Másnap
estefelé a Kisfiú úgy lépett be Rémusz bácsi kunyhójába, hogy akármerre
fordult, mindig a háta mögé rejtette a kezét.
Egy kicsit
késett is, s ezért szükségesnek látta, hogy megmagyarázza:
-
Játszottam. Azért nem jöttem mindjárt.
- Kivel
játszottál? - kérdezte Rémusz bácsi.
- Nagyon
hosszú neve van - felelte a Kisfiú kitérően.
- Nem baj -
mondta az öreg. - Akármilyen hosszú, meghallgatom.
- Úgy
hívják, hogy: kicsi-cirmos-állat-és-azt-mondja-hogy-miau.
- Vigyázni
kell ezzel az állattal - jegyezte meg Rémusz bácsi -, mert nemcsak a neve
hosszú, hanem a karma is. Könnyen megkarmolhatja az embert.
- Már meg is
karmolt! - kiáltotta a Kisfiú, és előhúzta a két kezét.
Csakugyan:
vérzett mind a kettő.
Rémusz bácsi
a fejét csóválta.
- Gyere a
kúthoz - mondta -, megmossuk.
- Nem kell -
felelte a Kisfiú.
De azért
tűrte, hogy az öreg néger lemossa a vért a kezéről, be is kösse egy tiszta
ronggyal.
- Most mit
csinálunk? - érdeklődött a Kisfiú, amikor visszatértek a kunyhóba.
- Mesélni
fogok valakinek - válaszolta Rémusz bácsi.
- Kinek? -
kérdezte a Kisfiú.
- Nagyon
hosszú a neve - mondta az öreg. - Úgy hívják hogy:
hebehurgya-kis-legényke-aki-nem-tud-vigyázni-magára-de-azért-nagyon-szeretem.
A Kisfiú
szélesen elmosolyodott.
- Az én
vagyok - mondta, és felkapaszkodott a magas székbe.
Egy nyáron nagyon elszaporodtak a szúnyogok azon a vidéken, ahol a Nyúl meg a többiek éltek. Nemcsak a földeken, a mezőkön, a kertekben röpködtek, zúgtak, dünnyögtek sűrű rajokban, hanem még a házakba is bejutottak, akármennyire zártak is előlük ajtót, ablakot.
Nem volt,
aki nem szenvedett volna ettől a nagy szúnyogjárástól, hiszen azok a szúnyogok
nemcsak röpködtek, zúgtak és dünnyögtek, hanem csipdesték is az állatokat, ahol
csak érték. Talán a Teknősbéka volt az egyetlen, aki ügyet sem vetett a
vérszívókra, hiszen az ő páncélján nem fogott semmiféle fullánk.
A szúnyog
csípése erősen viszket, ezt mindenki tudja. De azt is tudja mindenki, hogy
akármennyire viszket is: nem illendő dolog társaságban feltűnően vakaródzni, és
senkivel, semmivel sem törődve, dühösen csapkodni oda, ahová egy-egy szúnyog
éppen leszállt.
Mezeiné
asszonyság, aki mindig is igyekezett jó modorra nevelni a leányait, nagyon
zokon vette, ha a vendégei megfeledkeztek az illemtudásról.
A Rókának
például meg is mondta egyszer:
- Kedves
komám, ha már énrám nincsen tekintettel, gondoljon legalább a leányaimra!
Türtőztesse magát: vakaróddzék ott, ahol senki sem látja.
A Róka
azonban nem bírta elviselni a viszketést, úgyhogy hamar elbúcsúzott és
hazament.
Hasonlóképpen
járt a Farkas is.
- Igen
tisztelt barátom - mondta neki Mezemé -, ne vegye sértésnek, ha megkérem: ne
csapkodja a fejét, hasát, térdét, tomporát a leányaim jelenlétében.
Máskülönben még azt hiszik, hogy az ilyen viselkedés illedelmes dolog.
- Még a
fájdalmat is könnyebben bírom, mint a viszketést - felelte a Farkas. - Ha nem
csapkodhatom a fejem, hasam, térdem, tomporom, inkább nem is maradok.
A Medvének
kereken megmondta az asszonyság:
- Fel sem
foghatom, hogy egy ilyen hatalmas, nagyerős állat nem tud uralkodni magán.
Legjobb, ha hazamegy, és majd csak akkor látogat meg újra, ha a szúnyogjárás
már elvonult.
Hamarosan
híre járt, hogy Mezeiné egyszerűen kitessékeli a házából azokat, akik
neveletlen csapkodással, vakaródzással adnak rossz példát a lányainak. Ezért
aztán ezekben a szúnyogos hónapokban igen megritkultak a vendégek Mezeiéknél.
A Nyúl
azonban egyik nap mégis beállított az asszonysághoz és a leányokhoz.
- Üdvözlöm,
kedves szomszéd - mondta Mezeiné. - Remélem, hogy magától nem tanulnak rosszat
a leányaim.
- Tőlem
ugyan nem! - felelte a Nyúl. - Én is azt tartom, hogy nincs illetlenebb dolog,
mint vakaródzni vagy éppen fejet, hasat, térdet, tomport csapkodni jól nevelt
fiatal leányok társaságában.
- Örömmel
hallom - válaszolta az asszonyság. - Tudom, hogy a szúnyogcsípést nehéz
elviselni. De szerintem éppen azon ismerszik fel a jó modorú állat, hogy erőt
vesz a bosszúságán, és türelemre szorítja magát.
- Szó
szerint ez az én nézetem is - helyeselt a Nyúl. - A lehető legrosszabb
véleménnyel vagyok az olyan állatokról, akik vakaródznak, vagy éppen a fejüket,
hasukat, térdüket vagy tomporukat csapkodják illemtudó ifjú hölgyek
jelenlétében.
De a
szúnyogok már javában röpködtek, zúgtak, dünnyögtek körülötte, és itt is meg
ott is egyre gyakrabban bökték a bőrébe a fullánkjukat. Bizony, a Nyúl is alig
állta meg, hogy nem törődve az illemtudó ifjú hölgyek jelenlétével, meg ne
vakarja a szúnyogcsípések helyét, vagy oda ne csapjon, ahol éppen legjobban
viszketett: a fejére, hasára, térdére, tomporára.
Mi lesz
ebből? Talán bizony az, hogy a végén még a Nyulat is kiutasítja a házából az
illendőségre sokat adó Mezeiné?
Nem kell
félteni a Nyulat! Megtalálja ő a módját, hogy az asszonyság is szívesen
marasztalja, és a szúnyogcsípésektől se kelljen módfelett szenvednie.
Lássuk, mit
eszelt ki!
- Tudják-e,
kedves hölgyeim - szólt -, hogy nem minden nyúl olyan szürke, mint én vagyok?
- Hogyne
tudnám! - felelte az asszonyság. - Van fehér is, barna is.
- És
barnásszürke is van, és szürkésfehér is - kotyogtak a lányok.
Az egyik
báránykisasszony nagy vihogva még ezt is hozzátette:
- És
szürkésbarna is, és fehéresszürke is, és barnásfehér is, és fehéresbarna is!
- Csend
legyen, lányok! - szólt rájuk Mezeiné mosolyogva, de határozottan. - Hallgassuk
meg Nyúl szomszédot!
- Van egy
unokabátyám - mondta a Nyúl. - Ritkán jár errefelé, úgyhogy aligha ismerik.
Pedig kevés hasonló nyúl él a világon: nem fehér, nem szürke, nem is barna,
hanem tiritarka.
- Tiritarka?
- kiáltott fel csodálkozva Mezeiné. - Ilyen nyulat még nem láttam!
- Hát ha még
tudná, hogy milyen színűek a foltjai! - folytatta a Nyúl. - Van azon a nyúlon
kék folt, zöld folt, piros folt, mindenféle folt!
- No de
ilyent! - álmélkodott az asszonyság. - És hol vannak rajta azok a foltok?
- Hogy hol?
- kérdezte a Nyúl. - Mindjárt megmutatom.
Éppen akkor
csípte homlokon egy szúnyog.
- Például
itt - mondta a Nyúl, és a homlokára csapott, mégpedig olyan ügyesen, hogy
rögtön agyonnyomta a szúnyogot.
Most a hasán
csípte meg a szúnyog.
- Meg itt -
csapott a hasára a Nyúl.
De a térde
is viszketett.
- És itt -
vágott a térdére.
A tompora is
sajgott.
- No meg itt
is - ütött a tomporára.
Ide csapott,
oda csapott: a vállára, a mellére, a bokájára, az állára, a tarkójára - mindig
oda, ahol legjobban viszketett a szúnyogcsípés.
Itt egy
piros foltja van, emitt egy kék - sorolta -, itt hátul meg egy zöld foltja,
mégpedig ekkora - s azzal megvakarta a dereka táját -, itt elöl pedig
egy sárga, de az meg ekkora - és végigdörgölte a lába szárát -, és itt
is, itt is, itt is, itt is: csupa-csupa tarkaság.
- Hát ez
különös - csóválta a fejét Mezeiné asszonyság.
De közben őt
is nagyon csípték már a szúnyogok.
A vállára
csapott, és agyonnyomott egy szúnyogot.
- Itt nincs?
- kérdezte.
Egy szúnyog
a füle körül dünnyögött.
Mezeiné
fültövön ütötte magát.
- Itt sincs?
- tudakolta.
A combját
vakarta:
- Hát itt?
- Ott nincs
- felelte a Nyúl. - Hanem itt annál inkább - és megdörzsölte az orrát -, itt
pedig se szeri, se száma - és két kézzel verdeste a két bokáját.
Lassacskán
eltelt az idő. A Nyúl lehajtott egy ibrik meleg kávét, megevett hozzá egy nagy
darab mazsolás kalácsot, azután elbúcsúzott.
- Szeretnék
alkalomadtán megismerkedni a kedves unokabátyjával - mondta Mezeiné, miközben
kikísérte a vendéget.
- Nem
hiszem, hogy mostanában ellátogat ide - felelte a Nyúl.
- Kár -
sajnálkozott az asszonyság. - Bizonyosra veszem, hogy ő is ugyanolyan
illedelmes, tisztességtudó állat, mint az unokaöccse, akinek eszébe sem jut,
hogy a szúnyogcsípéseit vakarja, vagy éppen a fejét, hasát, térdét vagy
tomporát csapkodja jól nevelt ifjú leányok társaságában...
A Kisfiú úgy nevetett a történeten - meg azon, ahogy Rémusz bácsi a vakaródzó, ide-oda csapkodó Nyulat utánozta -, hogy alig bírta abbahagyni.
- Nekem is
van egy tiritarka unokabátyám - mondta, de a nevetéstől alig lehetett érteni a
szavát.
- Tudom -
bólintott nagy komolyan Rémusz bácsi. - Meg is mutatom mindjárt, hol vannak
rajta a piros, kék, sárga, zöld foltok.
- Itt! -
kiáltotta, és gyengéden a Kisfiú fenekére ütött. - Meg itt! - csapott a gyerek
hátára. - Meg itt, meg itt! - mondta és jobbról-balról egy-egy apró pofont
adott a Kisfiúnak.
- Meg itt! -
kacagott a Kisfiú, és egy cuppanós csókot nyomott Rémusz bácsi kopasz
fejebúbjára.