- Miről
meséljek? - kérdezte egyszer Rémusz bácsi a Kisfiút.
- A Nyúlról
- válaszolta a Kisfiú.
- Mindig
csak a Nyúlról?
- Mindig -
mondta a Kisfiú.
- Márpedig
egyszer már másról is kellene mesélni.
A Kisfiú
elgondolkozott:
- Mi van az
öreg Teknős apóval?
- No lám! -
mondta Rémusz bácsi. - A jó öreg Teknős apó! Arról már régen nem meséltem!
Elmondom, hogy járt túl a Róka eszén.
Egyszer a Teknős leült pihenni egy terebélyes tölgyfa árnyékába. Fejét, farkát, négy lábát behúzta a házába, és elaludt.
Egyszer csak
arra ébredt, hogy valaki nagyban tapogatja, lökdösi.
Attól nem
félt, hogy az a valaki kárt tehet benne, hiszen a háza megvédte mindenféle
veszedelemtől, attól azonban nagyon is tartott, hogy a nagy taszigálásban
valahogyan a hátára fordul. Akkor aztán kalimpálhat, erőlködhetik, amíg újra
sikerül talpra állnia!
Kidugta hát
a fejét a házból (de csak egy icipicit és igen-igen óvatosan), hogy megnézze,
ki az, aki lökdösi, tapogatja.
Látja, hogy
a Róka.
A Rókával
egyszer már megjárta a Teknős (akkor, amikor csak nagy ravaszkodással sikerült elérnie,
hogy ne a kemencébe vagy a malomba, hanem a folyóba dobja), s ezért tudta, ha
valami jó furfang nem jut az eszébe, megint bajba kerül.
Szerencsére
gyorsan forgott az esze, s mindjárt ki is találta, hogyan szabadulhat meg a
Rókától.
Kidugta a
fejét a házból, és pislogva, mintha csak akkor ébredezne, a Rókára tekintett.
- No, nézd
csak, ki van itt - adta a meglepettet. - Hát mégis rám találtál? Pedig mennyire
igyekeztem, hogy senki meg ne lásson!
- Miért? -
kérdezte a Róka. - Mi okod van a bujkálásra?
A Teknős úgy
tett, mintha gondolkoznék, mondja-e, ne mondja.
- Ha csak
egy cseppnyi irigység is volna bennem - szólt aztán -, nem mondanám meg az
igazat. Mivel azonban nem vagyok irigy természetű, elárulom, hogy azért
bujkáltam, mert titokban akartam tartani, hogy hol terem a görbe-pörge
törpe-körte.
-
Görbe-pörge törpe-körte? - csodálkozott a Róka. - Hát az meg miféle? Hírét sem
hallottam.
-
Sajnálhatod - mondta a Teknős. - Mert annál különb gyümölcs nincs a világon.
Illatos, mint az eper, leves, mint a narancs, édes, mint az érett szőlő, s
amellett, akármilyen furcsa: egy kicsit még a gyenge csibehúsra is emlékeztet
az íze.
- A gyenge
csibehúsra? - nyalta meg a szája szélét a Róka. - De hiszen ez a gyümölcs éppen
nekem való!
- Bizony,
bizony! - bólogatott a Teknős. - De ha te is rákapsz a görbe-pörge
törpe-körtére, és kívüled még a Farkas, a Medve, a Borz meg a többi állat: mi
marad nekem?
- Igazad
van! - helyeselt a Róka. - Mi maradna neked, ha mostantól fogva a Farkas, a
Medve, a Borz meg a többi állat mind csak görbe-pörge törpe-körtét csemegézne?
Rajtam kívül ne is áruld el senkinek, hogy hol terem az a világjó gyümölcs.
- Szívem
szerint megmondanám - felelte a Teknős -, ha bizonyos volnék, hogy tudsz titkot
tartani.
- Amit nekem
mondasz, soha senki meg nem tudja! - fogadkozott a Róka.
- Elhiszem.
Hanem tudod-e, hogy ehhez a gyümölcshöz csak nagy türelemmel lehet hozzájutni?
- Nincs
nálam türelmesebb állat - mondta a Róka türelmetlenül.
- De vajon
időd van-e elég? Mert ez a dolog nem megy ám valami hamar!
- Ráérek
akármeddig! - fogadkozott a Róka.
- No, jó,
hát akkor megmondom, hol terem a világjó görbe-pörge törpe-körte: itt, helyben.
- Itt? -
furcsálkodott a Róka. - Hiszen egy terebélyes tölgyfa tövében állunk!
- Terebélyes
tölgyfa? - nevetett a Teknős. - Hát így ismered az erdőt, hogy ezt a fát
tölgyfának nézed?
- Minek
nézzem? Hiszen tele van makkal!
- Makkal? -
hahotázott a Teknős. - Úgy látszik, romlik a szemed! Vedd tudomásul, hogy ez a
fa nem más, mint a határ egyetlen görbe-pörge törpe-körtefája. Az pedig, amit
makknak véltél, nem más, mint maga a világjó görbe-pörge törpe-körte.
- Igazán nem
gondoltam volna! - álmélkodott a Róka. Körüljárta a fát. Vastag, sima törzse
volt.
- Hogy lehet
felmászni erre a fára? - kérdezte.
- Sehogy -
felelte a Teknős.
- Hát akkor
hogy juthatok a körtéhez?
- Majd
megmondom, hogy én hogyan csinálom - válaszolta a Teknős. - Valahányszor kedvem
támad egy kis görbe-pörge törpe-körtére, leülök itt a fa alatt, felszegem a
fejemet, kitátom a számat, és várom, hogy belepottyanjon a gyümölcs. Igaz, hogy
néha sokáig kell várnom, de megéri.
A Róka leült
a fa alatt, felszegte a fejét.
- Jól
csinálom? - kérdezte.
- Nagyon jól
- válaszolta a Teknős. - Csak a szájadat kell kitátanod, mégpedig mennél
nagyobbra.
- Hát te
miért nem tátod ki?
- Mára már
jól belaktam! - mondta a Teknős. - Mindig is azt vallottam, hogy: sok a jóból
is megárt.
A Róka
nemigen marasztalta a Teknőst. Gondolta, ha egyedül marad, legalább több jut
neki.
Szélesre
tátotta a száját, és várta, hogy belepottyanjon az a rókának való világ jó
gyümölcs, amely illatos, mint az eper, leves, mint a narancs, édes, mint az
érett szőlő, és amellett még a gyenge csibehúsra is emlékeztet az íze...
- És meddig várt ott a fa alatt? - tudakolta a Kisfiú.
- Nem tudom
pontosan - felelte Rémusz bácsi -, de azt hiszem, hogy elég sokáig. Mert a
Teknősnek, aki pedig lassan jár, volt ideje, hogy eltotyogjon Mezeiékhez, és
elmondja nekik meg a vendégeiknek (akik közül persze nem hiányzott a Nyúl sem),
hogy miféle gyümölcscsel kínálta meg a Rókát. És csak jóval később, amikor a
vendégek már oszladozóban voltak, akkor látták az ablakból a
báránykisasszonyok, hogyan kullog haza az esti szürkületben, szégyenkezve,
bosszankodva, a pórul járt Róka.