A Gudenaa partján, a silkeborgi erdőben alacsony
hegyhát húzódik, olyan, mint egy széles sánc; Aasennek hívják. A hegyhát
nyugati tövében parasztház állt magában, s áll még ma is; sovány földek veszik
körül, a szántók homokos talaja átsárgállik a rozs meg az árpa csenevész
zöldjén. Néhány esztendeje vetették csak be a földet a parasztház lakói, három
birkát, egy disznót és két ökröt is tartottak mellette; egyszóval szépen
gyarapodtak, s nem is kívántak többet, pedig még vehettek volna egy pár lovat
is. De ők azt tartották, amit a környékbeli parasztok. - A ló magát eszi meg! -
Egyszóval, hogy ami hasznot hajt, azt el is viszi. Jeppe-Jäns nyáron a földjét
művelgette, télen meg szorgalmasan faragta a facipőket. Még segédje is volt
ehhez a munkához, egy ügyes legény, aki értette a módját, hogyan kell erős,
mégis könnyű és szép formájú facipőt faragni. Fakanalakat is faragcsáltak,
szépen gyűlt a pénzecske a házhoz; Jeppe-Jänséket senki sem tartotta szegény
embereknek.
A kis Ib, a gazda hétesztendős fia, a család egyetlen
gyermeke, ott ült mellettük, és nézte őket, egy fadarabon faragcsált, s néha
ujjába is belevágott, egy nap aztán olyan ügyesen munkált meg két darab fát,
hogy egy parányi facipőhöz hasonlított. Ib azt mondta, Krisztinkának faragta.
Krisztinka a tutajos leánykája volt, olyan finom és törékeny, mint egy
úrikisasszony. Ha olyan ruhákat hordott volna, amiket az ő testére szabtak,
senki sem mondta volna, hogy egy Seis-pusztai vályogviskóban született. Abban a
viskóban lakott az apjával, aki özvegyember volt, s abból tengette kettejük
életét, hogy tűzifát tutajozott le az erdőből a silkeborgi
Angolna-fűrészmalomhoz, sokszor még messzebbre, Randersbe. Nem volt senkije,
akire Krisztinkát rábízhatta volna, hát magával vitte vagy otthagyta a
hangafüves, áfonyabokros pusztán. Ha a messzi Randersbe indult, Krisztinka, aki
egy esztendővel volt fiatalabb Ibnél, átment Jeppe-Jänsék házába.
Ib és Krisztinka pompásan elmulatott egymással; jól
megfértek az asztalnál is; várat építettek, árkot ástak, mindenhová
bekukkantottak. Egy nap fölmerészkedtek az Aasen-hegyhátra is, és jó darabot
mentek a sűrű erdőben. Egy fészekben szalonkatojást találtak, s ez igen nagy
esemény volt.
Ib még sohasem járt a Seis-pusztán, nem evezett át a
tavakon Gudenaába; először történt, hogy a tutajos megígérte: magával viszi. Az
indulás estéjén átment a tutajossal a Seis-pusztára.
A tutajra hordott magas farakáson már kora hajnalban
ott ült a két gyerek, s málnát meg kenyeret eddegélt. Krisztinka apja meg a
legény hosszú rudakkal ellökte a tutajt a parttól, s már siklottak is sebesen,
vitte őket lefelé az ár. Kijutottak a tavakra, amelyeket - úgy látszott
- erdők, nádasok választottak el egymástól, de mindig találtak egy keskeny
átjárót közöttük; öreg fák borultak a víz fölé, a tölgyek úgy nyújtották szét
hámlott kérgű ágaikat, mintha felgyűrt ingujjú, izmos karjukat mutogatták
volna. A hatalmas égerfák, amelyeknek gyökerei közül kimosta a földet a víz,
keményen kapaszkodtak a partba; olyanok voltak, mint egy-egy kis erdős sziget.
A tavak tükrén vízirózsák ringatóztak - csodálatosan szép volt az út! Végre
megérkeztek az Angolna-malomhoz, ahol hatalmas zsilipeken zuhogott át a víz. Ez
már aztán Ibnek és Krisztinkának való látványosság volt!
Akkoriban még nem volt ott se gyár, se falu, csak egy
öreg major, kevés jószággal; csak a zsilipen átömlő víz zubogása meg a
vadkacsák lármája népesítette be hangokkal a vidéket. Krisztinka apja kihordta
a partra a fát, aztán vett néhány angolnát és egy levágott malacot, kosárba
rakta az egészet, és letette a tutaj végébe. Elindultak haza, ár ellen, de
felvonták a vitorlákat, s mivel szelet kaptak, úgy repült a tutaj, mintha egy
pár ló húzta volna. Amikor az erdőnek abba a részébe értek, ahonnan már nem
volt messze a tutajoslegény háza, kikötöttek, és a legény Krisztinka apjával
együtt kilépett a partra. A gyerekeknek meghagyták, hogy várjanak nyugodtan, és
vigyázzanak magukra. Vártak is egy darabig, de aztán elunták a várakozást, és
bekukkantottak a kosárba, hogy megnézzék, mit csinálnak az angolnák meg a
levágott malac. Akkor aztán már nem tudták megállni, hogy ki ne vegyék a
malacot, és ölükbe ne kapják; de mivel mind a ketten tartani akarták, hát
persze hogy elejtették, mégpedig egyenest a vízbe! Az ár mindjárt elragadta és
vitte - rettenetes volt!
Ib mindjárt kiugrott a partra, és lefelé rohant a
folyó mentén, Krisztinka utána. - Várj meg! - kiáltotta, s nemsokára ott
csörtettek a sűrű bokrosban. Nem látták már se a tutajt; se a folyót, de csak
futottak tovább; Krisztinka egy helyen megbotlott és elesett, Ib fölsegítette a
síró kislányt.
- Gyere csak! - biztatta. - Ott van már a házunk! - De
tévedett. Mentek, csak mentek a zörgő avaron, hullott gallyak ropogtak a lábuk
alatt; egyszer csak éles kiáltást hallottak. Megálltak, körülhallgatóztak - egy
keselyű vijjogott csúf hangján, megijedtek tőle, de körülöttük az erdő mélyében
gyönyörű kökénybokrok kínálgatták tenger gyümölcsüket. Nem tudtak ellenállni a
csábításnak, letelepedtek, s addig lakmároztak, amíg kékmaszatos lett az arcuk
meg a kezük. Az erdő mélyén megint felhangzott a rémítő kiáltás.
- Kapunk majd a malacért! - aggodalmaskodott
Krisztinka.
- Gyere el mihozzánk! - mondta Ib. - Erre van a házunk
az erdőben. Továbbmentek, s nemsokára ki is értek egy erdei kocsiútra, de azon
se találtak haza. Besötétedett, s ők félni kezdtek, Az erdő különös csendjét
csak a nagy fülesbaglyok huhogása, nyugodni készülő madarak pittyegése törte
meg; a két gyerek egy bokor alá húzódott. Krisztinka sírt, Ibnek is kicsordult
a könnye; sírdogáltak egy darabig, aztán befészkelték magukat a lombok közé, és
elaludtak.
Magasan járt már a nap, amikor kinyitották a szemüket;
arra ébredtek, hogy fáznak. Távolabb egy dombon besütött a nap az ágak közé; Ib
úgy vélte, ott biztosan jó meleg van, s onnan meg is látják az apja házát. Nem
tudta, hogy az ő házuk még messze van onnan, s egészen másfelé, mint képzelte.
Fölmásztak hát a dombra, s amikor fölértek, kristályos vizű, kék tavat
pillantottak meg maguk alatt a mélyben. Rajokban cikáztak benne a halak,
megcsillant a napfényben aranyos pikkelyük; csodálatos látvány volt. Mellettük
nagy bokor zöldellt, ágai tele mogyoróval; hét szem dupla is volt közöttük.
Szedték a mogyorót, feltörték, és ették gyönge belét. Egyszer csak ijedten
rezzentek össze egy jól megtermett öregasszony lépett ki a bokorból. Barna volt
az arca, a haja fényes-fekete, szeme fehérje úgy villogott, mint a
szerecseneké. Bugyrot cipelt a hátán, kezében görcsös botot tartott, cigányasszony
volt. A gyerekek nemigen értették meg először a szavát; a cigányasszony akkor
három diót vett elő a zsebéből, s elmondta, hogy mind a három bűvös dió, és a
legcsodálatosabb dolgokat rejti. Ib felnézett az asszony arcába, s olyan
barátságosnak látta, hogy meg merte kérdezni tőle, neki adná-e a három diót. A
cigányasszony neki adta szívesen, és helyette mogyorót szedett, azzal tömte meg
a zsebét.
Ib és Krisztinka tágra nyitott szemmel bámulta a három
bűvös diót. - Kocsi meg ló is van benne? - mutatott Ib az egyikre.
- Aranyhintó van benne, aranylovak húzzák! - felelte
az asszony.
- Akkor azt add nekem! - kérte Krisztinka, Ib neki
adta, s a cigányasszony belekötötte a kislány kendőjébe.
- Hát ebben van-e olyan szép kendő, mint a
Krísztinkáé? - fogta a kezébe Ib a másodikat.
- Nem is egy, de tíz! Még szépséges ruhák, kalapok,
harisnyák is vannak benne! - mondta a cigányasszony.
- Akkor hadd legyen az is az enyém! - kunyerálta
Krisztina, és Ib azt is neki adta. A harmadik dió kicsi volt és fekete.
- Az legyen a tied - mondta Krisztinka. - Az is szép
dió.
- Hát ebben mi van?
- A legjobb, amit kívánhatsz - felelte az asszony.
Ib féltve szorongatta a dióját. Az asszony azt
mondta.; hazavezeti őket, s elindultak vele az úton, csakhogy éppen az
ellenkező irányba, mint amerre a házuk volt. Persze azért nem foghatjuk rá a
cigányasszonyra, hogy el akarta lopni a gyerekeket.
A vadon erdőben találkoztak a kerülővel, aki ismerte a
kisfiút, s elvezette őket Ib apjának házába, ahol már nagyon nyugtalankodtak
miattuk. Megbocsátottak nekik, bár alapos verést érdemeltek volna, először,
mert elúsztatták a malacot, másodszor, mert elszöktek a tutajról.
Krisztinka hazament a pusztai viskóba, Ib meg ott
maradt az erdei házikóban. Este mindjárt elővette a dióját, amely a legjobbat rejtette
magában, amit kívánhat. Óvatosan beszorította az ajtósarokba, s egy kicsit
mozdított az ajtón - a dió megroppant és feltört, de bizony nem volt benne más,
csak valami fekete por, erdei földhöz vagy tubákhoz hasonló - közönséges,
férges dió volt.
- Gondolhattam volna - mondta Ib. - Hogy is férhetett
volna el ebben a kis dióban a legjobb, amit remélhetek? Krisztinka se talál a
maga dióiban szépséges ruhákat meg aranyhintót aranyos lovakkal!
Megjött a tél, elérkezett újesztendő napja.
Esztendők teltek-múltak; Ib már a konfirmációjára
készült, s eljárt messzire a paphoz. Akkoriban történt, hogy a tutajos
átjárogatott Ib szüleihez, s elmondta nekik, hogy Krisztinkát kiadja a házból,
hadd éljen a maga kenyerén. Nagy szerencse érte: jó emberek fogadták fel
szolgálónak, a herningi gazdag kocsmárosék. A kocsmárosnénak segít majd a ház
körül, s később, ha ügyesnek és igyekvőnek bizonyul, meg is konfirmálják a
kocsmárosék, és ott tartják maguknál.
Ib és Krisztinka - a "jegyespár", ahogy
emlegették őket - egy nap elbúcsúzott egymástól. Krisztinka megmutatta Ibnek a
két diót, amit tőle kapott, amikor eltévedtek az erdőben, s azt is elárulta
neki, hogy gondosan őrzi ládájában a kis facipőt, amit Ib gyermekkorában
faragott neki. Aztán nehéz szívvel elváltak.
Ibet megkonfirmálták, de továbbra is ott maradt anyja
házában; ügyes és szorgalmas facipőkészítő vált belőle, nyáron pedig kevéske
földjét művelgette. Az apja már rég meghalt, s az anyja nem boldogult volna
maga a földdel.
Krisztinkáról csak nagy ritkán hozott hírt egy-egy
postakocsis vagy angolnát áruló paraszt: jól megy a sora a gazdag
kocsmároséknál. Konfirmációja után maga írt az apjának, tiszteltette levelében
Ibet meg az anyját; megírta, hogy gazdáitól fél tucat új inget és egy szép
ruhát kapott. Csupa jó hírt hozott a levél.
A következő tavaszon egyszer csak kopogtattak Ibék
ajtaján: a tutajos hozta el Krisztinkát látogatóba. Egy napra érkezett haza
valami alkalmatossággal. Themig szekéren tette meg az utat. A lány szép volt és
finom, mint az úri kisasszonyok, ruhája jól illett karcsú termetére, gyönyörű
volt benne; Ib meg csak az ócska köznapi, ruháját viselte. Mintha megbénult
volna a nyelve, amikor a lányt meglátta, nem talált szavakat, csak szorongatta
a lány kezét, és érezte, hogy az öröm csordultig tölti a szívét. Krisztinkának
azonban szaporán pergett a nyelve, beszélt, beszélt, s végül szájon csókolta
Ibet.
- Hát nem ismersz meg? - álmélkodott a legény
szótlanságán, amikor magukra maradtak. Ib még akkor is csak a lány kezét fogta,
és csak ennyit tudott kimondani: - Valóságos úrikisasszony lett belőled, én meg
lám, milyen lompos vagyok! Ha tudnád, Krisztinka, mennyit gondoltam rád meg a
gyerekkorunkra!
Karon fogták egymást, és falmentek az Aasen-hegyhátra,
Gudenaa fölött elnéztek a Seis-puszta hangafüves buckáira. Ib még mindig nem
tudott szólni, csak amikor elbúcsúztak, akkor vált világossá előtte, hogy
Krisztinkát feleségül kell vennie. Hiszen már gyermekkorukban
"jegyespárnak" emlegették őket, jegyesek is voltak, bár nem
kötelezték el magukat egymásnak.
Már csak néhány órát tölthettek együtt, mert
Krisztinkának vissza kellett mennie Thembe, ahonnan másnap reggel szekér viszi
tovább nyugat felé, Herningbe. Apja és Ib elkísérték a faluig. Holdvilágos
éjjel volt már, mire megérkeztek, s Ib még mindig nem engedte el Krisztinka
kezét. A szeme sugárzott, nyelve még most is akadozott, de amit mondott, azt
tiszta szívéből mondta.
- Ha nem kényesedtél el túlságosan a jómódban, s úgy
érzed, oda tudnál költözni hozzám anyám házába, akkor mi nemsokára férj és
feleség leszünk. Egy kicsit várhatunk még, ha úgy akarod.
- Igen, okosabb, ha várunk még, Ib! - felelte
Krisztinka, és megszorította a fiú kezét. Ib az ajkára hajolt és megcsókolta. -
Hiszek benned, Ib! Úgy érzem, szeretlek, de előbb még hadd aludjam rá egyet.
Aztán elbúcsúztak, Ib megmondta a lány apjának, hogy
ők félig-meddig jegyesek; a tutajos azt felelte, hogy ő is így gondolta a
dolgot. Hazakísérte Ibet, és náluk töltötte az éjszakát. Több szót aztán nem is
ejtettek a jegyváltásról.
Elmúlt egy esztendő. Ib meg Krisztinka kétszer
váltottak levelet egymással. "Sírig tartó hűséggel" - írták a levelük
végén. Egy nap Krisztinka üdvözletével állított be Ibhez a tutajos; a többi
mondanivalóját sokáig forgatta magában, végül előállt vele. Krisztinkának jól
megy a dolga, még annál is jobban, nem csoda, hiszen szép teremtés, szemrevaló
és kedves. Nemrég hazalátogatott a kocsmárosék fia, akinek egy koppenhágai
irodában van fényes állása. Krisztinka az első látásra megtetszett neki, a lány
is hajlik hozzá, a kocsmárosék sem volnának ellene a dolognak. Hanem Krisztinka
azt mondja, hogy Ibnek már félig-meddig elkötelezte magát, a fiú bizonyosan vár
rá, s ezért inkább futni hagyja a szerencséjét. Ennyit mondott a tutajos.
Ib egy szót se szólt rá, de fehér lett, mint a gyolcs.
Aztán megrázta a fejét, s csak ennyit mondott:
- Krisztinka nem lökheti el magától a szerencsét!
- Hát írjál neki néhány sort - mondta a tutajos
megkönnyebbülten.
Ib neki is fogott, de sehogy se tudta megírni, amit
szeretett volna. Sok szót húzott át, sok papírt tépett össze, de reggelre
készen volt a levél. Ezt írta Krisztinkának:
Olvastam a levelet, amit apádnak írtál, s
megtudtam belőle, hogy jól megy a dolgod, s még jobban mehet, ha akarod.
Kérdezd meg, Krisztinka, a szívedet, s vedd fontolóra, milyen élet vár rád
mellettem - tudod, hogy nem élek fényes módban. Ne gondolj azzal, hogy velem mi
lesz, csak a magad javát tekintsd. Te nekem nem kötelezted el magadat, ha
szívedben hűséget fogadtál is, én feloldalak fogadalmad alól. Kísérjen az élet
minden öröme, Krisztinka! Engem majd megvigasztal a jóisten.
Örökké hűséges barátod:
Ib
Ib
Elküldte a levelet, és Krisztinka meg is kapta.
Novemberben, Márton napján kihirdették Krisztinkát meg
a kocsmárosék fiát a pusztai templomban, s odaát Koppenhágában is, ahol a
vőlegény lakott. Oda utazott el Krisztinka is jövendő napával, mert a vőlegény
ügyes-bajos dolgai miatt nem mehetett el Jyllandba. Krisztinka úgy egyezett meg
az apjával, hogy Funder városkában találkoznak, mert az útba esett, s a tutajos
a folyón könnyen elérhette. Apa és lánya itt búcsúzott el egymástól. A tutajos
később beszélt is erről a találkozásról, de Ib nem szólt rá semmit. - Olyan
tűnődő lett - mondta az öreg édesanyja. Igen, Ib sokat tűnődött; a három
varázsdió jutott eszébe, amit gyerekkorukban kaptak a cigányasszonytól. Kettőt
Krisztinkának adott belőle: aranyhintó volt az egyikben, aranyos lovakkal,
szépséges ruhák a másikban. Nem hazudott a cigányasszony. Krisztinka mindezt
megkapta Koppenhágában, az ő számára beteljesedett a jóslat. Ib csak fekete
földet talált a maga diójában, "a legjobbat, amit kívánhat" - mondta
a cigányasszony. De hiszen ez is igaz! A fekete föld a legjobb, amit kívánhat -
most értette csak meg a cigányasszony szavait. Fekete föld, egy sír sötét mélye
- várhat, kívánhat-e jobbat?
Megint eltelt néhány esztendő; nem sok, de Ib nagyon
hosszúnak érezte. A herningi öreg kocsmáros nemsokára meghalt, s hamarosan
követte a felesége is. Minden jószágukat, sok ezer tallér vagyonukat a fiuk
örökölte. Igen, Krisztinka most már igazán megkaphatta az aranyhintót meg a sok
szép ruhát.
A következő két hosszú esztendőben nem érkezett levél
Krisztinkától. Amikor aztán végre levelet írt az apjának, bizony nem
dicsekedett benne, se fényes móddal, se boldog élettel. Szegény Krisztinka! Nem
tudott bánni a pénzzel sem ő, sem az ura, szétfolyt a nagy vagyon a kezük
között, nem volt áldás rajta, mert nem tudták megbecsülni.
Megint kivirágzott a hangafüves puszta, aztán újra ősz
lett, a hó is leesett. Sok télen át kavarta a szél a havat a Seis-puszta meg az
Aasen-hegyhát fölött, amelynek tövében Ib szelektől védett háza állt. Egyik
tavasszal, amikor kisütött a nap, Ib megint belehasított ekéjével a földbe -
elkezdte a szántást. Egyszer csak mintha kőbe ütődött volna a csoroszlya, ki is
fordított a földből egy kemény, fekete göröngyöt. Ib fölvette, érezte a súlyán,
hogy ércdarab; azon a sarkán, ahol az ekevas belevágott, szemkápráztatóan
ragyogott. Megtisztogatta, s akkor látta, hogy egy nehéz, pogánykorc arany
karperecet fordított ki a földből; ősi temetkezési helyet tárt fel az ekevasa,
és legdrágább kincsét hozta napvilágra. Ib megmutatta a lelkésznek, aki
megmondta neki, milyen roppant érték, amit talált; Ib akkor a járásbíróhoz
vitte az aranyat, aki nyomban hírt adott róla Koppenhágába, s azt tanácsolta
Ibnek, hogy maga vigye a drága holmit a fővárosba.
- A legjobbat találtad a földben, amit csak
találhattál! - mondta neki a bíró. "A legjobbat - gondolta Ib -, amit csak
kívánhattam. Megjósolta a cigányasszony. Ha ugyan valóban ez a legjobb."
Ib Aarhusban hajóra ült, és elindult Koppenhágába;
valóságos világjáró út volt ez a számára, hiszen addig még nem járt messzebb
Gudenaa túlsó partjánál. Megérkezett a fővárosba.
Az aranylelet értékét rögtön kifizették neki, sok
pénzt kapott, hatszáz dán tallért. És Ib, az erdők lakója, elindult, hogy
bejárja a lármás, sokadalmas várost.
Éppen azon az estén, amikor vissza akart indulni az
aarhusi hajóval, eltévedt a kanyargós utcákon, éppen az ellenkező irányba ment,
mint amerre kellett volna. A sáncok mentén a Vesterport utcába akart jutni,
ahelyett a Knippel-hídra tévedt, és egyszer csak Christianshavenben találta
magát. Nyugat felé haladt, de nem azon az úton, amelyiken kellett volna.
Elhagyott utcákon járt egy lelket se látott sehol. Egy nyomorúságos kis házból
egy aprócska leány lépett ki, és Ib tőle akarta megtudakolni az utat. A kislány
megállt, felnézett rá, és keservesen felzokogott. Ib faggatni kezdte, mi baja:
a kislány érthetetlen szavakat tördelt. Utcai lámpa alá értek, s a fény a
kislány arcába hullott: Ibet különös érzés fogta el. Krisztinkát látta maga
előtt, hajszálra úgy, ahogy gyermekkori arcát őrizte emlékeiben.
Belépett a kislánnyal a szegényes házba, fölhaladt a
keskeny, rozoga lépcsőn, föl, egészen a tető alá, egy lejtős mennyezetű kis
padlásszobába jutott. Nehéz levegő volt odabenn, lámpa sem égett: az egyik
sarokból keserű sóhajtozás és akadozó lélegzés hallatszott. Ib gyufát gyújtott,
s odament az ágyhoz: a leányka anyja feküdt ott nagybetegen.
- Segíthetek valamivel? - kérdezte Ib. - A kislány
vezetett ide, magam idegen vagyok a városban. Nincs szomszédja vagy valakije,
akit idehívhatnék? - És fölemelte az asszony fejét.
Krisztinka volt, a Seis-pusztai Krisztinka.
Odahaza Jyllandban már évek óta nem emlegették; senki
sem akarta megzavarni vele Ib csöndes életét. Különben sem voltak jó hírek,
amik Krisztinkáról érkeztek; a nagy vagyon, amit a kocsmároséktól örököltek,
elvette az ura józan eszét, elbizakodottá és vakmerővé tette; lemondott biztos
állásáról, fél esztendeig külországokban csavargott, amikor aztán hazaérkezett,
adósságot adósságra halmozott, és igen nagylábon élt. Egyre jobban vágtatott a
kocsija, végül aztán felborult. Még vidám ivócimborái is azt mondták róla,
megérdemli a sorsát, mert két kézzel szórta a pénzét. Egy reggel aztán holtan
találták a palotakert árkában.
Krisztinka már a halált hordozta a szívében;
legkisebbik gyermekét, akit még jólétében hordozott, és nyomorúságban hozott a
világra, néhány hetes korában eltemette. S most maga is halálos betegen,
elhagyatva feküdt az ínséges kis padlásszobában. Nyomorúságát régen,
Seis-pusztai éveiben jobban el tudta volna viselni, mint most, amikor hosszú
évekig kényelemben, úri módban élt. Nagyobbik gyermeke, a kislány, aki Ibet
felvezette hozzá - őt is Krisztinkának hívták -, vele együtt éhezett és
nélkülözött.
- Az aggaszt, hogy ha meghalok mi lesz a szegény
gyermekemmel? - sóhajtotta. - Egymaga marad a világban.
Ib talált egy kis gyertyacsonkot, meggyújtotta, s a
pislogó láng bevilágította a nyomorúságos szobát.
Elnézte a kislányt, s a régi Krisztinkára gondolt, a
hajdani napokra; a gyermeket, akit nem is ismert, megszerette az anyján
keresztül. A haldokló nézte, nézte Ibet, s mind tágabbra nyílt a szeme -
megismerte vajon? Ib nem tudhatta meg soha, mert a szegény asszony örökre elnémult.
A Gudenaa-parti erdőben, a Seis-puszta közelében szürke köd ülte meg a vidéket; elvirágzott a hangafű, nyugati szelek szaggatták a sárga lombot, s belepergették a folyóba, vagy messzire sodorták a pusztán, ahol a kis vályogviskóban most idegen emberek laktak; de az Aasen-hegyhát alatt, öreg fák oltalmában, biztosan állt a fehérre meszelt kis ház. Jó meleg volt a szobában, a kemencében pusztai tőzeg égett; tavaszi napfény sugárzott a gyermek szeméből, és a tavasz pacsirtái szólaltak meg a gyermekajkon. Élet és derű költözött a házba a kis Krisztinkával, aki most ott ült Ib ölében: Ib volt a gondviselője halott apja és anyja helyett, akik úgy tűntek el mellőle, mint az álomkép, mely gyermekek és felnőttek szeme elől egyformán elillan. Ib jómódban, elégedettségben élt a takaros kis házban Krisztinkával, akinek anyja ott nyugodott a koppenhágai Szegények temetőjében.
Ibnek pénze volt a ládafiában. Arannyal fizetett neki
a föld, ahogy mondják. És az övé volt Krisztinka is.