Tehén. - Ki sem merem mondani! - Felállt a helyéről. Egy
kicsit reszketett a lába.
- Szíves
elnézésteket kérem, tisztelt barátaim - mondta akadozó nyelvvel -, de nekem
most mennem kell. Megígértem a gyermekeimnek, hogy nem maradok sokáig.
- Én is ezt
ígértem - indult a Kecske is.
- Ejnye,
csak nem ijedtetek meg egy kis lármától? - marasztalta őket a Róka. - Még csak
most sül a konyhán a fánk, most forr fel a borleves.
De azoknak
már beszélhetett: a Tehén is, a Kecske is kilódult az ajtón, és futott
hazafelé.
- Tessék,
egyetek-igyatok! - igyekezett a Rókáné felvidítani azokat, akik ottmaradtak.
Hanem akkor
megint felhangzott az ablak alatt: didi-bumm, didi-bumm, didi-bumm!
A Róka
odalépett az ablakhoz, kikiáltott a kertbe:
- Ki az? Ki
jár itt?
Didi-bumm!
Didi-bumm! Didi-bumm! - csak ennyi volt a válasz.
- Annyi
bizonyos, hogy nem állati hang - mondta a Teknős.
- De nem is
emberi - tette hozzá a Borz.
- Hát akkor
miféle? - tanakodott a Róka.
A Medve
felállt a helyéről.
- Nem akarok
megijeszteni senkit - szólt tétován. - Csak éppen megjegyzem, hogy egyetlen
olyan teremtménnyel találkoztam életemben, amely sem emberre, sem állatra nem
hasonlított.
A Farkas
szájában megállt a falat.
- Én is -
suttogta.
- Én is -
mondta a Róka, és távolabb húzódott a nyitott ablaktól. - De hiszen ez akkor
nem más, mint a félelmetes...
- ...a nagy
erejű... - rebegte a Medve.
- ...a nagy
étvágyú... - nyöszörgött a Farkas.
-
Öhöm-Böhöm! - sikoltott fel a Rókáné, és ettől még azok is megrémültek, akik
eddig nyugodtan ettek-ittak az asztalnál.
Még Mezeiné
asszonyság és a lányai is felugrottak (pedig hát ők igazán jól ismerték
Öhöm-Böhömöt), és az ajtó felé igyekeztek. Didi-bumm! Didi-bumm! Didi-bumm! -
hallatszott az udvarról.
-
Meneküljön, aki tud! - rikoltotta egy ijedős, süldő korú vadmalac-kisasszony,
és szüleit sem várva, mindjárt ki is rugtatott a szabadba.
Lett erre
kavarodás! Az állatok egymást lökdösték, taszigálták kifelé.
Nem telt
bele egy perc: házigazdástul, háziasszonyostul rohant, amerre látott, az egész
vendégsereg. Csak a Teknős maradt ott az udvaron, az is csak azért, mert jobban
bízott a páncéljában, mint a lábában.
A Nyúl pedig
belesett az ablakon, és látta, hogy üres a ház.
„Most rajtam
a sor! - nevetett magában. - Remélem, azóta megsült a fánk, felforrt a
borleves!”
Leült az
asztalhoz, és nekilátott a falatozásnak, italozásnak. Talán egy kicsit többet
is evett-ivott a kelleténél: nem vette észre, hogy az idő erősen halad. Még
arra sem figyelt fel, hogy Rókáék meg a bátrabb vendégek: a Medve, a Farkas, a
Borz lassan visszasompolyognak a házhoz.
A Róka
belesett az ajtón.
Intett a
többieknek, hogy azok is nézzék, ki falatozik, italozik odabent az asztalnál.
Megmérgesedett
a Róka, odaugrott a Nyúl elé, és elrikkantotta magát:
- Most már
tudom, hogy ki az a félelmetes...
A Medve
átvette a szót:
- ...az a
nagy erejű...
A Farkas folytatta:
- ...az a
nagy étvágyú...
-
Öhöm-Böhöm! - fejezte be a Rókáné.
- Hát ide
figyelj, te félelmetes, nagy étvágyú, nagy erejű Öhöm-Böhöm! - kiáltotta a
Róka. - Most az egyszer nem te nevetsz utoljára!
- Nem
bizony! - vicsorgatta a fogát a Farkas.
Még a szelíd
Medve is így vélekedett:
- Bizony,
ezért a rossz tréfáért megérdemled a büntetést.
- Azt
ajánlom, dobjuk a folyóba! - mondta a Róka.
A többiek
helyeseltek.
- Messze van
a folyó! - vetette ellen a Nyúl.
- Van időnk!
- felelte a Róka. - Majd csak odaérünk hajnalig!
- Csakhogy
én nem bírok ám járni! - jelentette ki a Nyúl. - Idejövet beleestem az árokba,
kibicsaklott a bokám.
- Mankót
kapsz, azzal elbiceghetsz a folyóig - mondta a Róka.
- Mankót? Az
jó lesz, nagyon jó! - helyeselt a Nyúl. - Gyerünk, hadd keressek egyet.
Valamennyien
kimentek az udvarra. A Nyúl kihúzott egy vastag dorongot a tűzifarakásból.
- Ezt
választod? - furcsállotta a Medve. - Hiszen megemelni is alig bírod!
- Ilyen kell
nekem - felelte a Nyúl.
- Ha ilyen
kell - vont vállat a Róka -, hát csak vigyed!
Elindultak a
folyóhoz. A Nyúl a nehéz dorongot vonszolva, sántikált a partig. Ott megálltak.
- Most véged
van, Nyúl koma! - szólt a Róka. - Mert most mindjárt a vízbe hajítlak!
- Nem hiszem
- mosolygott a Nyúl.
- Nem
hiszed? - csodálkozott a Róka. - Aztán miért nem?
- Azért,
mert én magam ugrom bele! - válaszolta a Nyúl.
S azzal,
hóna alatt a vastag doronggal, hirtelen belevetette magát a folyóba.
Nagyot
csobbant a víz, összecsapódott a Nyúl feje fölött.
Most mi lesz
vele? Hiszen a Nyúlnak sok tudománya volt, de úszni sohasem tanult meg!
Nem kell azt
félteni! Egy pillanat múlva újra felbukkant a feje a víz színén. Még arra is
kedve volt, hogy nevetve odakiáltson a parton gyülekező állatoknak:
- Ha
véletlenül Öhöm-Böhömmel találkoznátok valahol, mondjátok meg neki, hogy
tiszteltetem!
Hogyan? Hát
mégis megtanult úszni a Nyúl?
Nem, a Nyúl
nem tudott úszni. Hanem az a vastag dorong, amelybe kapaszkodott, az könnyen,
biztosan úszott a víz színén.
- Kész? - kérdezte a Kisfiú.
- Kész -
felelte Rémusz bácsi.
- Ez nem
volt nagyon-nagyon szép mese - mondta a Kisfiú.
- Nem? -
csodálkozott az öreg. - Miért nem?
- Mert a
Nyúl irigy volt a vendégekre a sok jó ennivaló miatt, és irigynek lenni nem
szép dolog.
- Ebben van
valami - bólintott Rémusz bácsi. - De hát ilyenek az állatok: még a legderekabbnak
is akad egy-két hibája.
- És a
Rókánál ott volt a Medve is és a Teknős is - folytatta a Kisfiú - és sok más jó
állat, és egyik sem mondta, hogy ne dobják a vízbe a Nyulat. Pedig ezt kellett
volna mondaniuk.
- Azt
hiszem, igazad van - válaszolta Rémusz bácsi. - Ezt kellett volna mondaniuk.
- Nem volt
nagyon-nagyon szép mese - ismételte meg a Kisfiú.
- Sajnos, a
mesékkel úgy áll a dolog - magyarázta az öreg -, hogy nem mindegyik egyforma
szép. Van köztük ilyen is, olyan is.
- Ez nagyon
szép volt - mondta a Kisfiú.
- De hiszen
az előbb azt mondtad, hogy nem volt nagyon szép!
- Azt
mondtam, hogy nem volt nagyon-nagyon szép. Csak nagyon szép volt.
- Akkor
nincs baj - felelte Rémusz bácsi.
- Nincs -
mondta a Kisfiú.