amelyben megismerkedünk Bruckner Szigfriddel,
miközben újságot olvas
Ma is, mint
mindig, pontosan fél ötkor befejeztük a munkát az Építészeti Hivatalban.
Letettük a vonalzókat, ceruzákat, a kapuban elbúcsúztunk egymástól, és
elindultunk hazafelé. A nagy házak, amelyeket terveztünk, ezalatt jóízűen
szundikáltak a papíron, vagy talán éppen beszélgettek, és megmutogatták
egymásnak az erkélyeiket és emeleteiket. Erről persze nem tudhat senki, mert a
hivatal ilyenkor már teljesen üres.
Nem siettem.
Jó melegen sütött a nap. Sétálgattam és fütyörésztem.
Mindig a
Levendula és az Orgona utcán járok haza - a mi városunkban az utcáknak csupa
ilyen szép virágnevük van. De nemcsak a nevük szép, gyönyörűek az utcák is,
nagy lombú fáikkal, tenyérnyi kis virágágyásaikkal. Ilyenkor nyáron a fák alatt
kellemes hűvös van, és jólesik alattuk sétálgatni. Ráadásul por sincs, mert
erre autók nem járnak - túl szűkek és girbegurbák az utcák. Én a magam
részéről, bevallhatom, nagyon örülök ennek. Véleményem szerint minden városba
kellenek olyan utcák, ahol nem járnak autók. És az is jó, ha ezeknek az
utcáknak virágnevük van.
Hazafelé
menet először az Orgona utcán megyek végig. Az Orgona utca derékszögben a
Levendula utcába torkollik. Itt, pontosan az Orgona utca torkolatával szemben
áll egy ház. Magas kőkerítése van, amelyre az építőmester mindenféle díszt
fabrikált, oly módon, hogy a téglák egy részét kijjebb rakta a falban, mint a
többit. Rátarti és előkelő díszek, de azért látszik, hogy az építőmester csuda
jókedvű volt, amikor csinálta. Régi a kerítés is meg a ház is. Az udvart még
sohasem láttam, de gondolom, hogy szép lehet. A gesztenyefa miatt, amelynek
lombja átnyúlt a kőkerítésen. A ház oldalát zöld repkény futotta be. Az
ablakkereteket barnára mázolták, csak a nagy, üveges terasz farészei voltak
fehérek. Szigorú, vastag fala volt a háznak - abban az időben, amikor
építették, még ilyen vastag fal volt a szokás -, és régi, megbarnult, mohás
cserép fedte.
Én
csodálatos házakat tervezek. Többemeletes valamennyi, és csupa üveg, szín meg
villogás. De hogyha egyszer majd magamnak építek házat, akkor pontosan ilyet
tervezek, mint ez a Levendula utcai. Ezt már régen elgondoltam magamban, a
kerítése is éppen ilyen magas, díszes kőkerítés lesz, és a repkény is ugyanúgy
futja majd körül. Talán csak a falai lesznek vékonyabbak.
Mindenesetre
titokban, szabad kézzel lerajzoltam a tervet egy darab papírra, és még udvart
meg gesztenyefát is terveztem hozzá, bár ez már nem egészen az építész
feladata.
Nem tudtam,
ki lakik a házban, soha sem bemenni, sem kijönni nem láttam senkit. Pedig
nagyon furdalta az oldalamat a kíváncsiság, és azt gondoltam, hogy aki ebben a
házban lakik, az nekem biztosan nagyon jó barátom lenne.
Barátok
okvetlenül kellenek az embernek.
Ma azonban,
éppen mikor odaértem, kinyílt a ház kapuja, és egy kisfiú lépett ki rajta.
Vékony, szemüveges, szőke kisfiú. Egyenesen rám nézett, mintha engem várna,
aztán riadtan körülkémlelt, hátha meglátja valaki. Nem járt arra senki. A
kisfiú rám hunyorított, és intett:
- Gyere.
Nem
ellenkeztem, tudtam, hogy nagyon fontos dologról van szó, és utána indultam.
A kapu
mögött kavicsos út ágazott ketté, az egyik ág szürke kőlépcsőhöz vezetett,
melyen a házba lehetett bejutni, a másik pedig a haragoszöld, elvadult kertbe
vitt. Középen hatalmas gesztenyefa trónolt.
A kertbe
mentünk. Lábujjhegyen, hogy ne csikorogjon a kavics. A kisfiú időnként
hátrafordult, rám nézett, és a szája elé tette az ujját:
- Pszt!
A kert hátsó
végében egy régi-régi pajta állt. Faláról nagy foltokban lehullott a vakolat,
és fazsindelyes tetejét is jól megtépázta az idő. Nagy, kétszárnyú deszkaajtaja
is kopott volt, és töredezett, széles rések tátongtak rajta. Az egyik szárnya
kissé előredőlt, mintha el akarna hasalni.
Megálltunk.
A kisfiú intett, hogy hajoljak hozzá közelebb, és halkan ezt suttogta a
fülembe:
- Nézz be!
Itt van az oroszlánom.
Bekukkantottam
a résen. A pajtában, kirojtosodott karosszékben egy nagyon öreg oroszlán ült.
Orrán fekete keretes pápaszemet viselt, és újságot olvasott.
- A
szemüveget csak nagyzási hóbortból teszi föl - súgta a kisfiú -, nincs benne
üveg. Különben nagyon rendes öreg oroszlán. Bruckner Szigfridnek hívják.