- Ma miről
fogsz nekem mesélni? - kérdezte a Kisfiú Rémusz bácsitól.
Rémusz bácsi
úgy tett, mintha csodálkoznék.
- Hát nem
azt beszéltük meg tegnap, hogy legközelebb te mesélsz nekem?
- Nem! -
kiáltotta a Kisfiú. - Azt beszéltük meg, hogy mindig te mesélsz, és én néha
segítek.
- Igazán? -
ráncolta a homlokát az öreg. - Látod, milyen feledékeny vagyok!
- Nem vagy
feledékeny - válaszolta a Kisfiú. - A mesékre is nagyon jól emlékszel.
- Hát akkor
hogy lehet, hogy mégsem emlékszem arra, ami tegnap történt?
- Úgy, hogy
tréfálsz - felelte a Kisfiú.
- Miért
gondolod, hogy tréfálok? - kérdezte az öreg.
- Azért,
mert látom rajtad. És különben is, ott ülsz a mesemondó padon.
Rémusz bácsi
elnevette magát.
- Ami igaz,
az igaz - mondta. - Itt ülök a mesemondó padon. És ha már egyszer itt ülök,
kezdem is a mesét.
Egyszer azon vitatkoztak az állatok, hogy melyikük tud jobban nevetni.
- Én néha
akkorát nevetek, hogy az oldalam is belefájdul - mondta a Medve.
- Velem
akárhányszor megesik, hogy a négy lábamon sem bírok megállani a nagy kacagástól
- felelte a Róka.
- Nekem még
a falat is a torkomon akad, ha hirtelen elfog a nevetés - tódította a Farkas.
- Én nem
nevetek ilyen nagyokat - jelentette ki a Mókus. - Én csak kicsiket nevetek, de
egész nap.
- Én viszont
igen-igen ritkán nevetek - mondta a Bika. - Ha azonban egyszer nekifogok, az én
nevetésemtől visszhangzik az egész határ.
- Igazán
nevetni való, ahogy a nevetésről vitatkoztok - nevetett a Gerle. - Nem az a
kérdés, hogy ki nevet gyakrabban vagy hangosabban. A kérdés az, hogy ki nevet
szebben. Márpedig arról még vitatkozni sem lehet, hogy a legszebben én nevetek!
- Ezt
semmiképpen sem ismerhetem el - szólt közbe Mezeiné asszonyság. - Hallgassátok
csak meg az én báránykisasszony leányaimat! Nincs, aki azoknál szebben vihog,
és még ezenfelül gyakrabban is, hangosabban is!
Mindenki
szólt valamit, mindenkinek volt valami dicsekednivalója, csak a Nyúl
hallgatott.
- Hát neked
egy szavad sincs a dologhoz? - kérdezték a többiek. - Te talán nem tudsz
nevetni?
- Már hogyne
tudnék! - felelte a Nyúl. - De hát én nem nevetek akárhol. Ha nevetni van
kedvem, elmegyek a nevetőhelyemre.
- Hová? -
ámuldoztak az állatok. - A nevetőhelyedre? Hát az meg micsoda?
- Hogyan? -
kiáltotta a Nyúl. - Nem tudjátok, mi a nevetőhely? Nektek talán nincs is nevetőhelyetek?
- Nincs -
vallották be az állatok.
Mindjárt meg
is kérték a Nyulat, hogy magyarázza meg, miféle hely az a nevetőhely, mert ők
is szívesen szereznének affélét.
- Van egy
hely az erdőben - válaszolta a Nyúl -, ahol elfelejtek minden bajt,
bosszúságot, és tüstént olyan nevethetnékem támad, mintha a talpamat
csiklandoznák. Ott aztán addig nevetek, ameddig kedvem tartja. Ha megelégeltem,
hazajövök.
- Nem
mutatnád meg nekünk azt a helyet? - kérdezték az állatok.
- Miért ne?
- felelte a Nyúl. - De egyszerre csak egy állat jöhet velem. Mert ha többen
jönnétek, még elrontanátok az egész helyet.
Elsőnek a
Róka ugrott fel.
- Én megyek!
Ugye, engem viszel elsőnek? Hiszen én vagyok a legjobb barátod!
Vajon miért
volt olyan serény a Róka? Azért, mert arra számított, hogy ott kint az erdőn,
ahol senki sem látja, senki sem hallja, végre megfoghatja a Nyulat.
- Csak nem
mégy vele kettesben az erdőbe? - súgta a Nyúl fülébe aggodalmasan a Teknős.
- Ne félts
engem! - mosolygott a Nyúl.
A Nyúl és a
Róka kiment az erdőbe. Egy tisztáson megállt a Nyúl.
-
Megérkeztünk - mondta.
- Ez az a
híres nevetőhely? - biggyesztette el a száját a Róka. - Mondhatom, hogy cseppet
sincs jobb kedvem, mint amikor elindultunk.
- Ne
türelmetlenkedjél! - intette a Nyúl. - Lesz itt nevetés rögtön, olyan, hogy
különb se kell. Csak megtedd, amit mondok.
- Mit
tegyek? - tudakolta a Róka.
- Látod ott
azt a bambuszsort, mellette pedig azt a feketeszeder-sort?
- Látom.
- No, hát: a
kettő között szaladj végig, amilyen gyorsan csak bírsz, egészen addig a vastag
fenyőfáig!
A Róka elfutott.
A fenyőfánál megállt.
- És most?
- Szaladj
vissza.
A Róka
megtette ezt is.
- Egy csepp
nevethetnékem sincs - jelentette ki.
- Behunyt
szemmel szaladtál? - kérdezte a Nyúl.
- Nem én!
- No lám: ez
a hiba. Rohanj végig még egyszer a bambuszsor meg a feketeszeder-sor között, de
közben ki ne nyisd a szemedet!
A Róka
nekiiramodott. Egy kicsit imbolygott, botladozott, mert szót fogadott a
Nyúlnak: futtában sem nyitotta ki a szemét. Szaladt, szaladt - egyenesen neki a
vastag törzsű fenyőfának.
Nagyot koppant
a Róka feje a fa derekán.
- Jujjujjuj!
- üvöltött a Róka. - Beszakadt a fejem, diribdarabra tört!
Hát
beszakadni éppen nem szakadt be, diribdarabra sem tört a Róka feje, de az igaz,
hogy csúful festett, mert akkorára dagadt hirtelen, mint egy kisebbfajta hordó.
A Nyúl nem
állhatta meg nevetés nélkül, ahogy rápillantott. Végig-hemperedett a mohán, és
fektében, gurultában is rázta a kacagás.
Amikor
valamelyest lecsillapodott, megkérdezte a Rókától:
- No, hogy
tetszik a nevetőhelyem? Remélem, kellemesen érezted magad, és máskor is eljössz
egy jó kis nevetésre.
- Nevetésre?
- vonított dühösen a Róka. - Inkább sírni volna kedvem! Hiszen még a szemem is
bedagadt attól a nagy ütéstől!
- Nini! -
adta a Nyúl a meglepettet. - Most látom csak, mekkorára dagadt a fejed! Mi
történt veled? Csak nem rohantál fejjel a fának?
- De bizony,
nekirohantam.
- Hogy
tehettél ilyent? - csóválta a fejét a Nyúl. - Hát nem figyelmeztettelek, hogy
semmiképpen be ne hunyd a szemedet, miközben a bambuszsor meg a
feketeszeder-sor között szaladsz?
A Róka a
fejfájástól annyira megzavarodott, hogy ő maga sem tudta már, mi az igazság:
azt tanácsolta-e a Nyúl, hogy hunyja be a szemét, vagy azt, hogy tartsa nyitva.
- Azt
mondtad, hogy ez a hely nevetőhely - nyögte panaszosan.
- Ezt mondom
most is - bólintott a Nyúl.
- És azt
ígérted, hogy lesz mindjárt nevetés, olyan, hogy különb se kell.
- Volt is! -
felelte a Nyúl. - Nem hallottad, hogy mekkorát nevettem?
Csak most
kapott észbe a Róka.
- No,
megállj! - vicsorgatta a fogát. - Majd adok neked, amiért ilyen csúnyán
becsaptál!
-
Becsaptalak? Én? - tiltakozott a Nyúl. - Mindig is azt mondtam, hogy ez az én
nevetőhelyem. Egyetlen szóval sem ígértem, hogy te fogsz nevetni.
A Róka nem
is tudta hamarjában, hogy mit feleljen. A fejét tapogatta mérgesen,
tehetetlenül.
A Nyúl nem
állhatta meg, hogy ne hahotázzon még egyet. Azután - lippiti-klippiti - fürgén
hazafutott.
- Nekem is van nevetőhelyem - mondta a Kisfiú.
- Igazán? -
felelte Rémusz bácsi. - Eddig sosem mondtad.
- Most
mondom.
- És
elvezetnél arra a nevetőhelyre, ha megkérnélek rá?
- Nem -
válaszolta a Kisfiú -, nem vezetlek el.
- Miért nem?
- kérdezte sértődötten az öreg.
- Azért -
nevetett a Kisfiú, mert az én nevetőhelyem itt van. Ez az én
nevetőhelyem.
- No de
ilyent! - csapta össze a kezét Rémusz bácsi. - Éppen itt van az én nevetőhelyem
is! Hát most mit csináljunk?
- Nevessünk
együtt - ajánlotta a Kisfiú.
- Nagyon
helyes - mondta Rémusz bácsi. - Ha már közös nevetőhelyünk van, leghelyesebb,
ha együtt nevetünk.
Nevettek is
mind a ketten, sokáig, sokáig - nem is tudták egészen pontosan, hogy min nevetnek.